2020. május 27., szerda

61 év és 4 nap

Itt van egy kép Soó Rezsőről a magyar „orchidea-pápáról”. Vajon mikor és hol készülhetett? Mivel Soó szenvedélyes herbáriumi növénygyűjtő volt, biztosra vehető, hogy a képen, a kezében látható növényeket herbáriumi célra szedte. Az orchideák közül egyértelműen azonosítható a légybangó (Ophrys insectifera) és poloskaszagú sisakoskosbor (Anacamptis coriophora). Néhány szűrés után a Magyarországi Orchideák Herbáriumi Adatbázisa (Molnár V. et al. 2012) alapján megállapítható, hogy Soó ezt a két fajt mindössze egyszer gyűjtötte egyetlen napon: 1959. május 23-án, Dabason. A példányok az ELTE Füvészkert herbáriumába kerültek. Megerősítés: a képről szintén azonosítható – de nem az orchideák közé tartozó – fátyolos nőszirom (Iris spuria) herbáriumi példánya is megtalálható a BPU gyűjteményében Soó által ugyanerről a helyről és ugyanezen időpontban gyűjtve (Nótári et al. 2016). A kép tehát Dabason készült, 61 évvel és 4 nappal ezelőtt. (A képen nem látható az Anacamptis pyramidalis, amelyet a herbárium tanúsága szerint szintén gyűjtött ugyanekkor és ugyanott, de ezek szerint a kép elkészülte után.)




2020. május 8., péntek

Térképek a múltból

Rendrakás közben kezembe került körülbelül 15 kilogramm tömegű térkép, amelyek az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódtak nálam. Valamennyit egyes növényeket (főként orchideákat) kereső túráinkon használtuk. Vannak közöttük autóatlaszok, országtérképek, városok térképei, mediterrán tájakról, Közép-Európából és a Balkánról. Megtalálható az összes hazai megyetérké és rengeteg túristatérkép is. Mindez a mennyiség úgy jött össze, hogy az utóbbi 8-10 évben a gps miatt már szinte nem használtunk térképet. A képen látható térképeket a következő Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás Konferencián az esetleges érdeklődőknek ajándékozom. A képet elég nagy felbontásban töltöttem fel, az érdeklődőknek érdemes belenagyítani és eredeti méretben már lehet böngészgetni... 


2020. május 7., csütörtök

Életem első (1991-ben) megjelent ismeretterjesztő cikke (Molnár, Sulyok & Vidéki: A bangók is félrelépnek!) szabadon elérhető és letölthető innen.


Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében

A 2003-ban megjelent Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében című könyvem szabadon elérhető (és a házilag szkennelt, gyenge minőségű pdf letölthető) innen


2020. május 6., szerda

Elkészültem egy újabb ábrával...

Elkészültem egy újabb ábrával a tervezett hazai orchideás zsebhatározóhoz. A hazai rizómás kosborfélék éves életciklusa a piros madársisak példáján.

2020. május 4., hétfő

A szellemorchidea nyomában


Az európai orchideák közül a bajuszvirág a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb. Hazánkban is előfordul, mintegy féltucatnyi helyen került elő, de többnyire csak pár példánya. Ám egyanazon lelőhelyen hazánkban sokáig soha senkinek nem sikerült kétszer megtalálnia! Erdei susulyka gombákon élősködő, zöld színanyagot teljesen nélkülöző arasznyi magas hajtásokat nevelő növény. Nagyon nedvességigényes, hazánkban csak az igen csapadékos nyarakon lehet rábukkanni. Akkor is mindössze egy-két hétig. Mindezek tetejébe virágzási ideje is nehezen meghatározható, nálunk június és október között bármikor lehet rá számítani… Ezek után nem csoda, ha Angliában is többször kipusztultnak hitték, de ezt követően néhány példányát eddig mindig megtalálták… Ezért hívják az angolok szellem-orchideának (Ghost-Orchid).
Azt szoktuk mondani kétféle ember létezik a Földön: vannak akik láttak bajuszvirágot és vannak akik nem… Egy orchidiótának természetesen sokkal jobb érzés az előbbi csoporthoz tartozni. Én is évek óta vágytam rá, hogy végre láthassam ezt a szellem-növényt. De mindhiába kerestem. Ezért elhatároztuk, hogy Józsi és Zsolt barátaimmal felkerekedünk és utóbbi trabantján elindulunk a németországi Fekete-erdőbe, ahol állítólag viszonylag sok van belőle. Ám a tervezett indulás előtt pár nappal, egy bükki kirándulásról hazaérve otthon egy távirat fogadott. Az ilyen esemény nem gyakori az életemben. Egész pontosan sem azelőtt, sem azután nem fordult elő. (És ahogy a kommunikáció jelenlegi helyzetét látom valószínűleg már nem is fog.) Mikor édesanyám átadta a sürgönyt és azt elolvastam, szegény anyám nem tudta mi lelt, mert örömömben ugrálni és kiáltozni kezdtem. Ennek az életemben kapott egyetlen táviratnak a szövegére huszonöt év elteltével is pontosan emlékszem: „mecsek reekavoelgy epipogium tizenegy farkas”. Az Epipogium a bajuszvirág tudományos neve, a Farkas névaláírás pedig Farkas Sándor barátomat jelölte. Sanyi utólag elmondta, hogy mikor elgondolkodott miként fér bele üzenetének lényege a legolcsóbb távirat öt szavas korlátjába úgy vélte jobb ha vezetéknevét írja alá, mert Sanyiból ugyebár többet is ismerhetek…
Manapság az elektronikus levelezés és a mobiltelefonok világában már talán kissé hihetetlennek tűnik, hogy ezután táviratot küldtem (életem során az egyetlent!) Sanyinak a következő szöveggel: „telefonalj 06 80 320 188 molnar” ez utóbbi volt szüleim vezetékes készülékének száma. Saját telefonom ugyanis természetesen nem volt és ez volt az egyetlen mód, hogy egymással beszélni tudjunk. Akkoriban ugyanis még leginkább „idejétmúlt módon” hagyományos, papírra írt levélben érintkeztünk egymással… Hamarosan létrejött a telefonbeszélgetés és Sanyi elmondta, pontosan hol találta a bajuszvirágokat. Másnap – a tervezett németországi út előtt egy nappal – elindultunk Sulyok Józsival a Mecsekbe. Torkunkban dobogott a szívünk amikor a helyszínre értünk. Tudtuk: jó helyen járunk, de vagy egy perc kellett mire rábukkantunk a bajuszvirág első példányának nedves bükkavarban rejtőzködő, csontszínű hajtásaira… Miután aprólékosan átbogarásztuk a lelőhelyet összesen öt példányt találtunk, összesen vagy húsz virágzó hajtással, közülük többet csak az avar szintjére teljesen lehajolva vettünk észre. Akkoriban a fotófelszerelésünkből még a vaku is hiányzott csupán borotválkozó tükröket hordtunk magunkkal a fényképezett növény árnyékos oldalának derítésére. Nos, a bajuszvirágnál a sötét, völgyalji bükkösben minden tükrünkre (és trükkünkre) szükség volt, hogy megörökíthessük.

Minden tükrünket bevetettük a fényképezéshez (a Practica gép mögött: Sulyok Józsi)


Az 1995-ös könyvben megjelent a tükrökkel készült mecseki fénykép (a jobb oldalon). A bal oldali fotó németországi.

Pár nap elteltével, mikor a hajdanvolt NDK iparának egyik remeke, a Trabant „hazatért” velünk szülőföldjére, az immár egyesített Németországba, a Donaueschingentől nem messze fekvő, híres védett erdőben már jóval könnyebb dolgunk volt: tudtuk mit kell keresni. Az első bajuszvirág példányt néhány méterre a trabitól találtuk…
Később még több helyen találtuk és láttuk a bajuszvirágot. Az Alpok és a Kárpátok nedves lucfenyveseiben nem olyan ritka mint nálunk, de azért ünnepnapnak számít a vele való találkozás.
Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal Szlovéniában jártunk és a Júliai-Alpok egyik völgytalpi lucfenyvesében, mikor a lábunk alatt megéreztük a süppedékeny tűavart úgy éreztük: helyben vagyunk! Itt „kell” lennie a bajuszvirágnak! Csalódottan távoztunk, mikor az alapos keresés ellenére sem találtunk egyetlen tövet sem. Ám néhány év múlva Zsolt visszatért a helyszínre és nagyobb szerencsével járt: igen szép virágzó állományt talált. Ezzel beigazolódott, hogy a sejtésünk helyes volt.
Máskor kisebb társasággal Szlovákiába kirándultunk Az Alacsony-Tátra egyik útján autózva a trabantból a fenyves szélén gyönyörűen nyíló csengettyűvirágokat vettem észre. Természetesen vészfékezéssel álltunk meg és rövidesen már fényképeztük ezt a finom illatú és nagyon elegáns harangvirágfélét. Ezen a helyen is hamarosan beigazolódott, hogy a bajuszvirágot legkönnyebb akkor megtalálni, ha lehajolunk vagy lekuporodunk. Kedves tanítványom, Gulyás Gergő az utóbbit tette, mikor a lucfenyves eldugott, sötét zugában a szükség erre ösztökélte… „Fáradozása” nem volt hiábavaló: így pillantotta meg élete első bajuszvirágját!

2020. május 1., péntek

Trabant kabrióval a bangók nyomában


Valamikor mintegy 30 évvel ezelőtt szeretve tisztelt atyai barátunk, Seregélyes Tibor feleségével és kisebb baráti társasággal tavasszal Krétára és Görögország szárazföldi területeire kirándult. Tibor útibeszámolója és csodálatos diái új távlatokat nyitott az orchideázás mezején. Míg ugyanis kosborfélék többsége nálunk igen ritka növény, addig a mediterráneumban sokkal több fajuk él és egy részük elég gyakran látható is. Különösen a különleges bangó-fajok voltak igen csábítóak. Mindez arra sarkallt bennünket, hogy következő tavasszal dél felé vegyük az irányt. Utitársunk és az expedíció vezetője a trabant-tulajdonos Raksányi Zsolt barátunk volt, aki Tiborék második görögországi túráján már részt vett s így tapasztalatokkal rendelkezett a mediterrán „bangászásban”. Úticélul Törökországot tűztük ki, annak is áprilisban a legtöbb zsákmánnyal kecsegtető tengerparti részeit. Úgy gondoltuk hogy addig hatolunk kelet felé ami a túra három hetébe belefér.
No, de előbb oda kellett érni! Mivel akkoriban a délszláv háború miatt a szétesőben lévő Jugoszlávia területére nem merészkedtünk, rosszabb utakon és valamelyes kerülővel Románián és Bulgárián keresztül utaztunk. Ez azonban némi nehézséget jelentett. A trabant üzemanyag tartálya ugyanis körülbelül 22 literes volt, amellyel mintegy 500 kilométert lehetett megtenni. Ennek következtében úgy számoltunk, hogy egyszer legalább tankolnunk kell Romániában. Ez azonban nem volt nagyon egyszerű, mert ebben az országban akkoriban még nem jelentek meg az üzemanyagot forgalmazó multinacionális cégek. A kevés számú és lerobbant „Petrom” kútnál többnyire pedig éppen nem volt benzin. Szerencsére azokat a kutakat, amelyeknél volt könnyen fel lehetett ismerni a felejük kígyózó kilométer-hosszú dacia-sorról... Nem kis örömünkre már Krassó-Szörény megyében (Jud. Caras-Severin) találtunk is benzint, ahol tíz amerikai dollárért 25 litert adtak. Mivel a tankba ez a mennyiség nem fért be, egy ötliteres műanyag vizeskannából kiöntöttük tartalmát és ebbe tankoltunk. (Ezzel egyébként későbbi víztárolásra használhatatlanná tettük.)
A Romániát és Bulgáriát elválasztó – ott már elég széles – Dunán a Calafat és Vidin közötti kompjárattal kívántuk átkelni, mert a másik lehetőség, a giurgiu-i híd kerülőút lett volna... Fel is jutottunk az aprócska vidini kompra – 25 órás várakozás után... A Jugoszláviát elkerülő forgalom miatt ugyanis több száz kamion várakozott az átkelésre, ennek következtében óriási torlódás volt, amit tovább súlyosbított az általános szervezetlenség és fejetlenség. Egy alkalommal rémülten figyeltük, hogy a rozoga kompocska – rajta általában három kamionnal és néhány személyautóval – bizonytalanul elindult a túlpart felé, majd kis idő elteltével motorja leállt és szabadon sodródott lefelé a folyón. Ez nem lehetett rendkívüli esemény, mert a helyieken semmiféle aggodalom nem látszott, egy kis vontatóhajó eredt a nyomába és egy óra múlva a komp meg is érkezett a túlpartra...
A komp után utunk szinte zavartalan volt Törökországig. Az olyan apróságok, amellyel ezek az államok némi valutabevételhez próbáltak jutni nem szabad, hogy a balkáni utazót idegesítsék Ilyen volt például a külföldi autók kerekeinek kötelező fertőtlenítése, amelyért természetesen fertőtlenítési adót („taxa dezinfekcijá”) kellett fizetni. A fertőtlenítés abból állt, hogy át kellett hajtani egy betonkádon, amelyben néha (nem mindig!) fertőtlenítő folyadék is volt, ami leginkább sáros víznek tűnt...
Törökországban azután hamar ráéreztünk a mediterrán bangó-keresés ízére. 

Gazdag zsákmányra leginkább mészkő vagy márga alapkőzetű vidékeken számíthat az „orchidea-vadász”. Enyhén legeltetett területek, nem túlságosan sűrű mediterrán cserjések, külterjesen művelt gyümölcsösök és olajligetek, útmenti gyepszegélyek és rézsűk kecsegtetnek a legjobb eredménnyel. Néha azonban mikor utunk vulkanikus alapkőzetű területeken vagy intenzíven művelt (felszántott talajú) olajfa-kultúrák között vezetett több száz kilométert utaztunk egyetlen orchidea nélkül...
A Cesme-félszigeten azután ismét elemünkben voltunk, a kis kanyargós utak melletti kopár, sziklás talajon nagy számban nyílott a szivárvány színeiben pompázó, hatalmas (3-4 centiméteres) mézajkú bangó, az Ophrys iricolor. Szebbnél szebb példányokat találtunk, de a késő délutáni sárgás színű, lapos fények nem voltak alkalmasak a fényképezésre, ezért elhatároztuk: másnap délelőtt visszatérünk a helyszínre. 


Tengerparti alvóhelyünk tőszomszédságában viszont találtunk egy kis gyepfoltot ahol csupán 1-2 szamarat legeltettek és itt lépni nem lehetett a bájos, kelet-mediterráneumban megtalálható bangótól, az Ophrys umbilicata-tól. Ennek fényképezése több órát vett igénybe és emiatt igencsak siettünk vissza az előző nap kifigyelt iricolor-okhoz. Zsolt ahogy lehetett nyomta a gázpedált, talán a kelleténél jobban is. Egy éles kanyarban (Karaburun mellett) ugyanis kisodródtunk és – felburultunk. Miközben a „papírjaguár” a tetején csúszott, mindhárman kezünkkel támasztottunk ki az alattunk lévő tetőre, ami csúszás közben szép lassan kopott és ekkor keletkeztek a fejemen és a jobb kézfejemen kisebb sebek. De ezektől eltekintve épségben kászálódtunk ki az autóból. A karosszéria összenyomódott, emiatt az ajtók nem nyíltak, de ez nem akadályozta a ki és beszállást, mert az ablakok kitörtek... Ezen felül ez egyik hátsó kerék tengelye hajlott kissé el. Talpra állítva az autót kiderült, hogy a motor továbbra is működik. Először az én sebeimet mosták le és kötötték be egy helyi rendelőben, majd másnap a trabi sérüléseit igyekeztek orvosolni egy izmiri karosszéria-műhelyben. A hátsó szélvédő szerencsére épségben úszta meg a kalandot, az árok gyepében landolt. Ezt rögzítették két behegesztett fémszalaggal az első szélvédő helyére. Nem zárt tökéletesen, kb. tíz centivel kisebb volt a kelleténél és a hiányzó oldalsó ablakokon át is vidáman fütyült a szél. Ennek ellenére folytattuk a túrát és Bodrumig jutottunk, útközben „letartóztatva” még több szép orchideát. Az autó sérülései azonban okoztak számunkra néhány kellemetlen pillanatot. Először is megszűnt a kocsi „menedék jellege”, ha tehát valahol esni kezdett az eső azonnal meg kellett állnunk és lefednünk, nehogy elázzon mindenünk. Elég mulatságosak lehettünk, mikor ilyenkor kipattantunk a roncs autóból gyorsan ráterítettük és rögzítettük rajta a nálunk lévő piros sátorponyvát, majd visszabújtunk a ponyva alá az autóba és ott ücsörögve vártuk meg, hogy elálljon az eső... Hazafelé úton még több ezer kilométer várt ránk és bizony nemegyszer este vagy reggel mikor hűvösebb volt, a „menetszél” miatt nagyon fáztunk. Mi utasok könnyebb helyzetben voltunk: bebújtunk a hálózsákba, de Zsolt aki vezetett ezt nem tehette meg. Sajnos kesztyű sem volt nálunk s így, hogy legalább kezei ne fagyjanak le, zoknit húzott rájuk s így vezetett.
Bulgáriában egyszer megállított bennünket egy rendőr és „gyorshajtásért” 20 márkát követelt (a német márka természetesen nem volt hivatalos fizetőeszköz ebben az országban). Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak azért lehetetlen, hogy túl gyorsan hajtottunk mert, bennünket megelőzött egy bolgár rendszámú autó – akit ő nem állított meg –, hanem azért is, mert ilyesmire az autónk képtelen... Végül is húsz levát fizettünk, mert állítólag a kocsi nem felelt meg a bolgár közlekedési szabályoknak.
Nagyon fellélegeztünk, mikor eljutottunk a magyar határra. A magyar határőrök megkérdezték nincs-e nálunk ital, dohányáru vagy kábítószer.
– Csak a szagunk! – feleltük megkönnyebbülten.
– Azt érzem... – válaszolta mosolyogva a határőr. Majd derülve a kocsi állapotán megkérdezte:
– Hát ezzel a trabanttal mi történt? Találkozott a gömbvillámmal?
– Dehogyis – válaszolt helyettünk a társa – ez a kabriolet változat!