2014. február 17., hétfő

Dr. Varga Zoltán professzor az akácról



Az alábbiakban Dr.Varga Zoltán, a Debreceni Egyetem emeritusz professzora írását adom közre, mégpedig két ok miatt. Egyrészt azért, mert a szerző azzal a kéréssel fordult többünkhöz, hogy szeretné ha az írás minél szélesebb körben ismertté válna, másrészt azért, mert az akác-vitával kapcsolatban olyan kérdéseket is érint, amelyekről eddig nem vagy alig esett szó.

A jelenlegi helyzet előzményei
Az akác köztudottan észak-amerikai eredetű. Magyarországra a történeti adatok szerint, valószínűleg német közvetítéssel, 1710-1720 között juthatott el (Bartha Dénes és mtsai., 2014). Telepítését Mária Terézia eredetileg katonai célokból kezdeményezte, legelőször a Bánságban (Erdészeti Lapok, 1960). Majd Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész és népművelő volt az, aki erősen támogatta az akác telepítését fájának és mézének kedvező tulajdonságai, illetve a termőhelye iránti igénytelensége okán. Az a sokat hangoztatott érv viszont valótlan, hogy az akác telepítése nélkül az Alföld egyes részei elsivatagosodtak volna, ugyanis ami a Kiskunságot és a Nyírséget illeti, ahol ma a legkiterjedtebb akácosok vannak, ezeket a területeket Anton Kerner osztrák botanikus „Das Pflanzenleben der Donauländer” c. könyvében (1865) még mint alapvetően erdősült vidékeket írja le. Emellett a Duna-Tisza-közi homokháton a XIX szd. második felében fejlett mezőgazdasági- és kertkultúra is volt (Fodor 2006, Ph.D. értekezés ELTE). „Elsivatagosodás" tehát csak ott jelentkezhetett, ahol a homoki legelők túllegeltetése következtében a homoki gyep degradálódott, és a homok „elszabadult" (hasonló folyamat a Nyírségben is lejátszódott, ahol később a kivágott tölgyesek helyére telepítették az akácot). A kezdeti nagy reményekkel kecsegtető akáctelepítések azonban csak részben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Miután Magyarország a trianoni országcsonkítással erdeinek nagyrészét is elvesztette, az 1823-ban megjelent alföldfásítási törvény hatására alig másfél évtized alatt 38 ezer hektár akácost létesítettek, még az erre kevéssé alkalmas területeken is. Némileg hasonló helyzet állt elő a II. Világháború után is, amikor Keresztesi Béla akadémikus vette át az alföldfásítás irányítását. Róla a Wikipedia, többek között, az alábbiakat írja:1950 és 1953 között aspiránsként dolgozott a Leningrádi Erdészeti Akadémián. Hazatérését követően, 1953-ban a földművelésügyi minisztériumon belül működő erdészeti közhatóság, az Országos Erdészeti Főigazgatóság főigazgató-helyettesévé nevezték ki – főerdőmérnöki címmel – , ahol fő feladata az erdőgazdálkodás és faipar fejlesztését célzó országos program kidolgozása és megvalósítása volt.” Munkásságának fő iránya az ún. „gyorsan növő” fafajok (akác, nyárfa, erdei- és feketefenyő) elterjesztése és az előbbiek nemesítése volt. „Sikerei” azt jelentették, hogy az „erdőborítottság” aránya korábban nem látott mértékben növekedett, azonban ennek legnagyobb része valójában gazdasági célú faültetvény, és nem pedig szigorú értelemben vett erdő volt. Ezek az előzmények juttatták Magyarországot oda, hogy jelenleg faállománnyal borított területeink mintegy 24% akácos, amelyet a tárgyilagos elemzéseken nyugvó erdészati szakanyagok is egyértelműen túlzottnak és csökkentendőnek ítélnek.

Tárgyilagosan az akácról
Az akácnak, mint szerszámfának, bútorfának és tűzifának, valamint mézelőnek a kedvező tulajdonságai közismertek. Ezek alapján az akác „kiirtása” valójában szóba sem jöhet, ezt a racionálisan gondolkodó természet- és környezetvédők sem kívánják, de nyilvánvalóan az Európai Bizottság sem. Természetvédelmi haszna is lehet az akácosoknak, bizonyos keretek között. Semmiképp sem szüntethetők meg például a kis hortobágyi és egyéb alföldi, pl. tanya-környéki szárnyékerdők, a vetési varjú és a hozzá kapcsolódó kékvércse, erdei fülesbagoly védelme, illetve a téli ragadozómadár-védelem miatt sem. Van azonban néhány tény, amely fölött nem lehet elsiklani. Ezek a dolgok jórészt a talajjal és az éghajlattal kapcsolatosak.
Nézzük előbb a talajt. Minden erdő anyagforgalmának nélkülözhetelen része a holt szerves anyag, lombhullató erdők esetében mindenekelőtt az évről-évre termelődő avar lebomlása. Ezt baktériumok, gombák és különféle, zömmel apró gerinctelen állatok együttese végzi. Őshonos fajú faállományainkban ez az együttes jelen van, hiszen kialakulásukra évezredek sokasága állt rendelkezésre. Az akácosban ilyen közösség gyakorlatilag nincs, tehát egy, az erdőre, mint ökológiai rendszerre alapvetően jellemző anyagforgalmi ciklus szakad meg. Emellett az akáccal együttélő nitrogénmegkötő baktériumok sem javítják a termőhelyet, hanem a nitrogénkedvelő gyomok (csalán, kányazsombor) elszaporodását segítik elő, az őshonos erdei lágyszárú növényzet kárára. Az akácosok növényzete és állatvilága ezért kifejezetten szegényes, tehát az akácosítás a biológiai sokféleséget egyértelműen CSÖKKENTI. Gazdasági szempontból hátrányos következményeit pedig az évtizedek-évszázadok tapasztalataira támaszkodó, a gyakorlatban dolgozó erdész is látja. A már idézett erdészeti szakanyag ezt így foglalja össze: „A megmunkált talajon [az akác] kezdetben gyorsan növekszik, majd néhány év múlva növekedése lecsökken, különösen, ha valamilyen talajhiba van a területen. Száraz termőhelyeken az akácos hamar kiritkul, a termőhelye is leromlik. Sok a gyenge minőségű faanyagot termelő akácosunk, amelyet a faipar csak korlátozott mértékben tud feldolgozni.” A termőhely leromlása pedig megmarad, ami az akác letermelése után az ilyen területek hasznosíthatóságát, értékét lecsökkenti.

Szintén a talajnál maradva, a jelenlegi gépi technológiák mellett mind az akác telepítése, mind pedig annak letermelése talajmunkákkal (gépi kituskózás) jár együtt. Ez pedig a homoki talajokon több invazív gyom (selyemkóró, parlagfű) terjedését segíti. Tehát éppen a homokterületeken kellene az akác telepítését leginkább korlátozni, illetve az akác jelenlegi magas részarányát csökkenteni, az őshonos fafajok javára (lehetőleg kocsányos tölgy, de őshonos, NEM klónozott nyárfák, ezüsthárs és kislevelű hárs, mezei juhar, stb. is).
A gondok másik nagy forrása az éghajlat, pontosabban a klímaváltozás, vagyis az, hogyan viselkedik az akác akkor, amikor őshonos erdőállományaink a szárazodás következtében kigyérülnek. Az már régóta ismert, hogy amikor homoki erdőssztyepp-tölgyeseink (amilyenek sehol máshol a világon nincsenek, tehát mint ÉLETKÖZÖSSÉGEK igazi hungaricumok!) lombkoronája felnyílik, a lékekbe behatol a napfényigényes akác. Ezzel nemcsak a faállomány összetételét változatja meg, hanem elnyomja a cserje- és a lágyszárú szintet is, megváltoztatva, elszegényítve az őshonos lomberdőre jellemző állatközösség összetételét is. Ez a folyamat lényegében a XX. század első felének nagy akácosítási kampánya óta tart, és elszenvedője mindenekelőtt a Duna-Tisza közi homokhát és a Nyírség. A változás ma viszont már abban is látszik, hogy ahol erdeinkben korábban éghajlati okokból sem lehetett jelentős az akác (Nyugat- és Délnyugat-Dunántúl), ott is megindult az akác invazív terjeszkedése, ezáltal a bükk és a tölgy, mint ottani fő fafajok és fajcsoportok termőhelyeinek leromlása, ezeknek az erdőknek a természetes felújulási-felújítási lehetőségeinek korlátozódása. Holott ezeken a területeken az erdőgazdálkodás hagyományosan munkaerő-igényes és hasznot hozó volt (Zalában, Somogyban ennek a társadalmi jelentősége ma is evidens). A klímaváltozással nyilvánvalóan megnő a folyamatos erdőborítottság megőrzésének jelentősége, amely csak az adott termőhelyre jellemző őshonos fafajokkal, illetve azok megfelelő genetikai változataival biztosítható. A folyamatos erdőborítottság jelentősége a vadgazdálkodás szempontjából is könnyen belátható.



Lehetőségek, megoldások
Abból kell kiindulnunk, hogy az akácos faültetvény, amelyet telepítenek és letermelnek, mint bármely más gazdasági hasznú növényt. Tehát az ültetvény létjogosultságát a haszon és a kár, illetve a költség egybevetése alapján lehet meghatározni. Így megvizsgálhatjuk, valóban kedvező-e gazdasági szempontból az akác? Valóban „kenyéradó gazdája”-e a hazai erdészetnek? Előnyei, mint az idézett erdészeti szakanyagból kitűnik, elsősorban az akác telepítésének olcsóságából, a viszonylag gyors növekedésből és a – gyakran túlbecsült – igénytelenségéből adódnak. Hátrányai azonban 2-3 vágásforduló után már nyilvánvalóvá válnak, részben az előállítható faanyag minőségromlása, részben a termőhely degradációja miatt. Ebből adódik, hogy jelenleg akácosaink mintegy 10%-a a legrosszabb, és több, mint 54 %-a a második legrosszabb fatermési osztályba tartozik, ami jelentősen felülmúlja a két legjobb fatermési osztály összesen csupán 10%-nyi részesedését.
Ezeket a tényeket mérlegelve, bár nem lenne helyes az akác telepítését tiltani, de kiemelten támogatni sem! A lehetőségek leginkább olyan termőhelyekre vonatkoznak, amelyek mai viszonyok között mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlanok (pl. tartósan parlagon levő területek), és ahol természetvédelmi értékek sincsenek. Az ilyen területek részaránya azonban jóval kisebb, mint akácosaink jelenlegi kiterjedése, amely – mint láttuk – részben gazdasági szükséghelyzetek, részben politikailag motivált kampányok (1950-es, 60-as évek) következménye, és messze meghaladja a termőhelyi viszonyok alapján indokolható részarányt. Kétségtelen, hogy legtöbb őshonos fafajunk telepítése és a felnövekvő faállomány ápolása jóval munkaigényesebb, mint az akácé. Ez azonban számos elmaradott vidékünkön akár szociális előnyökkel is járhat, a foglalkoztatottság növelése révén. Ezek tehát azok a tények és szempontok, amelyekben megegyezik mind a fenntartható erdőgazdálkodás, mind pedig a természetvédelem érdeke és szemléletmódja.
Az akácméz kérdésében is látnunk kell az előnyöket és a hátrányokat is. Kétségtelen, hogy az akácfa jó mézelő, és az akácméz értékes termék. Az akácvirágzásnak azonban jól behatárolt időszaka van, és ezt a vándorméhészettel csak részben lehet kiegyenlíteni. Szükség van más, sokszínű nektárforrásokra, környezetei és gazdasági szempontból is hasznos más mézelő növényekre is. Őshonos fáink (kislevelű hárs, nagylevelű hárs, mezei juhar, berkenyék) és jól kezelt rétjeink növényei (ligeti- és lózsálya, többféle kakukkfű, bakfű), sőt gyógynövényeink (fodor- és borsmenta, orvosi somkóró, levendula) és fűszernövényeink (szurokfű: „oregano”, citromfű, bazsalikom, stb.) között is szinte felsorolhatatlanul sok jó mézelő van. A magyar gyógynövénytermesztés és gyógynövényeink virágméze például valóban olyan hungaricum lehetne, amelynek létrehozására csak a hazai éghajlati és talajviszonyok mellett van lehetőség. A fenntartható út tehát a választék bővítése.
Arra is gondolni kell, hogy az akác nem nektárforrás azoknak azoknak az őshonos, vadon élő méhféléinknek, amelyektől őshonos növényeink többségének, és több takarmánynövényünk termékenyülése, például a lucernamag termesztés (a II. világháborúig világhírű volt Magyarországon!) és gyümölcseink terméshozama is függ. Látnivaló, hogy a harmonikus, változatos és fenntartható tájhasználattal (lám, a németnek a „tájgondozásra” külön szava is van: Landschaftspflege!) is megőrizhetjük, sőt fejleszthetjük is méhészetünket. Ehhez nem kell az észak-amerikai eredetű akácot hungaricummá nyilvánítani (és ezzel a fogalmat devalválni).
A kérdésben az észérvek és ne az indulatok döntsenek. Nem szerencsés dolog gazdasági érdekcsoportokra politikai ízű neveket aggatni ("akácfa-koalíció"), ez akár riasztólag is hathat és visszaüthet.

5 megjegyzés:

  1. Hmmm. Ennél azért alaposabban is körül lehetett volna járni a témát. A talajvízszint drasztikus csökkenése sok helyen (sajnos most már nem csak az Alföldön) teljesen esélytelenné teszi az őshonos erdők telepítését. Egy futóhomokon vagy humuszos homokon semmi értelme tölggyel, pláne hárssal próbálkozni. Esélyük sincs. Első lépésként úgy vélem a fordított folyamszabályozás lehetőségeit kellene felmérni (vö http://www.sonline.hu/somogy/kozelet/mese-a-somogyorszagi-patakgorbitokrol-521888). Azokon a helyeken, ahol a korábbi vízháztartási viszonyok visszaállításának vagy legalább az azokhoz való közelítésnek van realitása, lehet majd értelme őshonos fajok telepítésével foglalkozni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyet értek, sajnos a Natura 2000 - LIFE programja a fenti kérdéseket figyelmen kívül hagyta, ahogyan a kérdéseimet is:
      Néhány kérdés a Life programmal kapcsolatban (mentsük meg a pusztai tölgyeseket):
      Miért nem látni még sehol egyetlen tölgyfa csemetét sem?
      Ha az elsivatagosodással küzdenek miért olyan fát (szürke nyár) ültetnek amelynek a vízfelvétele napi 100 litert is meghaladhatja?
      Ha az akác tájidegen, akkor a vele egy időben Amerikából behozott értéktelen nyárfa miért nem az?
      Ha kiirtják az akácosokat, a keletkező űrt mivel kívánják pótolni? (tüzelő, oszlopok, karók, deszkák megfelelő mennyiségben, árban és minőségben)
      Ha a környezetvédők a városnak akarnak jót akkor miért a polgármesternek újították fel a régi napközit és nem az arénát a városiaknak?
      A Pálfáját mikor teszik újra biztonságossá? Mikor távolítják el a félig kidőlt és beteg fákat, hogy újra kijárhassunk a gyerekeinkkel a természetbe biztonságosan?
      Ha a pusztai tölgyesek megóvása a cél akkor miért hagyják életben a beteg fákat?
      Ha kiirtják az akácosokat a méhészeknek kínálnak-e valamilyen alternatívát?

      Törlés
    2. Néhány pontosítás: A szürke nyár nem tájidegen, hanem két őshonos nyárfaj, a rezgő nyár és a fehér nyár spontán hibridje. Ráadásul közel sem olyan erőszakosan terjedő, mint az akác. Másrészt a pusztai tölgyesek megóvása nem csupán a fákról szól. A beteg fák adnak életteret számos rovarfajnak, rágcsálóknak odú, harkályoknak terített asztal, stb. Nyilván egy kiránduló erdő esetében más a helyzet, ott a látogatók biztonsága kell legyen a fontosabb szempont. Harmadrészt senki nem fogja kiirtani az akácosokat, ez egy lehetetlen vállalkozás lenne, az atombombát leszámítva.

      Törlés
  2. "Őshonos" újabb rágni való. Hova sorolandó a kukorica, paradicsom, burgonya,...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem értem pontosan mit jelent a 'rágnivaló', de az 'őshonos' fogalom fontos és pontos jelentése van. Ellentéte az "idegenhonos" amely azonban nem azonos az "inváziv" fogalmmal.
      A kocsányos tölgy őshonos. Az akác, a kukorica, a paradicsom és a krumpli idegenhonos. De míg az akác invazív özöngyom, addig a kukorica, a paradicsom és a krumpli olyan haszonnövények amelyek
      önmaguktól nem képesek a természetben terjedni, az élőhelyeket átalakítani és onnan az őshonos fajokat kiszorítani. Tehát ezek nem invazívak.

      Bővebben:

      http://molnar-v-attila.blogspot.hu/2014/02/harom-az-akaccal-kapcsolatos-fogalomrol.html

      Törlés