Emlékezés Lenkey Béla Tanár Úrra

A hét végén Gömörben jártam és az ottani fejfás temetőket vizsgáltam. Számos faluban találkoztam Lenkeyek sírjaival és természetesen eszembe jutott néhai Dr. Lenkey Béla, a Debreceni Egyetem Mikrobiológiai és Biotechnológiai Tanszékének nyugalmazott egyetemi docense, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Baráti Körének elnöke. Tanár Úr másfél évig tartó súlyos betegség után, életének 73. évében, idén június 3-án hunyt el.

 

A Baráti Kör bükki papucskosbor néző kirándulását szervezte tavaly, amikor találkoztunk és ekkor számolt be arról, hogy életében először orchideát Szuhafő temetőjében látott, az 1960-as években.

A növényt most sikerült (száraz kórós állapotban) megtalálni és azonosítani.



A bíboros kosbor (Orchis purpurea) kórója Szuhafő temetőjében,
fél évszázaddal azután, hogy ott Lenkey tanár úr látta

Igazi közösségi ember volt. Hálás szívvel gondolok vissza Rá, mint az egykori levelezős terepgyakorlatok, a KLTE Baráti Körének előadásai és az ún. kerítés-tárlatok fő szervezőjére, ötletgazdájára, „motorjára”. Ezúton is köszönöm támogatását, amellyel szűkös időszakokban Kitaibelia című folyóiratunkat is támogatáshoz segítette. Köszönöm, hogy a – mikrobiológusnak és botanikusnak egyaránt igen kedves – „Megérett a bodzafa” című népdalt Tőle hallhattam, megtanulhattam.

Előadás a Diószegi Szemináriumon, szeptember 28-án

A Diószegi Szeminárium e félévi első előadásán a fejfás temetők eltűnőben lévő botanikai és kultúrhistóriai értékeiről fogok beszélni és vetíteni.

 

Helyszín: a DE TTK Növénytani Tanszék Diószegi Szeminárium terme

Időpont: 2016. szeptember 28. 18. óra

 

 

Rendező: DE TTK Növénytani Tanszék & MTA Debreceni Akadémia Bizottság Botanikai Munkabizottság

Szerbiai temetőtúra

Múlt héten Szerbiába rándultunk ki, elsősorban az ottani temetők növényvilágának őszi aszpektusára voltunk kiváncsiak - és persze reménykedtünk az őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis) megtalálásában. Gyanunk beigazolódott: a megvizsgált temetők közel egyhatodában előkerült a faj. Ezzel újabb ország került fel temetővizsgálatunk térképére, folytatás következő tavasszal-kora nyáron...

 

 

Nemcsak a nevük szép

Lezárult a szavazás „Melyik növénynemzetségnek van a legszebb hangzású magyar neve?” címmel itt a blogon indított közvéleménykutatás során. Az előzetesen javasolt 32 nemzetségnévre 124 szavazótól összesen 308 voks érkezett. Minden jelölt kapott legalább egy szavazatot, de két név messze kitűnt a „mezőnyből”.

A völgycsillag és tündérfátyol a szavazók több mint 36 ill. 35%-ának nyerte el a tetszését. Mindkét nemzetségnek hazánkban 1-1 faja fordul elő, amelyeket az alábbiakban igyekszem bemutatni.

Az ernyősvirágzatúak (Apiaceae) családjának egyik leglátványosabb hazai faja a völgycsillag (Astrantia major). 0,3–1 (–1,5) méter magas, felső részén elágazó hajtású, vastag gyöktörzsű évelő növény. Tőálló leveleinek lemeze 10-20 cm széles, szinte alapjukig tenyeresen 3-7 osztatú, kerekded körvonalúak. A levélszeletek bevagdaltak, egyenletlenül csipkés-fűrészes szélűek, a két oldalsó egymással néha össze is nő. Az összetett ernyő gallérlevele lombleválszerű. Az 2-4 cm-es, tömött, fehéres ernyőcskéket körülvevő fehér alapszínű, zöldesen vagy rózsaszínűen futtatott, 10-12 mm-es, visszás-lándzsás, épszélű gallérkalevelek virágzatait igen jellegzetessé és egyben nagyon látványossá teszik. (Tudományos és magyar nevét is ennek köszönheti, az astron ógörögül csillagot jelent.) A csészefogak szálkás hegyűek, tojásdad lándzsásak, a szirmoknál általában hosszabbak. Érett termései 4-6 mm-esek, felszínükön fehér hólyagocskák vannak. Leginkább Északi-középhegységi, nyugat- és dél-dunántúli bükkösökben, szurdokerdőkben, hegyi réteken, fenyvesekben láthatjuk. Ritkábban szárazabb erdőkben, irtásokon is előfordul, a Kárpátokban mintegy 2000 méteres tengerszint feletti magasságig nő. Európától a Kaukázusig elterjedt nemzetségének 9 faja ismert.

 A vízen kiterülő kerekded leveleivel és a felszín felé emelkedő dekoratív virágaival első pillanatban a tündérrózsafélékre emlékeztet – de valójában a vidrafűfélék (Menyanthaceae) családjába tartozik – a tündérfátyol (Nymphoides peltata). Levelei hosszú nyelűek, lemezük kerekded, 3-10 cm átmérőjű, válla szívesen kivágott, felszínük világoszöld, fonákuk vöröses-ibolyás. Általában öttagú virágai 2-5-ösével a levelek hónaljában fejlődnek, átmérőjük 2-4 cm, hosszú kocsányaik a vízfelszín fölé emelik őket. A csészecimpák lándzsásak, az aranysárga párta mélyen osztott, tövén szakállas, a pártacimpák széle rojtos-fogacskás. Öt porzója alapjánál a pártával összenőtt. Tápanyagokban gazdag, gyorsan felmelegedő, 20–150 (-300) cm mély állóvizekben él, termőhelyének teljes kiszáradását nem viseli el. Hazánkban főként a nagyobb folyók környékén élnek szórványosan állományai. Virágzásakor – a nyár második felében – hatalmas összefüggő állományai szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak például a Tisza-tavon.

Végezetül: kérdés, miként alakult volna a versengés, ha az előzetes jelöltek listájára felkerült volna a tündérfürt is… Lehet, hogy dobogós lenne, de lehet, hogy szavazatokat vett volna el a tündérfátyoltól…

A színes békaszőlő visszatért!

A színes békaszőlő (Potamogeton coloratus) az egyik legritkább és legveszélyeztetettebb hínárfaj Európában. Elterjedési területe pontosan nem ismert, valószínűleg áreájának nagy része földrészünkre esik, de a legtöbb régióban kipusztult fajként tartják számon vagy nagyon megritkult. Hazánkban mintegy húsz lelőhelyen került elő, de a 20. század utolsó évtizedeiben nem volt ismert aktuális előfordulása. Tápanyagokban szegény (oligotróf), jelentős mésztartalmú, tiszta, többnyire áramló vizek lakója, rokonaitól eltérően néha nedves iszapon is megjelenik. Amint azt Boros Ádám (1937) észrevette: „a hévizek gyakori kísérője… előszeretettel keresi a temperáltabb hőfokú vizeket”. Legtöbb hazai előfordulása a Dunántúlról (a Tapolcai-medencében és a Bakonyalján) vált ismertté. Számos lelőhelye (Tapolca, Raposka, Tapolcafő, Pétfürdő, Tata) karsztforrások kifolyóiban volt ismert. (A faj hazai elterjedését Bauer (2006) cikke foglalja össze.) 1962-től kezdődően a Bakonyi Bauxitbányák Vállalat Halimba, Nyirád, Szőc, Kislőd és néhány más település határában „aktív vízvédelemmel” kezdett el bauxitot kitermelni. Ez azt jelentette, hogy függőleges aknákban elhelyezett búvárszivattyúkkal emelték ki a vizet, így a helyi vízszint csökkenését érték el és így vízmentes körülmények között bányászhattak. Emiatt a karsztvízszint a területen drasztikusan lecsökkent a források elapadtak, az általuk fenntartott életközösségek átalakultak, fajaik többsége eltűnt. 1989-ben a bauxitbányászat hanyatlásával megszűnt a karsztvíz kiemelése, ám ezt követően még közel másfél évtizedbe telt míg a karsztforrások ismét megindultak. Ezt követően Mesterházy Attila a Vindornyai-medencében és a Bakonyalján, Vidéki Róbert valamint Bauer Norbert a Tapolcai-medencében fedezték fel újra a színes békaszőlő korábbi állományait. Arra nézve, hogy miként vészelte át a faj a számára kedvezőtlen mintegy három évtizedes időszakot cseh kutatók tanulmánya ad választ. Kaplan és munkatársai (2014) arról számoltak be, hogy a Csehországban utoljára 1977-ben észlelt fajnak 2004-től kezdődően sikerrel állítottak helyre egy korábbi állományát és hoztak létre egy újat a talajban megtalálható tartós magbank segítségével. Idén tavasszal Mészáros András kalauzolt el Pétfürdő belterületére, ahová szintén visszatértek a karsztforrások és ahol András több érdekes fajt (Samolus valerandi, Carex paniculata, Nasturtium officinale, Veronica scardica) észlelt. A környéken már Kitaibel Pál is gyűjtötte növényünket, majd Boros Ádám is megtalálta 1950-ben „melegforrás vizében, az uszoda (strandfürdő) elhanyagolt medencéjében”. Mára a természet ismét kezdi visszahódítani az egykori uszodát, a medence alján források fakadnak, benne halak úszkálnak… És a környező csatornák két pontján Lukács Balázs Andrással ill. Mészáros Andrással megtaláltuk a színes békaszőlőt is. A tegnapi napon Mészáros Andrással a Tapolcai-medencében a két már ismert (Vidéki Róbert és Bauer Norbert által újrafelfedezett) állományon kívül még egyet találtunk Lesencetomaj közvetlen közelében, útmenti árok áramló vizében. 

A színes békaszőlő visszatért!

 

 

Sekély, tápanyagokban szegény, jelentős mésztartalmú, tiszta, áramló vizek lakója

 

Röviden kihegyezett csúcsú, gyakran megpirosodó, tojásdad, középen vagy alsó felükben legszélesebb levelei pergamenszerű tapintásúak, áttetszők, recézett erűek

 

Forrásmunkák

Bauer N. (2006): A Potamogeton coloratus Hornem. Magyarországon. – Flora Pannonica 4: 111-119.

Boros Á. (1937): A magyarországi hévizek felsőbbrendű növényzete. – Botanikai Közlemények 34: 85–118.

Kaplan Z., Šumberová K., Formanová I. & Ducháček M. (2014): Re-establishment of an extinct population of the endangered aquatic plant Potamogeton coloratus. – Aquatic Botany 119: 91–99.

Mesterházy A. (2006): „A therma-k hű kísérője”. In: Ujhelyi P. & Molnár V. A. (szerk.): Élővilág Enciklopédia II. – Kossuth Kiadó, Budapest. P.: 147.

Fülemüleszittyó gubacsa

A gubacs (Cecidium) növényi szövetekben, valamely más élő szervezet tevékenységének hatására létrejövő rendellenes sejtszaporulat vagy sejtméret-növekedés. A gubacsképző szervezetek igen különbözőek, fiatal, fejlődő növényi szövetekben baktériumok, gombák, fonalférgek, rovarok és atkák egyaránt indukálhatnak gubacsképződést. Bár gubacsokról hallva az embereknek általában fásszárúak (elsősorban tölgyfák) gubacsai jutnak az eszükbe, de lágyszárúak esetében is sokféle gubacs ismeretes. (Korábban itt a blogban már írtam a lápi csalánon észlelt gubacsszúnyog által indukált gubacsról.) Jóval gyakrabban észlelhetjük a fülemüleszittyón (Juncus articulatus) Livia juncii nevű poloska gubacsait.

 

 

 

Ez a rovar olyan mértékben megváltoztatja a szittyó hajtásainak megjelenését, hogy akár azokat más fajnak is gondolhatnánk

 

Hanga és Mandula találkozása az őszi csillagvirággal

Hanga és Mandula találkozása az őszi csillagvirággal