Tényleg repültek a boszorkányok?
Boszorkányok
márpedig vannak – de legalábbis voltak. Sokrétű és rejtélyes tevékenységeik
közül ebben a bejegyzésben csupán jellegzetes és közismert közlekedési módjukkal,
a repüléssel foglalkozunk. Hiszen a róluk gyermekkorunktól kezdve magunkban kialakult
képen így látjuk őket: seprűnyélen lovagolva repülnek. Sokan és sokszor
kipróbálták, de seprűnyélen senkinek nem sikerült repülnie (Kivéve persze Biri nénit). Mi lehet tehát a
jelenség magyarázata?
A
boszorkányok rendszerint lakóhelyüktől távol eső, kietlen hegytetőn tartották
az összejöveteleiket, mégpedig meghatározott napokon, úgymint október 31-én
(mindenszentek előestéjén), április 30-án (Warpurgis-éj) és a négy,
kereszténység által átvett volt pogány ünnepen (gyertyaszentelőkor, február
2-án; Keresztelő Szt. János napjának előestéjén, június 23-án; az aratóünnepen,
augusztus 1-én; és Szt. Tamás napján, december 21-én). Ezeken
boszorkányszombatokon a közhiedelem szerint szörnyűségek sora történt meg az
emberáldozattól, az emberevésen át az orgiáig bezárólag. A boszorkányszombatokra
repülve jutottak el, főként elsőszámú szimbólumukon, a seprűn lovagolva, néha
más repülő „alkalmatosságot” (mondjuk fekete bakkecskét) lehetőleg hátrafelé megnyergelve.
A középkorban a seprű lett az eksztatikus éjszakai lovaglás mágikus szimbóluma.
Ennek első leírása a Canon Episcopi
néven ismert 9. századi egyházjogi törvényben olvasható.
Jakob Sprenger
és Heinrich Kramer inkvizítor atyák hírhedt Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum) című könyvükben –
amelyet később a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, és
mégis legveszedelmesebb könyvének neveztek – írták, hogy a maleficák (azaz
boszorkányok) az ördögtől olyan kenőcsöt kapnak, amellyel testüket bekenve
repülni tudnak, és kötelező társas összejöveteleken megjelenhetnek. Ezt a
„boszorkánykenőcsre” vonatkozó feltevést többek közt olyan szakértők is
megerősítették, mint Nicolaus Remigius (1530–1612) lotharingiai főbíró, akinek
kezéhez 800 ember vére tapadt és a boszorkányok üldözésével szintén kétes hírnevet
szerzett Heinrich Agrippa von Nettesheim (1486– kb. 1534) okkult író,
csillagász és alkimista.
De
természetesen voltak józan gondolkodású kételkedők, akiket a kínvallatással
kicsikart beismerő vallomások tízezrei nem győztek meg arról, hogy a
boszorkányok valóban repülnek.
Giambattista Della
Porta (1536–1615) olasz polihisztor felkeresett egy boszorkányt és az esetet
leírta Kölnben 1562-ben megjelent Magiae
Naturalis című művében: „Találkoztam eggyel azon boszorkányok közül,
akiket a bagolyhoz (strix) való hasonlatosságuk miatt strigáknak neveznek ...
Önként megígérte nekem, hogy hamarosan teljesíti kérésemet. Előbb kiküldött a
szobából mindazokkal együtt, akiket tanuként magammal hozam, de az ajtó
hasadékán át kilestük, hogy miután meztelenre vetkőzött egy kenőccsel tetőtől
talpig bekente magát. A kenőcs álomhozó nedvétől hamarosan összeesett, s mély
álomba merült. Ekkor bementünk, s jól megcsapkodtuk, de olyan mélyen aludt,
hogy nem lehetett eszméletre téríteni, így hát magára hagytuk, s kint vártunk,
amíg a kenőcs hatása el nem múlik. Felébredve aztán mindenféle ostobáságot
hordott össze, hogy tengereken, hegyeken kelt át. Amikor pedig megmondtuk neki
az igazat, letagadta; hiába mutattuk neki testének kék foltjait…”
Giambattista Della Porta itáliai tudós, aki a
boszorkánykenőcs használatáról beszámolt 1562-ben megjelent Magiae Naturalis című könyvében
Della
Porta beszámolója alapján nyilvánvaló, hogy a „repülés” csupán a
boszorkánykenőcs által előidézett érzékcsalódás eredménye. De vizsgáljuk meg
alaposabban a kenőcs összetevőinek hatását!
Egységes
boszorkánykenőcs-recept nincs, számos különböző változat ismert. A „repülő
kenőcs” első leírását Johannes Hartlieb (1410–1468) bajorországi háziorvos adta
1456-ban. A boszorkánykenőcs alapvetően három különböző típusú összetevőből
áll. Alapját valamilyen állati zsiradék (legtöbbször disznózsír) vagy növényi
olaj adja, ez a hordozóanyag. Vidékenként és receptenként változó összetételben
különböző növények és gombák kerültek bele, amelyek a következők közül kerültek
ki:
Az
álomhozó mák (Papaver somniferum)
éppúgy fontos alkotórésze volt a boszorkánykenőcsnek, mint amilyen hatékony
fájdalomcsillapítónak és veszélyes narkotikumnak számítanak drogjai
A
mák legfontosabb alkaloidját, száraz mákgubóból is kinyerhető morfint az ókori
görög mitológia álomhozó istenéről, Morpheus-ról nevezték el
A
csattanó maszlag (Datura stramonium) tropánvázas alkaloidái
érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okoznak
A
beléndek vagy csalmatok évezredek óta bódító és mérgező italok,
boszorkánykenőcsök alkotója. Shakespeare szerint Hamlet apját a fülébe öntött
beléndekfőzettel mérgezték meg
Hasonló
a hatása a rokon nagragulyának (Atropa belladonna) is
Az
ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) is a boszorkánykenőcs toxikus
alkotórészei közé tartozik. A növények magyar neveiben, az eb-, a kutya- és a
farkas előtagok általában azt fejezik ki, hogy a nép értéktelennek,
használhatatlannak (kutyának valónak) tartotta ezeket a mérgező sokszor
jelölnek mérgező fajokat
A
légyölő galócát (Amanita muscaria) az ősidők óta alkalmazzák sámánok és
varázslók tudatmódosító szerként, rituális célokra
A kenőcs misztikus borzalmát tovább fokozták az olyan
összetevők, mint az éjszakai életmódú repülő élőlények (főként denevérek és
baglyok) vére vagy elégetett testük hamuja, sőt (lehetőleg még meg nem
keresztelt) csecsemő hája.
A kenőcs
alkalmazása előtt olyan testrészeket, ahol a bőr viszonylag vékony – térd- és
könyökhajlat, nyak – erőteljesen megmasszíroztak, hogy a keringést élénkítsék,
majd a kenőcsöt a csupasz bőrre kenték és az ott beszívódott. A használt
növényi anyagok (drogok) alapvetően két különböző hatást fejthettek ki.
A mák nem
véletlenül kapta a Papaver
somniferum tudományos nevet, amely
„álomhozó mák”-ot jelent. Hatása igen régen ismert, a megsértett mákgubóból
kicsorgó tejnedv adja az ópium (magyarul mákony) nevű erős narkotikumot,
amelyet Indiában, Perzsiában és Rómában már a Krisztus előtti időkben is
használtak. A magyar nép régen a csecsemőket „nyugtatta” a zöld mákgubók
forrázatával, de a modern gyógyszergyártás, és az illegális drogipar mai napig
használja. A mák mintegy 40 alkaloidát (például morfint, kodeint, narceint, tebaint, papaverint, narkotint) tartalmaz, amelyek bódító, fájdalomcsillapító
és görcsoldó hatásúak. A morfint elsőként 1804-ben izolálta Friedrich Sertürner
német gyógyszerész és az ógörög mitológia álomistenéről, Morpheus-ról nevezte
el. A boszorkánykenőcsben tehát a mák hatóanyagai idézték elő használóinak mély,
bódult „alvását”.
A hatóanyagok másik csoportját adja a csucsorfélék családjába
tartozó növények. A maszlagos nadragulya (Atropa belladonna), a bolondító beléndek
(Hyosciamus niger) és a csattanó maszlag (Datura
stramonium) legfontosabb alkaloidjai
az atropin, a scopolamin és a hyoscyamin,
amelyek szintén nagyon hatékony vegyületek, amelyek érzékcsalódásokat
okoznak (hallucinogének), de emellett az idegrendszeren keresztül hatva
lassítják a szívverést és bénítják a légzést. (A megfelelő, ún.
acetilkolin-receptorokhoz kötődve megakadályozza az ingerület terjedését.) A
nadragulya tudományos nevét (Atropa)
és az először belőle nyert atropin a görög mitológia nevezetes három
személyének (Moirák) egyikéről, Atroposzról kapta, aki két nővérével együtt a
sors fonalát sodorta, tehát gyakorlatilag az ókori görögök szerint ők döntötték
el ki meddig fog élni. Az atropin és a hasonló vegyületek hatására a könny-,
nyál-, és verejtékmirigyek és a gyomorsav termelődés működése csökken, a
szívverés gyorsasága pedig nő. Nyelési nehézségek lépnek fel, a pupilla kitágul
és a látásélességért felelős szemizmokat bénítja. A boszorkánykenőcsben viszont
minden bizonnyal azért keverték e növények leveleit, mert érzékcsalódásokat
(hallucinációkat) okoznak. A szintén ebbe a rokonsági körbe tartozó ebszőlő csucsor (Solanum
dulcamara) alkaloidja a szintén
halálos méregnek számító solanin, amely
helyileg a nyálkahártyát izgatja, felszívódva a központi idegrendszert
megtámadva agyödémát, kómát és görcsöket okozhat. Kisebb mennyiségben ennek
alkalmazása is hallucinációkhoz vezethet. (Egyébként manapság a boszorkányoknak
már nem kellene ebszőlő csucsort keresgélniük, hanem elég lenne ha kimennének a
konyhakertbe. Az Újvilágból Európába később eljutott burgonya és paradicsom
zöld részei ugyanis tartalmazzák ezt az anyagot. Előbbi gumójában és utóbbi
érett terméseiben mennyisége az emberre nem veszélyes, de a megzöldült,
kihajtott gumók vagy az éretlen paradicsom fogyasztása veszélyes lehet.)
A boszorkánykenőcs készítéséhez néha használt légyölő galóca
(Amanita muscaria) hatásai is ősidők
óta ismertek. Ázsiai és észak-amerikai népek sámánjai régóta alkalmazzák
tudatmódosító szerként, rituális célokra például, hogy kapcsolatba léphessenek
az őseikkel. Legfontosabb hatóanyaga a muscimol, ami a központi
idegrendszerre fejti ki hatását, a fehérje anyagcserét gátolja, feltételezések
szerint az agysejtek ingerület-átvitelébe avatkozik be. Első tünetei az
elfogyasztástól számított fél–három órán belül lépnek fel, kezdetben
részegségszerű tünetek, pupillatágulás, száraz torok és szaporább szívverés,
mozgáskényszer, majd gyomor és bélpanaszok valamint szédülés és rángatódzás
formájában jelentkezik. Mintegy fél óra elteltével víziókkal és
hallucinációkkal egybekötött kb. 2 órás alvásszerű állapotról számolnak be. Kis
mennyiségben a májat károsítja, halált ritkán, tíznél több termőtest
elfogyasztásával okozhat.
Úgy tartották,
hogy nem mindegy mikor szedik a kenőcs készítéséhez szükséges növényeket: „minden egyes növényt azon a napon szednek le
és zúznak össze, amely annak a fűnek a napja.” A növények hatóanyagainak
mennyisége jelentős változatosságot mutat. Különböző éghajlaton, eltérő
talajviszonyok között jelentősen különbözhet a hatóanyagtartalmuk, például a
mákból készült ópium morfin-tartalma 0 és 25 % között ingadozhat. Az azonban,
hogy minden növényfaj mindenütt az év egyetlen meghatározott napján a
leghatékonyabb nyilvánvalóan csupán hiedelem. (Ugyanakkor érdemes elmondani,
hogy a modern farmakognóziai vizsgálatok szerint is több növényfaj legnagyobb
hatóanyagtartalma az év egy rövid időszakára korlátozdik.)
A babonák
világába tartozik, hogy a korabeli beszámolók alapján a kenőcs önmagában nem
volt elég a repüléshez. A boszorkánynak el kellett mondania egy varázsigét is,
hogy működésbe hozza a túlvilági erőket, például magyarul: „Hipp hopp, ott legyek, ahol most akarok!”,
vagy „Cúc, kerekeggyé, lapis domboroggyá, mingyár ott legyek, ahol akarok!”,
az angol boszorkányok esetében viszont: „Horse
and hattock, horse and go! Horse and pellatis, ho! Ho! Ho!” A kenőcs
rendkívül erős hatóanyagok találhatóak, amelyek e mondókák elmondása nélkül is
„elrepítik” használójukat, de a felszívódásukhoz és a hatásukhoz némi időre van
szükség – ezt az időt ezek a versikék mondogatása töltötte ki.
A kenőcs
készítése során felhasznált szerencsétlen állatok hamuja csak éghetetlen
anyagokat tartalmaz. A hamu ugyanazokból a szervetlen sókból áll, függetlenül attól,
hogy egy bagoly vagy egy hasábfa eltüzelésekor keletkezett, de e sóknak a növényi
hatóanyagokkal együtt lehet élettani hatása. Ha azonban az állat kézre kerítése
során védekezett, akkor karmolása, csípése vagy harapása okozhatott
fertőzéseket. A boszorkánykenőcshöz használt denevérek például hordozói veszettségnek
(ráadásul a kutya-macska-róka által terjesztettől eltérő típusnak). A
veszettség vírusa a denevérek nyálában és vérében is megtalálható. Abban a
nagyon ritka esetben, ha valakinek denevér vére kerül a szervezetébe vagy
megharapja egy denevér akkor előfordulhat, hogy elkapja a végzetes kimenetelű
veszettséget. Ennek szomorú bizonyítékát szolgáltatta egy 2002-ben Skóciában
történt eset, mikor egy denevérek iránt rajongó ember fertőződött meg és hunyt
el veszettségben.
Végeredményben
igaza volt tehát Luthernek és másoknak, akik úgy vélték, hogy a boszorkányok
nem repültek, csak azt hitték magukról. A „repülés”, az „utazás” érzéséért a
mák és a csucsorfélék alkaloidjai, valamint a légyölő galóca muscimol-ja, ezek
a pszihoaktív, hallucinogén anyagok voltak felelősek. (Érdekes, hogy
élményeiket a mai kor drogfogyasztói is sok esetben utazásként írják le.)
Talán mondanunk
sem kell, hogy a boszorkánykodás nem csak azért volt igen kockázatos
vállalkozás, mert a középkorban a boszorkánynak tartott embereket (nemcsak
nőket, hanem férfiakat és gyermekeket) tömegesen végezték ki. Hanem azért is,
mert a boszorkánykenőcsben olyan rendkívül erős biológiai hatású növényi
anyagok vannak, amelyek komoly kockázatot jelentenek az emberi életre és
egészségre. Bár boszorkányperektől már nem kell tartania, de a kenőcs
elkészítésétől és kipróbálásától mindenkit óva intünk! Egyúttal felhívjuk a
figyelmet, hogy egyes itt ismertetett anyagok felhasználása nemcsak az
egészségre veszélyes, hanem jogszabályokba is ütköző cselekedet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése