Aligha van olyan ember Magyarországon
aki ne hallott volna a parlagfűről. A nemzetségnek Carl Linné választotta az Ambrosia
nevet, amely a mitológa szerint a görög istenek halhatatlanságot adó eledele volt.
Linné 1753-ban Ambrosia elatior (azaz „nyúlánk parlagfű”) és Ambrosia
artemisiifolia (azaz „ürömlevelű parlagfű”) néven is leírta. Mára bebizonyosodott
hogy a két növény ugyanahhoz a fajhoz tartozik, és manapság az utóbbi az érvényes
név. A nemzetségnek mintegy 40 faja van, amelyek Észak-, Közép- és Dél-Amerikában
honosak. Közülük több faj az ember közvetítésével más földrészekre is eljutott.
Minden fajuk virágpora allergén hatású, az USA-ban és Kanadában két parlagfűfaj
több virágporallergiás gondot okoz mint az összes többi növényfaj együttvéve. Magyarországon
1962-ben tűnt fel az évelő parlagfű (Ambrosia psilostachya) a Dráva mellett
és a Csepel-szigeten, de tömegessé – szerencsére – eddig nem vált. E faj alacsonyabb
termetű, rendszerint csak 20–30 cm-es magasságot ér el, ritkán megnő félméteresre
is, hajtása legtöbbször nem ágazik el, levelei csak egyszeresen szárnyaltak, virágzatai
rövidebbek. Az ürömlevelű parlagfű igen változatos méretű növény, vannak példányai
amelyek virágzó állapotban mindössze arasznyi magasak, mások elérhetik az embermagasságot
is. A legkisebbek kivételével példányai néhány centiméterrel a talaj felett elágaznak.
Egylaki növény, azaz egyazon növényen külön hímivarú (porzós) és nőivarú (termős)
virágai fejlődnek. Zöldessárga, néhány milliméteres porzós virágzataiban 8–22 (átlagosan
15 körüli) virág található. A bókoló korongszerű porzós fészkek 1–24 cm hosszú (átlagosan
6–7 cm-es) füzérekbe tömörülnek.
A parlagfű porzós
virágzatai közelről
A termős virágok a porzós
virágzati fürtök alján és az alsóbb levelek hónaljában találhatók. A virágport a
virágból hosszan kiálló bibeszálaikkal „csapdázzák”
Ha a parlagfüvet lekaszálják a növény
az alacsonyan elhelyezkedő oldalrügyeiből 3–4 oldalhajtást nevel, és ugyanolyan
intenzitással virágzik néhány hét múlva. A parlagfű eredetileg Észak-Amerikában
élt, de Európán kívül behurcolták Észak-Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába és Dél-Amerikába
is. Kontinensünkön először valószínűleg a németországi Brandenburgban bukkant fel
1863-ban, de nem tudott tartósan megtelepedni. Térhódítása valószínűleg a 19. század
vége felé indulhatott el. Svájcban először 1878-ban, Tirolban 1883-ban, Hamburg
környékén pedig 1886-ban találtak. A történelmi Magyarországon először Orsova mellett
került elő 1908-ban, hazánk mai területén először Dél-Somogyban 1922-ban találta
Boros Ádám. 1925-ben Jávorka Sándor a Magyar Flóra című határozójában ezen kívül
még Tihany mellől említi és megállapítja: „úgy látszik terjedőben van”. Néhány
évtized alatt délnyugati irányból elözönlötte az országot, terjedésének sebessége
több kilométer / év volt. A magyarországi első gyomfelvételezés idején, 1950-ben
a 350 felvételezett gyomfaj közül még a 21. leggyakoribb volt, de néhány évtized
alatt az 1. helyre lépett elő. A 70-es évekig azt hihettük, hogy a parlagfű-pollen
speciálisan amerikai probléma, mert Európában nem volt jelentős mennyiségű belőle.
Mára hazánk Európa talán „legparlagfüvesebb” országa. Saját „bőrünkön” tapasztalhatjuk,
hogy ahogy elhagyjuk Magyarországot hamarosan csökkennek az allergiás tüneteink.
Ezt sokan annak tulajdonítják, hogy szomszédaink „jobban odafigyelnek” a parlagfűre
vagyis hatékonyabban irtják. Valójában pedig arról van szó, hogy a növény számára
a környező országok adottságai nem olyan kedvezőek, mint hazánkéi. A parlagfű a
meleg nyarú területeken „díszlik” a legjobban. Ezért ritka a hűvösebb, kiegyenlítettebb
klímájú Nyugat-Európában és a környező magashegységekben. (Elég ha például a Mátra
magasabb területeire vagy a Bükkbe kirándulunk és sokkal kevesebb parlagfüvet látunk.
Sajnos a mi klímánk egyszerre elég meleg és elég csapadékos számára… A parlagfű
napjainkban kezdi meghódítani Erdélyt, már eljutott a Székelyföldre is. Terjedésének
valószínűleg kedvez a melegedő éghajlat és a légkör emelkedő szén-dioxid koncentrációja.
Legjobban a laza, savanyú homokon érzi magát, de szinte bármilyen bolygatott talajon
megél. A természetközeli vegetáció zárt, összefüggő növényállományaiban nem életképes,
csírázásához és növekedéséhez nyílt, szabad talajfelszínre van szüksége.
A parlagfű csíranövénye
Utak és vasutak mentén, települések
belterületén, építkezések területén, gyomos szántókon (főleg kapáskultúrákban: napraforgó-,
kukorica-, répatáblákban), parlagterületeken tömeges lehet, de rétek, legelők és
árokpartok felszakadozó gyepjében is megjelenik.
Tömeges előfordulása
napraforgó-táblában
Allelopatikus hatására utal, hogy
vizsgálatok szerint kivonata gátolja növényi versenytársai magjainak csirázását.
A parlagfű egy-egy példánya mindössze 4–7 hónapig él, azaz egyéves növény. Tömeges
csírázása március–április-ra esik, de kisebb számban egészen őszig tart. A csírázási
folyamat számára a 10–20 Cº-os hőmérsékleten a legideálisabb, segíti a fény, de
kisebb intenzitással sötétben is zajlik. A tavasszal kikelt növények május-júniusban
intenzíven növekednek, júliusra elérhetik az egy-másfél méteres magasságot.
Termetes példánya egy
debreceni lakótelepen
Virágzása júliusban kezdődik, legtömegesebben
augusztus közepétől szeptember elejéig nyílik. A porzós virágok mintegy egy-másfél
héttel megelőzik a termős virágok nyílását. A később csírázott példányoknak „kevesebb
idejük” van, ezért kisebb termetűre nőnek, a július végén kicsírázott növény alig
több mint egy hónap múlva már virágzik. Az ennél később csírázott növények már nem
jutnak el a termésérlelésig. Termésének érése szeptember és november között történik,
mag alakban telel át, maga a növény az első fagyok idején elpusztul. A magvak februárig
elsődleges nyugalomba kerülnek. (Ebben az időszakban nem indulnak csírázásnak, még
ha időlegesen megfelelő hőmérsékletre kerülnek is. Ennek köszönhetően nem csíráznak
ki egy átmeneti téli felmelegedés során, amelyet követően a fiatal növényeket a
fagy elpusztítaná.) Februártól kényszernyugalmi állapotba kerülnek, ekkor már lehetséges
a csírázásuk. Magas olajtartalmú magvait szívesen fogyasztják énekesmadarak, valószínűleg
terjesztik is. Termései valószínűleg a széllel és tisztítatlan vetőmaggal is terjednek.
Egy 165 cm
magas példányon például 239 porzós virágzati fürtöt számoltunk, ami hozzávetőlegesen
12 ezer virágzatot, tehát közel 200 ezer porzós virágot jelent. Az átlagos méretű
parlagfűpéldányokon porzós virágzatok ezrei, tehát virágok tízezrei fejlődnek, amelyek
virágporszemek százmillióit juttatják a levegőbe. Hazánkban mintegy egy hónapon
keresztül igen magas a parlagfűpollen koncentrációja ilyenkor több mint száz pollenszem
található egy köbméternyi levegőben. Helyenként ez az érték akár a 400–600 db/m3-t
is elérheti: így egy nap alatt akár több, mint ezernyit is belélegezhetünk. A parlagfűpollen
terjedésének leginkább a meleg, száraz, szeles időjárás kedvez, csapadékos időben
sokkal kevesebb virágpor van a levegőben. Pollenjének levegőbeli mennyisége jellegzetes
napi ritmust követ: reggel 6 és 8 óra között gyorsan nő a mennyisége, ezt követően
lassan csökken, legalacsonyabb az éjjel folyamán. Pollencsapdák adatai alapján megfelelő
légköri viszonyok esetén a parlagfű pollenje több száz kilométerre is eljut, tőlünk
például Bécs és Brno környékére is ahol a parlagfű nem tömeges. De a Lengyelország
déli részén megjelenő nagyobb mennyiségű Ambrosia-pollen is távolabbról,
valószínleg Ukrajnából, Szlovákiából és hazánkból érkezik. Vizsgálataink szerint
egy terebélyes, jól fejlett parlagfű példány akár több ezer csíraképes termést is
hozhat. Irodalmi adatok szerint a leghatalmasabb példányok akár 60 ezer termést
is érlelhetnek. Magyarországon több száz behurcolt növényfaj fordul elő. Természetes
ellenségeiktől, károsítóiktól, versenytársaiktól megszabadulva az új környezetben
rövid ideig tartó alkalmazkodási időszakot követően rendkívül sikeresek lehetnek:
nagyon elszaporodhatnak és nagy területen elterjedhetnek. Egy részük természetes
életközösségeinkre, ritka fajainkra is veszélyt jelent. Többségükkel az „átlagember”
mit sem törődik, szinte kizárólag a parlagfűvel foglalkozunk, mert az bennünket,
embereket fenyeget. Ha a parlagfű biológiai jellegzetességeit végiggondoljuk, akkor
a fajjal kapcsolatos célokat, kijelentéseket át kell értékeljük. Lehetséges-e „parlagfűmentes”
Magyarország, amely néven társadalmi szervezet is alakult hazánkban? Ki lehet-e
irtani a parlagfüvet az országból, amit emberek milliói szeretnének? A növény hazánk
mintegy hatmillió hektár mezőgazdaságilag hasznosítható területéből jelenleg körülbelül
5 millió hektáron található meg. (Ha csak 5 négyzetméterenként számolunk egy-egy
példányt akkor mintegy 10 milliárd példányra
becsülhetjük a hazai állományt. Ennyi növény kézzel történő eltávolításához minden
magyar állampolgárnak évi 1000 példányt kellene elpusztítania.) Emellett településeken,
utak és vasútvonalak mentén, réteken, legelőkön is előfordul. Olyan nagy területen
van jelen és olyan óriási egyedszámban, hogy csak egyetlen évben is lehetetlen lenne
példányait elpusztítani. Ráadásul folyamatosan tartó csírázása miatt márciustól
legalább júliusig évente többször is el kellene jutni az ország minden területére!
De ha ezt hihetetlen munkával és hatalmas anyagi ráfordítással meg is tudnánk tenni,
a helyzet még semmit nem javulna. Ugyanis a parlagfű terméseinek egy része a talajban
több évtizeden keresztül megőrzi a csíraképességét (hosszútávú perzisztens magkészlet).
Hatékony visszaszorításához példányait az ország teljes területén legalább 40 évig
minden évben termésérés előtt el kellene eltávolítani – egészen addig míg a talaj
magkészlete ki nem merül. Magjainak száma pedig négyzetméterenként több ezerre is
rúghat! A parlagfű-kérdés azonban még ezután sem oldódna meg, mert ezután még meg
kellene akadályozni a környező területekről történő betelepülését is, mert pár évtitezd
alatt ismét elözönlené az országot. (És ekkor még nem is számoltunk a határainkon
túlról – például Szerbiából és Hovátországból – érkező pollennel…) Az sem jelentene
könnyebbséget, ha a településekről sikerülne száműznünk hiszen virágpora a városokat,
falvakat körülvevő területekről, – akár több mint száz kilométerről is – a szelek
szárnyán akadálytalanul jut el otthonainkhoz. Chicago lakosai 1933-ban látszólag
hatásos kampányt indítottak a parlagfű „kiirtására”, és sikerült is a várost mentesíteniük
tőle. Az allergiás panaszok száma ennek ellenére nem csökkent, mert a környező területekről
az uralkodó délnyugati szelek továbbra is szállították a városba a virágport… Az
ellene való védekezést az is nehezíti, hogy gyomirtó vegyszerekkel csak hatleveles
állapotáig, mintegy 10 centiméteres magasságig lehet hatékony irtani, továbbá bizonyos
vegyszerekkel szemben már rezisztenssé vált. A leghatásosabb megoldást a biológiai
védekezéstől várhatjuk, a növény természetes ellenségeit kell felkutatni.
Nem botanika, de "családi kísérletben" napi 1 mokkáskanálnyi aszkorbinsavtól (borászati) a súlyos , kezelhetetlen parlagfű -allergia teljesen elmúlt!
VálaszTörlésItt megoldas lehetne a GMO...
VálaszTörlés