Orchideák úton-útfélen

Az orchideák híresek arról, hogy rendkívül apró és széllel könnyen terjedő magvaik révén gyakran jelennek meg különböző másodlagos termőhelyeken, például felhagyott homok- és kőbányákban. A mostani bejegyzésben egy másik jellegzetes ember által létrehozott orchidea-élőhelyet mutatunk be: az útszegélyeket.

Az utak padkáját, szegélyét legtöbbször kaszálják és ez a tevékenység 'kordában tartja' a többnyire kis versenyképességű kosborfélék kompetítorainak számító más növényeket. Amennyiben az út olyan természetközeli élőhelyeken halad át, ahol orchideák is találhatóak, nem egyszer előfordul, hogy az útbevágásokban,  útpadkákon jóval nagyobb egyedsűrűségben és példányszámban találhatjuk a kosborféléket, mint eredeti élőhelyeiken. A közutak mellett legjellemzőbben megtelepedő orchideák közé tartoznak a bangók, a sallangvirágok és a kosborok.



Ophrys garganica virágzó példányai Toszkánában

 

Méhbangó (Ophrys apifera) Portugáliában

 

Ophrys benacensis a Garda-tó környékén, Észak-Olaszországban

 

Himantoglossum robertianum a Tengerparti Alpokban, Dél-Franciaországban

 

Sarkantyús sallangvirág (Himantoglossum calcaratum) Bosznia-Hercegovinában

 

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae) Észak-Görögországban

 

Adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum) Magyarországon

 

Az erdei orchideafajok közutak menti felbukkanása ritkább esemény, de ez is előfordul, mint a képen látható kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) esetében Szardínia szigetén

 

Több év óta foglalkozunk az útszegélyek és útbevágások orchideáival. Többek között arra vagyunk kiváncsiak, hogy

- az útszegélyek mely fajok számára jelentenek élőhelyet

- hogyan befolyásolják az utak a közvetlen környezetükben élő orchideák szaporodási sikerét

- az útszegélyek és útbevágások mely tényezői határozzák meg az orchideák számára az alkalmasságukat

 

Jelenleg tucatnyi európai országból rendelkezünk terepi adatokkal. A munka folytatásához Fekete Réka tanítványom szívesen fogad híradásokat útmenti orchidea-előfordulásokról, különösen a szomszédos országok területéről, a következő email-címen:

 

feketereka722@gmail.com

 

 

 

Hogy volt...

1995-ben (negyed évszázada) jelent meg a „Vadon élő orchideák" című könyv. Belátom: ezer sebből vérzik. Nemcsak mi követtünk el hibákat, de még a kiadó és a nyomda is. Nemcsak a címet, a méretet, a dizájnt, de még a borítót is másképpen képzeltük el… (Nem beszélve a sápadt kosbor színéről.) De nem ez a lényeg. Egyetemistaként, akkor már három éve próbáltuk kiadatni a könyvet – és mire megjelent már végeztünk… Karanténpakolás, a több mint 30 évnyi fotóanyag rendszerezése (és az új orchideás könyvhöz kapcsolódó képválogatás) közben kifejezetten figyeltem arra, hogy találok-e olyan képet ahol, szerzőtársaimmal, Vidéki és Sulyok kollégákkal együtt pózolunk a nagy magyar természetben… Eleddig nem sikerült. Valószínűleg ennek az is oka lehet, ha valamelyikünk fényképezett akkor nem került rá a képre…. Emellett sokkal fontosabbnak ítéltük a növények fényképezését, mint saját magunkét… De érzékelve a tizenegy fős olvasótábor szűnni nem akaró buzdítását, két eddig előkerült képet közzéteszek.

Az ominózus könyv borítója

Vidéki Robival a Gömör-Tornai karszton

Sulyok Józsival a bátorligeti Nagylegelőn

Növények Napja - 2022. május 26.

Olajfa-ligetek

Tegnapelőtt érkeztünk haza Görögországból, ahol olajfa-ligeteket vizsgáltunk. Az olajfák és ligeteik valósággal megbabonázták a festőket, legyen elég Van Gogh mintegy húsz képes sorozatára vagy Claude Monet, Edgar Degas, Salvador Dali, El Greco, Henry Matisse, William Merritt Chase, John Singer Sargent, Paul Gauguin híres képeire utalnom. Pierre-Auguste Renoir azt írta egy barátjának az olajfáról: „Ha tudnád mennyi gyötrelmet okozott nekem!"

Bár a mi célunk ezen ültetvények orchideáinak vizsgálata volt, és nem a képzőművészet, de én is létrehoztam egy alkotást, amelyet itt adok közre.

 

 

A vetővirág metamorfózisai

Az apró vetővirág vagy kikericsvirágú sárika (Sternbergia colchiciflora Waldst. & Kit.) közismert védett vadvirágunk. Észak-Afrikától és az Ibériai-félszigettől a Kaukázusig és a Közel-Keletig elterjedt, számos dél-európai országban is megtalálható. A világhálón rengeteg fényképet találhatunk a fajról, amelyek többsége virágzó állapotban mutatja be. Talán kevésbé látványos, de szintén igen jellegzetes megjelenésű tavasszal, lombleveleinek, illetve terméseinek megjelenésekor. E faj a tavaszi időszakban biztosabban – a csapadékviszonyoktól függetlenül – megtalálható, mint virágzásakor.

A mostani bejegyzésben a vetővirág kevésbé ismert megjelenési formáit is igyekszem bemutatni.

 

Általában így ismerjük: virágai augusztus és október között levelek nélkül jelennek meg

Levelei tél végén kezdenek növekedni (a képen 1-1,5 cm-esek)

Tavasz folyamán a talaj felszínén ülő toktermések és megcsavarodó levelek tovább növekednek (a képen március végén mintegy 6-7 cm hosszúságú levelekkel)

Ebben az időszakban a faj már könnyen észlelhető

Termései nálunk április vége és május közepe között érnek be. Kocsányuk ilyenkor néhány nap alatt több centiméteresre nyúlik, a termés fala megsárgul majd felnyílik

 

Megtalálható és zavartalanul termést érlel fűnyírózott termőhelyeken (például temetőkben) is 

Fűnyírózott helyeken levelei májusban sokszor már nem láthatók a gyepben, de megnyúlt kocsányú termásei ilyenkor is elárulják jelenlétét

 

Magjait hangyák terjesztik

 

Néhány milliméteres sötétbarna gömbölyded magvain fehér színű,
magas olajtartalmú függelék (ún. hangyakenyér) található

Már a fiatal magoncok 1-2 levele is mutatja a fajra jellemző alakot és csavarodást

 

A levelek május folyamán a nem kaszált termőhelyeken is elszáradnak

 

Immár féltucatnyi lelőhelyről ismert a faj üszöggombája, amely rendszerint a toktermés falában, ritkábban a kocsányban vagy kivételesen a levelekben jelenik meg.

A faj életének még egy fontos momentuma feltáratlan: nem sikerült megfigyelni virágainak rovarok által történő megporzását. Ha valaki e téren rendelkezik infromációkkal, arról köszönettel fogadok tájékoztatást.

Folytatás következik: az ősz folyamán...

A sziki varjúhájról

A főként mediterrán elterjedésű sziki varjúháj (Sedum caespitosum) hazánkban a tiszántúli ürmös szikes puszták ritka, védett faja.

Legerősebb hazai állományai a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területén találhatóak, és a KMNPI honlapja jogos büszkeséggel, bár némileg pontatlanul számolt be arról, hogy:

„A héten már piros seregként virítanak, - hiszen nem csak apró ötszirmú virágai, hanem levelei is pirosak, - a Körös-Maros Nemzeti Park pusztáin, a hófehér vaksziken a védett sziki varjúháj (Sedum caespitosum) állományai.”

Valójában a faj szirmai fehéresek-halvány rózsaszínűek, közepükön piros csíkkal. Sokkal feltűnőbb viszont termésérleléskor, mikoris nem csak hajtásai és levelei, hanem ötösével álló tüszőtermései is vörösre színeződnek. Legtöbben ezeket vélik szirmainak és az a tévedés még határozókönyveinkben is megtalálható.

 

Így nézett ki pár hétttel ezelőtt: szirmai halvány rózsaszínűek, tüszőtermései élénk vörösek.

 A fajt Simonkai Lajos Sedum deserti-hungarici néven (azaz: magyar sivatagi varjúhájként) írta le.

Senki nem lehet próféta a saját hazájában.

10 évvel ezelőtt vált valóra a szüleimnek régóta megígért utazás: húgommal együtt eljutottunk Velük Erdélybe. Torockón szálltunk meg és mindenképpen szerettem volna virágzó orchideát mutatni Nekik. Mivel augusztusra járt, ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint mondjuk májusban. Hazafelé útbaejtettük a Tordai-hasadékot és gondoltam, ha valahol, akkor a patakot kísérő ligeterdőben van esélyem virágzó nőszőfüvet találni. Rövid keresés után találtam is néhány elbai nőszőfüvet (Epipactis albensis, amelyet addig Románia területén még nem észleltek). Nagyon örültem és diadalittasan szólítottam a rokonságomat. Édesanyám és húgom ért oda először. Közöltem velük ez bizony – a látszat ellenére – orchidea. És miért nem virágzik? – szólt a kérdés. De, virágzik – feleltem.

Kisvártatva megérkezett édesapám is. – Mi az? – kérdezte. Mire édesanyám lelkesen felelte: – Orchidea!

Apám bizalmát tudásomban jól kifejezi lakonikusan rövid válasza: – Ha igaz!!

Ekkor már mintegy 25 éve tanulmányoztam az orchideákat és 15 éve jelent meg az első orchideás könyvem...

Éljen május elseje! - avagy rekviem a Kikerics büféért

Mindig is szerettem a május elsejét. Amikor még kötelezően részt kellett vennem az ünnepi felvonuláson még nem értettem annak lényegét, csak a tarka, vidám tavaszi ünnepet láttam benne. És persze a tanítási szünetet. Középiskolás koromban – az 1980-as évek második felében – pedig már csak ajánlott és nem kötelező volt felvonulni. A hazai erdő viszont ilyenkor a legszebb, a fakadó levelek friss, üde zöldje határozza meg a természet színeit, mindenütt dalolnak a madarak és nyílnak a vadvirágok. Én tehát május elsején kankalint és kosbort mentem keresni.
A május nálunk egyébként is a „legorchideásabb” hónap, ilyenkor virágzik a legtöbb faj. Közöttük a kosbor (Orchis) nemzetség több képviselője is. Közöttük vannak ritkábbak és majd az egész országban is megtalálhatóak is. Ha egy lelőhelyen több fajuk fordul elő együtt, akkor nemegyszer kereszteződnek is. A hibridizáció az orchideák körében elég általános jelenség, a termesztett orchideák döntő többségét is keresztezéssel „állították elő”. A napjainkig mesterségesen létrehozott orchidea-hibridek száma többszörösen felülmúlja az orchideák fajainak mintegy 25 000-et kitevő számát! Az európai orchideák megszállottai, az orchidióták is különös örömüket lelik a hibridek keresésében, valósággal „vadásznak” rájuk.

Hibrid orchideákkal hazánkban is találkozhatunk, elsősorban olyan esetekben, amikor több faj nagy egyedszámú állományai legalább részben átfedő időszakban virágoznak azonos lelőhelyen. A hibridek beazonosítása sokszor nem könnyű, de némi gyakorlat után nem lehetetlen feladat. Általában virágaik felépítésében, színezetében, valamint nyílási idejükben átmenetet képviselnek a szülőfajok között, de méretük sok esetben meghaladja azokét. Előfordul, hogy egyes tulajdonságukban inkább az egyik, más jellemzőjükben pedig inkább a másik szülőfajra hasonlítanak. Vannak olyan hibridek, melyek szinte mindig megjelennek a szülőfajok közös előfordulásainál (például a vitéz- és bíboroskosbor hibridje), míg mások előfordulása véletlenszerű, és megtalálásukhoz óriási szerencse kell.

Zsolt barátomnak köszönhetően jutottunk el egy május elsejei kiránduláson, kis baráti társasággal a Villányi-hegységbe. A híres bortermő vidék orchideáiról is nevezetes: a száraz tölgyesekben és azok tisztásain elég gyakori arrafelé a szubmediterrán elterjedésű majomkosbor (Orchis simia). E faj nevét onnan kapta, hogy virágának mézajka apró majmocskára hasonlít: van két keze, két lába és farka is. Az egyik Nagyharsánytól nem messze lévő hegyen együtt fordul elő vele az nálunk országosan jóval gyakoribb bíboros kosbor (Orchis purpurea) is és e két fajnak több tucatnyi hibridje – egyetlen kis tisztáson! Zsolt évről-évre, szinte zarándokhelyként látogatta ezt a helyet és egy alkalommal végre elvitt bennünket is.

A trabantot a szőlők közötti dűlőúton hagyva gyalog kaptattunk fel a lelőhelyre. A fülledt melegből sejthettük volna, hogy hamarosan komoly vihar lesz, de nem törődtünk vele: csak a kosborok érdekeltek bennünket. Nem csalódtunk: legszebb nyílásban találtuk a két fajt és szép számú hibridjüket. A jókedvű filmpazarlásnak csak a felhőszakadás-szerű zivatar vetett véget. Egyhangúan adtuk ki a jelszót: – Irány a Kikerics büfé!

Korábbi a környéken tett kirándulásaink során ugyanis már felfigyeltünk a fent nevezett intézményre, amelynek névválasztását botanikus mivoltunkból adódóan különös örömmel üdvözöltük. Nagykarsány főutcáján állott ugyanis, közvetlenül a Harsányi-hegy (avagy Szársomlyó) alatt, amely a magyar kikerics egyetlen hazai ismert lelőhelye! “Harmadik félidő”, ”Sport büfé”, igen szép számmal van az országban, de még “Véndiófa vendéglő” is akad elég. Ám “Kikerics” aligha (és a magyar kikerics egyúttal a falu címernövénye). De a kocsma még odébb volt, előbb le kellett jutni a hegyoldalról, de az eső annyira esett, hogy alig láttunk valamit. A hegy alján, a felázott földúton bakancsainkra tekintélyes sárkoloncok ragadtak és végül így “csattogtunk be” a büfébe. Nem tudom – csak sejtem – mit szólnának egy városi vendéglátó helyen, ha hasonló állapotban jelenne ott meg az ember. A “Kikerics”-ben viszont – annak ellenére, hogy átázott gúnyánkat üres székekre terítettük, bakancsunkról öklömnyi sárdarabok maradtak hátra – a legmelegebb és legszívélyesebb vendéglátásban részesültünk. Asztalhoz ülve láttunk hozzá a magunkkal hozott ételhez és a pultnál mért italhoz. Mikor kenyerünk fogyni kezdett a kocsmáros megkérdezte elküldessen-e érte? És végezetül mikor távozásunkkor – ellensúlyozandó a jelenlétünk által okozott felfordulást – csekély borravalót akartunk adni neki, azt nem volt hajlandó elfogadni.

Sok hasonló, falusi kocsmában megfordultam előtte is és azóta is. De ilyen szívélyességgel, vendégszeretettel ritkán találkoztam. Nagyon sajnáltam, mikor pár év múlva hiába kerestem a Kikerics büfét. Új tulajdonosa a Sport Büfé nevet adta neki.Az azt követő tulajdonos, pedig a “Nekem 8” nevet. Nekem nem az...