2024. február 15., csütörtök

Süveges Kristóf doktori védése

MEGHÍVÓ 
Süveges Kristóf: "Nyárfaültetvények és orchideák kapcsolata a Pannon Ökorégióban" című értekezésének védését 2024. március 1-jén, 12 óra 30 perckor rendezik meg a Debreceni Egyetem Élettudományi Épület Diószegi Szemináriumi termében (1.035-ös terem). 
Minden érdeklődőt szívesen látunk! 

Az értekezés és a tézisek elérhetők az alábbi linkre kattintva: 

2024. február 2., péntek

A „KITAIBELIA folyóirat kiváló közleménye” díj

A KITAIBELIA folyóirat évente díjazni kívánja a legkiválóbb, nemzetközi szinten mérhető legjelentősebb érdeklődést kiváltó cikkek szerzőit. E célból megalapítjuk A KITAIBELIA folyóirat kiváló közleménye díjat (továbbiakban: Díj). A Díjat minden a KITAIBELIA-ban megjelenő közlemény elnyerheti a megjelenése évét követő három éves időszakban. A Díjra pályázatot nem kell benyújtani. Egy közlemény csak egyetlen alkalommal nyerheti el a Díjat. A Díjat minden évben annak a közleménynek az első szerzője veheti át, amely az adott évet megelőző három éves időszakban jelent meg és a Scopus adatbázis szerint a legtöbb független hivatkozást kapta. (Független hivatkozás: a) az idéző és az idézett közlemény szerzői között nincs átfedés, b) az idéző közlemény nem a KITAIBELIA folyóiratban jelent meg). „Holtverseny” esetén számításba vesszük a KITAIBELIA-ban megjelent cikkek általi idézéseket, a megjelenés óta eltelt időt is. A Díjjal díszoklevél és 100.000 Ft pénzjutalom jár. A Díjazottat minden év júniusában hirdetjük ki, első alkalommal 2024. júniusában. A Díj átadására ünnepélyes előadóülés keretében kerül sor, ahol a díjazott előadásban mutatja be eredményeit. Takács Attila (szerkesztő) és Molnár V. Attila (főszerkesztő)

2024. január 8., hétfő

Vénusz növényei – mitológiai, etimológiai és botanikai kalandozás avagy „minden mindennel összefügg”

Vénusz az ősi Itáliában mint a növényi termékenységgel kapcsolatos, növényi jellegű numen (istenként tisztelt védnök, megtestesítő lélek) volt, mely végig kulcsszerepet játszott a római vallási ünnepekben és mitológiában. Eredetileg a név jelentése báj, vágy. A kertek gondozásának védnöke, majd a hellenizálódó korban összekapcsolódott Aphrodité alakjával, és lett belőle az i. e. 3. század folyamán a szerelem istennője. A szerelem, szépség, és termékenység princípiuma kapcsolódik nevéhez. (Lásd még Vénusz-gödröcskék és Vénusz-domb.) Mint minden szép hölgy természetesen Vénusz is sokat tett szépségéért. Mindez a nevét viselő növények neveiben is tükröződik. Hajára emlékeztett a Vénuszhaj-fodorka (Adiantum capillis-veneris), amelyhez természetesen dukál fésű (Scandix pecten-veneris) és tükör (Leguosia speculum-veneris) is. (Pecten = fésű, ahogy a fésűkagylót is nevezik Pecten-nek – lásd a Shell olajvállalat logóján, speculum = tükör, ahogy a kéken tükröződő mézajkú bangót Ophrys speculum-nak nevezik, capillis = hajszál, ahogy a hajszálereket kapillárisoknak nevezik.)

Vénusz megfelelője a görög mitológiában Afrodité. Ἀφροδίτη ógörögül azt jelenti „a habokból kiemelkedő”. Valószínűleg Atargatisz istennő ciprusi változata terjedt el a görögség körében Aphrodité néven, erre utal gyakori alternatív neve, Küprisz (a „ciprusi”), amely az eredeti, régebbi neve, ekkor az „aphrodité” jelzőként funkcionált.

Születéséről kétféle monda létezik. Az egyik mítosz szerint akkor született, amikor Kronosz sarlójával kasztrálta apját, Uranoszt. Ettől a tenger habot vert és hullámzott, és a habokból kagylóhéjon kelt ki Aphrodité, akinek szépsége elvakította az Olümposzt. Az istennő neve is születésére utal, hiszen az „aphrosz” szó görögül „hab”-ot jelent. Ciprus szigetén lépett partra, azon a helyen amit ma Aphrodité sziklájának neveznek. Boticelli az 1480-as években megörökítette a pillanatot híres, Vénusz születése című festményén, amint a tenger habjaiból fésűkagylón kiemelkedik Aphrodité, akarom mondani Vénusz, akinek lobogó haja fésűért kiállt. A legenda szerint mikor kilépett a partra, amerre járt, lába nyomán csodás növények és fák keltek ki a földből. Ezeket az Aphrodité növényeinek nevezett gyümölcsöket, virágokat és illatszereket különösen alkalmasnak tartják a szerelmi vágy fokozására (afrodiziákumok).


Boticelli: Vénusz születése (Kéretik megfigyelni a fésűkagylót és Vénusz - azaz Aphrodité - fésűért kiáltó, lobógó haját!)

A növényi afrodiziákumok keresése elsősorban a szignatúratan elvei alapján történt. Az ókori és középkori gyógyítók úgy hitték, hogy a növények tulajdonságai (például alakja és színe) jelzik, hogy az adott növény mire hasz­nálható, különösen azt, hogy milyen betegség gyógyítására alkalmas. A szignatúratant (signum latinul annyit tesz: jel, jelzés) a XVI. századi okkultisták rendszerbe is igyekeztek foglalni. Cornelius Agrippa (1486–1535) német okkult író, asztrológus, alkimista 1510 körül például azt írta De occulta philosophia című munkájában, hogy „az orvosok pedig jól tudják, hogy miként segít minden dolog azon, ami hozzá hasonló”. A szignatúratan gyökerei nem elválaszthatók az európai középkor mélyen és dogmatikusan vallásos, a természet közvetlen tanulmányozását eluta­sító szemléletétől. Akkoriban szentül hitték, hogy isten, amikor megteremtette a növényeket, az emberek számára ruházta fel őket jelekkel.

Európában az emberi nemi szervekre leginkább emlékeztető részei bizonyos ikergumós orchideáknak (kosboroknak) vannak. A kosboroknak jellegzetes, here alakú ikergumójuk van, amelyet számos kultúrában afrodiziákumnak tekintettek. Az orchideák erről kapták tudományos nevüket (az Orchis görögül herét jelent)

E növények páros, kerekded, tápanyag-raktározó szervei herére emlékeztetnek. A híres okkult alkimista, csillagász és or­vos Paracelsus (1493–1541) a következőket írta róluk: „Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.” Mindez meg­magyarázza görög eredetű tudományos elnevezésüket (Orchis=here), amelynek származéka, az orchidea szó a köznyelvbe is beépült. (Orchis a görög mitológiában annak a fiatal férfinak volt a neve, aki Bacchus egyik papnőjét erőszakkal magáévá akarta tenni, de a papnő vadállatai széttépték. A szétmarcangolt férfi teste ekkor orchideává változott.) A jellegzetes kettős gumó hasonlósága a heréhez persze csak látszólagos. A kosboroknak virágzáskor egy tápanyagokkal telt tömör, „leánygumó”-nak nevezett gumójuk és egy ráncos, petyhüdt „anyagumójuk” van. Az anyagumóból a növény már felhasználta a tápanyagokat a virágzat ki­neveléséhez, a leánygumóban viszont a jövő évi virágzáshoz szükséges, az évben felhalmozott tápanyagok vannak. A két gumó különbsége nem kerülte el a régi korok orvosainak figyelmét. Veszelszki Antal 1798-ban a következőket írta ezzel kapcsolatban: „A’ gyökere kettős tökforma, egyi­ke friss, a’ másik pedig meghervadt forma. A’ kettős gyökérnek kettős a’ haszna: mert a’ frissel élünk, hogy a’ férjfiúság megerősbödjön; a’ her­vadtal pedig, hogy a’ bujaságot el-óltsuk magunkban”.

Az ikergumós orchideák (Orchis = here) állítólag vágyfokozó (afrodiziákus) hatásúak. Az afrodiziákum név is Aphroditére utal.
Paracelsus (1493–1541) a következőket írta róluk:
„Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.”


A kosborokat az ókori Hellászban csodálatos hatású szerelmi varázsszernek tartották (szatürion), amelyek minden férfit Priaposszá tesznek. (Priaposz a görög mitológiában a szexualitás, valamint a kertek, a növények és az állatok termékeny­ségének istene volt, aki Héra rontása miatt óriási nemi szervvel született, és emiatt anyja, a csapodár életmódú Aphrodité eltaszította magától.)

A föld termékenységének ünneplésekor, Démétér ünnepén a görög ifjak kosborból font koszorút viseltek. A hellének által az orchideákra használt satyrion elnevezés gyökere a manapság is közismert, bár két­ségtelenül pejoratív felhanggal társult szatír szóval közös. A szatírok a görög mitológiában a férfiasságot megtestesítő, túlfűtött félistenek vol­tak, félig emberek, félig állatok (deréktól lefelé kecskabakok), akik­nek kedvelt táplálékuk a kosborok „gyökere”volt.

Vénuszt (avagy „leánykori nevén” Aphroditét) sokan szerették és az istenek közül ő szeretett a legtöbbeket. Nem csak isteneket, hanem halandókat is. Többek között az adoniszi szépségű Adoniszt is, ám Aphrodité joggal féltékeny férje, Arész vadkanné változva ontotta ki Adonisz vérét, amelyből virágok sarjadtak. Ma a hérics nemzetséget hívjuk Adonis-nak, de Adonisz a görög mitológiában az ősszel meghaló és tavasszal újjászülető természetet testesíti meg.

Aphrodité halandó szeretőinek egyike volt a szép Adonisz. Ám Aphrodité féltékeny férje, Árész vadkan képében kioltotta az életét és a kiömlött vérből szép virágok fakadtak - mint az Adonis cylleana. Ezt a fajt Görögországból írták le a 19. század végén és majd egy évszázadig nyoma veszett, kipusztultnak hitték, de a Saitas-hegyen ismét megtalálták.

Aphrodité fürdője Cipruson. A hasonlóan nedve, nyirkos, árnyas falakon él a Vénuszhaj-páfrány

Vénuszhaj-páfrány vagy Vénusz-fodorka (Adianthum capillis-veneris)

"Vénusz fésűje"  azaz magyarul: berzenke (Scandix pecten-veneris)

Legousia pentagonia virága Leszbosz szigetéről

Vénusz tükre (Leguosia speculum-veneris) - egy ritka vetési gyom


2023. december 23., szombat

A karácsony és az ádvent növényei

A karácsony keresztény ünnep, Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, az öröm a békesség, a család, az otthon és a szülőföld ünnepe. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Szerte a világon sok, nem keresztény ember is a szeretet ünnepének tekinti. Az ádventtől vízkeresztig tartó karácsonyi ünnepkörnek saját szimbólumrendszere, jellegzetes szokásai, ételei, sőt, növényei is vannak. Bejegyzésünk az utóbbiakat igyekszünk bemutatni.

Az ókeresztény vallási szimbolikában a sötétségen diadalmaskodó fényt Jézus jelképezte, ezért 325-ben az első nikaiai zsinat Jézus születésének napját a téli napforduló tájára helyezte. A karácsony ma talán legismertebb kelléke és szimbóluma a karácsonyfa, amelyről nem sokan tudják, hogy állítása nem is olyan régi szokás. Talán abban gyökerezhet, hogy egyes források szerint a középkorban is szokás volt egy fiatal fát kivágni, ami az ifjú élet feláldozását jelképezte, ahogy Jézus is feláldozta fiatal életét az emberekért. A karácsonyfa pontos eredete homályba vész, egy legenda szerint az elsőt Luther Márton (1483–1546) a protestáns reformáció szellemi atyja állította gyermekének. Akár így történt, akár nem Sebastian Brant német író a 15. század végén Strassburg városából számolt be az első karácsonyfáról, amelyet ostyával és almával díszítettek. Fenyőfa karácsonyi árusításáról beszámoló legkorábbi írásos emlék ugyancsak Elzászban maradt fenn, 1521-ből. Az első gyertyás karácsonyfát az 1660-as évekből említették. A Habsburg Birodalomban az első karácsonyfát 1814-ben állították Bécsben egy Berlinből áttelepült bankárcsalád házában. Akkoriban ez még olyan különleges eseménynek számított, hogy még a titkosrendőrség is jelentést írt róla. Hazánkban először Brunszvik Teréz (1775–1861) grófnő, az első magyarországi óvódák megalapítója állított karácsonyfát 1824-ben. A magyar szépirodalomban a karácsonyfát először Jókai Mór említette 1854-ben A koldusgyermek című elbeszélésében. Ezt követően azonban még mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a karácsonyfa állítása hazánkban és a legtöbb keresztény országban általános jelenséggé vált, eleinte a német származású polgári családokra volt jellemző.

Karácsonyfának hagyományosan valamilyen örökzöld fenyőfélét díszítenek fel. Hazánkban leggyakrabban három fenyőnemzetség fajait termesztik és forgalmazzák karácsonyfaként: a lucfenyők (Picea) 4 faját [leggyakrabban a közönséges lucot (Picea abies) és a viaszos tűlevelei miatt feltűnő szépségű ezüstfenyőt (Picea pungens)], a Pinus nemzetség 3 faját és a jegenyefenyők (Abies) 3 faját. Utóbbiak közé tartozik a kaukázusi jegenyefenyő vagy Nordmann-fenyő (Abies nordmanniana), amelynek a közkeletű vélekedéssel szemben nincs köze Normandiához, mert neve Alexander von Nordmann (1803–1866) finn zoológusnak állít emléket, aki 1835-ben a Kaukázusban (a mai Grúzia területén) felfedezte. A felsoroltakon kívül ritkábban még számos más fenyőfajt is használnak karácsonyfaként. . Az Egyesült Államokban sokan a narancsillatú amerikai duglászfenyőt (Pseudotsuga menziesii) vásárolják a jeles ünnepre.

A fenyőféléken kívül más örökzöldek játszanak fontos szerepet a karácsonyi ünnepkörben. Az örökzöld növények tisztelete az egyiptomi, a germán, a római és a kelta kultúra hagyományaiból régóta ismeretes. Az egész évben zöldellő gallyak több vallás és kultúrkör esetében egyaránt az öröklétet szimbolizálták. A fehér fagyöngy kiemelkedően fontos volt a kelta (druida) mitológiában, manapság különösen az angolszász világban elterjedt karácsonyi dísz. Többnyire az ajtó fölé erősítik, és úgy tartják, hogy aki fagyöngy alatt csókolja meg választottját, annak szerelme örökké tart. Karácsony tájékán árulják, tartós, szép csokra az ünnepek kedvelt szobadísze. (Érdemes megemlíteni, hogy a skandináv mitológia szerint Baldr korai halálát fagyöngyből faragott nyílvessző okozta.)

Az egyik legrégibb karácsonyi kerti növény a Közép-Európában honos, már decemberben virágot hozó évelő, a fekete hunyor (Helleborus niger). A növény nevét fekete gyökereiről kapta, ezek gyógyhatású, de ugyanakkor mérgező anyagokat is tartalmaznak. Ókori görög és római orvosok, természettudósok írásaiból tudhatjuk, hogy például a gyökérkivonatot súlyos idegrendszeri betegségek kezelésére is használták. Szépséges virágaival a lovagkor hősei üzentek szívük választottjának.

A meszes talajt kedvelő faj a Mészkő-Alpok déli, illetve nyugati oldalának szubalpin bükköseiből, száraz fenyveseiből származik. Télen bontja nagy, feltűnő, halvány rózsásfehér szirmait, virágát a tél hidegével dacoló rovarok porozzák be. A nálunk a Nyugat-Dunántúl kertjeiben vagy turistaösvényei mentén megtelepedő növény a német nyelvterületen Schneerose-nak (hórózsának) vagy Christrose-nak (Krisztusrózsának) nevezik. A karácsonyi asztal díszítésére használták, és még ma is népszerű.

Azoknak, akik megszokták a mérsékeltövi négy évszak szabályos változását, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a karácsony ünnepe, a téli napforduló jeles eseménye, a nyári Nap tüzes melegében legyen. Márpedig, így van ez a Föld déli féltekéjén.

A karácsony megünneplésének szokását az első európai telepesek vitték Új-Zélandra. Egy angol misszionárius 1833-ban a bennszülöttek által pohutukawa néven emlegetett (tudományos nevén Metrosideros excelsa), pompás virágokat hozó fa alatt tartotta a szentmisét, majd példáját mások is követték. A maorik által szent faként tisztelt növény a mirtuszfélék családjába tartozik, decemberben, karácsony táján nyíló virágaival. Előbb a templomokat díszítették virágaival, majd az évtizedek során az ünnep szimbólumnövényévé vált. 

Szintén a fagyöngyfélék rokonsági körébe tartozik az ausztrál karácsonyfa, amely ugyancsak félélősködő növény. Ennek a kistermetű fának feltűnő, sárga virágai karácsony táján (valójában október és január között) nyílnak.

Nyugat-Európában főleg Angliában használják karácsonyi díszként a földrész déli és atlantikus vidékein elterjedt kétlaki magyal termős példányainak ágait. Hazánkban telepítve vagy ritkán elvadulva fordul elő. Hasonló díszítő szerepe van a piros színű húsos magköpenyeivel feltűnő szépségű tiszafának, amely hazánkban a Bakonyban és a Bükkben őshonos előfordulású, de országszerte megtalálható parkokba és kertekbe telepített díszfaként is.

A legnépszerűbb karácsonyi szobanövény egy közép-amerikai eredetű kutyatejfaj, a mikulásvirág (Euphorbia pulcherrima). Az eredeti élőhelyén néhány méter magasságúra növő cserje dekoratív, többnyire piros színű virágzati fellevelei miatt kedvelt dísznövény. Égővörös felleveleinek szépségére utal tudományos nevében a pulcherrima (gyönyörű) szó is. Mexikóban a XVI. század óta kapcsolódik a karácsony-kultuszhoz.

A legenda szerint egy Pepita nevű lány olyan szegény volt, hogy Jézus születésnapjára nem tudott ajándékot venni, ezért egy angyal sugallatára út menti gyomnövényeket ültetett a templom kertjébe. A gyomok vérvörös hajtásokat hoztak, amelyek Jézus véráldozatát szimbolizálják.

A karácsonyhoz nevében leginkább kötődő növény a karácsonyi kaktusz, amely az ünnepek idején bőven hozza liláspiros virágait. A mai nevén Schlumbergera nevű kaktusznemzetség több faját szokatlan, téli virágzási idejük miatt nevezik magyarul így. Ezek a Dél-Amerika hegyvidékeiről származó, rövid nappalos növények érzékenyek arra, ha virágzásuk közeledtével megváltoztatjuk helyüket a szobában, a módosult fényviszonyok hatására virágbimbóikat el is dobhatják.

Néhány országban, főleg Kelet-Európában termesztett növények, például a búza, a mák vagy a gránátalma (Punica granatum), is fontos szerepet játszanak karácsonykor, mint a jólét, a gyarapodás és a termékenység növényi jelképei.





 
Fekete István Téli Berek című regényében Matula bácsi borókabokrot díszített fel karácsonyfának
A feketefenyőt karácsonyfaként viszonylagos olcsósága miatt kedvelik
 
A fehér fagyöngy főként Nagy-Britanniában és Amerikában karácsonyi jelkép
A magyal télen is pirosló termései miatt a karácsonyi dekoráció kedvelt eleme

Különösen kedvelt ünnepi növényünk a karácsonyi kaktusz
A kutyatejfélék közé tartozó mikulásvirág színes felleveleivel díszít
A tiszafa álterméses hajtásai üde színfoltot kínálnak
Nálunk a lucfenyő a legnépszerűbb karácsonyfa
 
 

2023. december 22., péntek

Temetők, értékek és fenntarthatóság

Miközben az elmúlt években munkatársaimmal több mint 1500 hazai és külhoni temető botanikai értékeit kutattuk, óhatatlanul szembesülnünk kellett olyan tényezőkkel, mint a társadalom elvárásai a síremlékekkel, és a temetők kezelésével kapcsolatban. Úgy véljük, hogy az e téren az utóbbi évtizedben bekövetkező szemléletbeli változások, nem a temetők fenntartható, környezetbarát használata felé mutatnak, hanem éppen az ellenkező irányba, ezért érdemesnek tartjuk, hogy az e téren kialakult véleményt itt is közreadom, abban a reményben, hátha némelyeket elgondolkodtat.

Az egy évszázaddal ezelőtti temetők hangulatát és lényegét híven adják vissza Nyirő József szavai (Kopjafák, 1933): „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben, vadvirágokkal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.



A fejfás (és a sírköves) hagyományos temetkezés évszázadokon keresztül fenntartható és természetbarát módon működött. A fejfák ugyanis néhány évtized alatt elkorhadnak, kidőlnek, ezzel párhuzamosan a hagyományos sírhantok begyepesednek. A temetőkben egyszerre voltak jelen a különböző korú sírok, és mindig jelen voltak olyan területek, amelyen éppen nem temetkeztek. Mint azt Nováki László Ferenc (2008): A magyarság fejfája (Napút 10(9): 11–24.) megírta:
A fejfák nagymérvű pusztulása következett be a XX. század második felében. Ebben az időszakban döntő társadalmi-gazdasági változások mentek végbe Kárpát-Európa-szerte, amelynek sajnálatos következménye a nemzeti jelleget erőteljesen magában hordozó parasztság kultúrájának, a hagyományos parasztpolgári életmódnak a felszámolódása, illetve megszüntetése. A temetők – különösen a városokban, így az egykori mezővárosokban is – elsivárosodtak, jellegtelen kőrengeteggé váltak. A fejfákat felcserélték az értékesebb mészkő és gránit, valamint a kevésbé értékes, jellegtelen műkő síremlékekre. Ez utóbbiak jelentik a döntő többséget.

 
Hagyományos temető
Modern temető

A talajt teljesen elfedő épített síremlékek alig adnak lehetőséget a természetes élővilág tagjai számára a túlélésre. A kétféle temető közti különbséget Fekete István a következő sorokkal fogalmazta meg: „Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, ... melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.

A fejfás temetők nem csak a jórészt reformátusok által lakott vidékeken voltak általánosan elterjedtek. Manapság legtöbben legfeljebb a szatmárcsekei temetőről hallottak, pedig a Nagykunságban még vannak fejfás temetők – bár többnyire pusztulóban. Mára az ország számos területén teljesen eltűntek. Faggyas István (1988-ban megjelent kitűnő tanulmánya (Fejfás temetők a magyarországi Gömörben. (Gömör Néprajza XII.) –Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen. 198 pp.) nemcsak jellemzi a gömöri képviselőiket, hanem szép rajzokon is bemutatja őket.

A kötet tegnap került a kezembe és örömmel fedeztem fel benne több temetőt, amelyekben mi is megfordultunk. Persze fejfák helyett már beton- és márvány-sírokat találtunk.
 
 

A kötetben megjelent rajzok bárkit meggyőzhetnek, hogy milyen népművészeti és kultúrtörténeti értéket hordoztak a fejfák.

 

Azon a néhány helyen, ahol valamilyen oknál fogva műemlék-jelleggel fennmaradtak temetők hagyományos sírkövekkel (például a balatonudvari szív alakú sírköveiről ismert temető), kezelésük a mai beteges korszellemhez igazodik, amint azt a Bors Hétvége című nyomdaipari termék 2015. szeptember 19–20-án megjelent számában olvasható cikk is bemutatja. Korunk emberei szerint elhanyagolják a temetőt, mert a sírok pusztulnak és a temetőt felveri a gaz…

 


 
Nem csak a temetőkben, hanem az élet minden területén érzékelhető, hogy a mai kor embere a ’gyep’ szó alatt valójában pázsitot ért, azaz egyetlen fűfaj, homogén állományát. Ezt jól illusztrálja a Blikk című nyomdaipari termék 2015. június 6-án megjelent alábbi cikke:

 
 
Napjainkban már elvétve lehet csak kézzel kaszált temetőt találni.
Másutt benzinzabáló fűnyírókkal vagy tratorokkal nyírják a gyepet.
Eközben munkanélküliségre panaszkodunk és a fosszilis üzemanyagok túlzott használatára.

A temetők fenntarthatóságának témájában még egy dolgot kell végiggondolnunk. Mindannyiunknak nagyon-nagyon sok ősünk van, és bár erre ritkán gondolunk, valójában csak kevés felmenőnk sírjához járunk ki megemlékezni. Az őseink száma ugyanis generációnként mértani sorozat szerint növekszik: két szülőnk, négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk, 16 ükszülőnk van. Ha az egyes generációváltások korát átlagosan 25 évre becsüljük, akkor két évszázaddal (8 generációval) korábban egy ember őseinek száma az adott nemzedékben 256 volt (természetesen nem számolva az oldalági rokonokat). Az egyenes-ági felmenők összesített száma egy ember esetében 10 generációval (mintegy 250 évvel) korábban már több mint 2000 őst tesz ki!

Egy ember egyenes ági felmenőinek számának alakulása generációként és összesítve

Rokonsági fok
Szülők
Nagyszülők
Dédszülők
Ükszülők
Szépszülők
Korkülönbség (év)
25
50
75
100
125
Felmenők száma generációnként
2
4
8
16
32
Felmenők össz. száma
2
6
14
30
62
 
 
 
 
 
 
Rokonsági fok
6. nemzedék
7. nemzedék
8. nemzedék
9. nemzedék
10. nemzedék
Korkülönbség (év)
150
175
200
225
250
Felmenők száma generációnként
64
128
256
512
1024
Felmenők össz. száma
126
254
510
1022
2046
 
 
 
 
 
 
Rokonsági fok
11. nemzedék
12. nemzedék
13. nemzedék
14. nemzedék
15. nemzedék
Korkülönbség (év)
275
300
325
350
375
Felmenők száma generációnként
2048
4096
8192
16384
32768
Felmenők össz. száma
4094
8190
16382
32766
65534

 
Mindezek alapján nehezen elképzelhető, hogy valaki képes lenne néhány nemzedéknyi távolságnál több ősének sírját látogatni, gondozni. A sírok természetes sorsa tehát az, hogy idővel eltűnnek, készüljenek bármilyen tartósnak hitt anyagból is ...


 
Törvényszerűen erre a sorsa jutnak a felesleges, drága márvány síremlékek éppúgy, mint a néhány évtized alatt elkorhadó fakeresztek. (Ezt a szigorú realitást támasztja alá az a tény is, hogy a sírhelyeket általában néhány évtizedre lehet „megváltani”.)
 

Az múlandóság egyébként is nagyon viszonylagos... Kitaibel Pálnak például nemcsak a szülőháza, hanem a sírja is megsemmisült. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy tiszteljük és ápoljuk az emlékét. A temetőkben számos helyen megtalálható, általa leírt, látszólag törékeny pusztai meténg (Vinca herbacea W. & K.) viszont minden márványból készült síremléknél szebb emléket állít neki - mindaddig amíg lesznek olyanok akiknek fontos a pusztai meténg...