2014. március 7–9. között
rendezi meg a Nyugat-magyarországi Egyetem, Erdőmérnöki Kar Növénytani és
Természetvédelmi Intézete az Aktuális Flóra- ésVegetációkutatása Kárpát-medencében című konferenciát. Az 1997-ben Debrecenben útjára indult sorozatnak ez immár a 10. rendezvénye lesz.
Az eseményre népes
’küldöttséggel’ utazunk, és tanítványaimmal, munkatársaimmal összesen 10
előadást tartunk.
2014. március 8. szombaton a
DENDROLÓGIA ÉS TAXONÓMIA szekcióban hangzik el két előadásunk:
14.45-15.00 LUKÁCS Balázs András
– LACZKÓ Levente – MOLNÁR V. Attila – SRAMKÓ Gábor: A nagyváradi lótusz (Nymphaea
lotus var. thermalis) harmadkori eredetéről molekuláris genetikai
megközelítésben.
15.00-15.15 SRAMKÓ Gábor – TÓTH
János Pál – HORVÁTH Orsolya – MESTERHÁZY Attila – LUKÁCS Balázs András – Lidia
SKOUZA – Anna KALINKA – MOLNÁR V. Attila – Agnieszka POPIELA: A látonya (Elatine
L.) nemzetség európai fajainak filogenetikai és evolúciós viszonyainak első
bemutatása.
2014. március 9-én, vasárnap
kerül megrendezésre a KOSBORFÉLÉK KUTATÁSA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN című szekció,
amelynek levezető elnöke magam leszek.
8.00-8.15 MOLNÁR V. Attila – LÖKI
Viktor – LOVAS-KISS Ádám – SÜVEGES Kristóf – LJUBKA Tibor – SRAMKÓ Gábor –
LUKÁCS Balázs András – VINCZE Orsolya – TAKÁCS Attila: Nyár (Populus)
ültetvények mint orchidea élőhelyek a Kárpát-medencében
8.15-8.30 LÖKI Viktor – TÖKÖLYI
Jácint – SCHMIDT Júlia – TAKÁCS Attila – SRAMKÓ Gábor – MOLNÁR V. Attila:
Változott a magyarországi orchideák szaporodási sikere az elmúlt száz évben?
8.30-8.45 LJUBKA Tibor – MOLNÁR
V. Attila – TAKÁCS Attila – TÓTH János Pál: Két Epipactis faj
elterjedésének modellezése a Kárpát-medence térségében
8.45-9.00 BIRÓ Éva – BÓDIS Judit
– NAGY Tímea – TAKÁCS Attila – TÖKÖLYI Jácint – MOLNÁR V. Attila: Sallangvirág
fajok szaporodási sikere
A 2014. március 9-én, vasárnap
délelőtt megrendezésre kerülő TÁJ- ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET, ETNOBOTANIKA című
szekcióban egy előadásban vagyunk szerzőként érdekeltek:
10.45-11.00 TAKÁCS Attila –
LOVASS-KISS Ádám – LJUBKA Tibor – LISZTES-SZABÓ Zsuzsa – MOLNÁR V. Attila: A
Debreceni Egyetem Herbáriumának digitalizálása és adatfeltárása
Ezt követően a NÖVÉNYISMERET,
NÖVÉNYÖKOLÓGIA szekcióban újabb három előadást jegyzünk:
11.45-12.00 E. VOJTKÓ Anna –
MESTERHÁZY Attila – MOLNÁR V. Attila – SÜVEGES Kristóf – LUKÁCS Balázs András:
Termálvizekben előforduló idegenhonos és őshonos hínárnövények funkcionális
jellegeken alapuló vizsgálata
12.15-12.30 LOVAS-KISS Ádám –
FEKETE Réka – LÖKI Viktor – VINCZE Orsolya – MOLNÁR V. Attila: A tekert csüdfű
(Astragalus contortuplicatus L.) magprodukciója és endozoochor terjedési
potenciálja
12.30-12.45 HORVÁTH Orsolya
–AJTAY Zsanett – MOLNÁR V. Attila:
Virág- és megporzás típusok az Elatine nemzetségben
Az alábbiakban előadásaink
összefoglalói olvashatók:
LUKÁCS Balázs András – LACZKÓ
Levente – MOLNÁR V. Attila – SRAMKÓ Gábor: A nagyváradi lótusz (Nymphaea
lotus var. thermalis) harmadkori eredetéről molekuláris genetikai
megközelítésben.
A Kitaibel Pál által 1798 nyarán
a püspökfürdői Pece-patak egy meleg vizű medencéjében felfedezett hévízi tündérrózsa
(Nymphaea lotus) populáció taxonómiai
helyzete egyike a legrégebbi vitatott kérdésnek a magyarországi és romániai
botanika történetében. A hajtás és a virágzat szőrképletei alapján Tuzson János
által "varietas thermalis" néven 1907-ben leírt taxon egyesek szerint
harmadkori reliktumnak számít, vagyis túlélte a negyedkor klímaváltozásait, míg
mások behurcolt növénynek tekintik. A faj megtalálása óta nagyon sok hazai és
külföldi botanikus is pálcát tört egyik vagy másik eredetelmélet mellett. A
kérdés ma is aktuális, hiszen hitelt érdemlően máig nem lett bizonyítva a thermalis taxonómiai különbözősége, és
miután egy Natura 2000 élőhely-típust is elneveztek a faj püspökfürdői
állományáról ez a kérdés mára már konzerváció biológiai jelentőséggel is bír.
A vizsgálat során terepi mintákat
gyűjtöttünk a püspökfürdői állományból és összehasonlítottuk a faj fő
elterjedési területéről (Egyiptom, Etiópia, Dél Afrika, Elefántcsontpart)
származókkal. Egyrészt vizsgáltuk, hogy a molekuláris óra hipotézis alapján a rokonságban
tapasztalt evolúciós ráta alapján tekinthető-e a nagyváradi növény reliktumnak;
másrészt gyorsan evolválódó plasztidiális régiók segítségével megpróbáltuk
rekonstruálni a N. lotus faj filogeográfiai viszonyait. Eredményeink
alapján a Nymphaea lotus püspökfürdői
állományából származó minták gyorsan evolválódó génrégióiban nem halmozódott
fel annyi mutáció, ami a kb. 2,3 millió éves izoláció alapján feltételezhető
lenne. e. Ez alapján a püspökfürdői populáció harmadkori reliktum státusza
megkérdőjelezhető, valószínűsítjük, hogy később került be a Kárpát-medencébe. A
filogeográfiai struktúra alapján az európai növények az egyiptomiakhoz állnak
közel, így eredetük valószínűleg ide vezethető vissza.
SRAMKÓ Gábor – TÓTH János Pál
– HORVÁTH Orsolya – MESTERHÁZY Attila – LUKÁCS Balázs András – Lidia SKOUZA –
Anna KALINKA – MOLNÁR V. Attila – Agnieszka POPIELA: A látonya (Elatine
L.) nemzetség európai fajainak filogenetikai és evolúciós viszonyainak első
bemutatása.
A látonya nemzetség fajai az
európai filogenetikai szakirodalom mostohagyerekei; noha az utóbbi időben – nem
kis mértékben a hazánkban és Lengyelországban folytatott kutatásoknak
köszönhetően – sokat megtudtunk a fajok ökológiai, chorológiai és morfológiai
viszonyairól. Ugyanakkor a fajok közti evolúciós viszony és az ebből
levezethető modern szisztematikai feldolgozás hiányzik. A lengyel-magyar
együttműködésben megvalósuló prezentáció ezt az űrt igyekszik kitölteni
elsőként mutatva be a génusz európai fajainak modern morfometriai, kariológiai
és molekuláris filogenetikai feldolgozását. A Föld mérsékelt öveiben elterjedt Elatine
nemzetség kb. 30 fajt számlál, taxonómiailag két szubgénuszt, a Potamopythis
(egy faj) és Elatine szubgénuszt foglalja magában. Utóbbit két szekció,
a kozmopolita Triandra (kb. 20 faj) és az európai–észak-amerikai
elterjedésű Elatinella (8 faj) szekciók képviselik. Munkánkban az összes
európai taxon (összesen 10 faj) és két észak-amerikai faj mintáiból származó
(i) geometriai morfometrián alapuló magmorfológiai vizsgálatokat, valamint (ii)
nem kódoló DNS-régiók molekuláris genetikai adatain alapuló filogenetikai
vizsgálatát mutatjuk be. A vizsgálatok eredményeképp kapott törzsfán bemutatjuk
egyes, a nemzetség taxonómiájában kulcsszerepet játszó bélyeg (magalak,
virágtakaró-levelek száma) feltételezhető evolúciós változásait, illetve
kariológiai bélyegek evolúciós változásait. A sejtmagi (nrITS) és plasztidiális
(accD-psaI, petA-psbJ, ycf6-trnD) régiókon alapuló filogenetikai
törzsfa-rekonstrukció egy, statisztikailag jól támogatott törzsfát talál, mely
jó betekintést nyújt a nemzetség evolúciós viszonyaiba. Ennek a törzsfának a
vizsgálata megmutatja, hogy a magalak alapján elkülöníthető fajok jól egyeznek
a genetikailag is egységesnek kezelhető fajokkal, illetve feltárják a nemzetségen
belüli taxonómiai viszonyokat, történeti biogeográfiai eseményeket. A hazai
fajok közül kiemelendő a magyar látonya (E. hungarica) szisztematikai
pozíciója, melyet sok szakirodalom a mediterrán E. macropoda ill. E.
campylosperma szinonímájának tekint. Eredményeink alapján a magyar látonya
jól elkülönülő faj, és taxonómiai önállósága nem kérdőjeleződik meg. Fontos
eredmény még a mediterrán csigásmagvú látonya (E. campylosperma)
különálló faji státuszának megerősítése, illetve mind ősi allotatraploid fajképződés
(E. hexandra), mind közelmúltbeli hibridizáció (például E. gussonei,
E. macropoda) kimutatása a fakultatív autogám nemzetségben.
MOLNÁR V. Attila – LÖKI Viktor
– LOVAS-KISS Ádám – SÜVEGES Kristóf – LJUBKA Tibor – SRAMKÓ Gábor – LUKÁCS
Balázs András – VINCZE Orsolya – TAKÁCS Attila: Nyár (Populus)
ültetvények mint orchidea élőhelyek a Kárpát-medencében
Az ültetvényerdők gazdasági jelentősége és kiterjedése világszerte
növekszik, de természetvédelmi szempontból ritkán jelentenek értéket –
különösen igaz ez a tájidegen fafajok állományaira. A nyárfát széleskörű ipari
felhasználási módok jellemzik és a nyárfaültetvények az utóbbi
évtizedekben környezetvédelmi szempontból is az érdeklődés középpontjába
kerültek, mert a gyors növekedésű nyár fajok olyan megújuló energiaforrásként
hasznosíthatók, melyek csökkenthetik a légköri szén-dioxid koncentrációt. Az
utóbbi időben Európában az őshonos nyárfajokat egyre inkább felváltották az
hibrid eredetű, részben idegenhonos fajták klónjai. A nyárasok teljes kiterjedése
a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2000–2011 között hazánkban
átlagosan 1.850 km2 volt,
ez a teljes magyarországi erdőterület 10%-át jelenti. Ebben az időszakban a
nyarasok kiterjedése mintegy 15500 hektárral növekedett és a következő
évtizedekben további növekedés várható. A nyár ültetvények gazdasági
potenciálja ellenére viszonylag hiányosak az ismereteink természetvédelmi
jelentőségükről. A nemesnyárasokat az ökológusok általában jellegtelen
gyepszintű, alacsony természetességű állományokként jellemzik (Bölöni et al.
2011). Németországi vizsgálatok viszont megállapították, hogy a nyár- és fűz
ültetvények növényvilága jelentős diverzitással rendelkezik (Baum et al. 2012).
Amerikai tapasztalatok szerint a nyártelepítések következtében kisebb a
biodiverzitás csökkenése, mint más energianövények (például kukorica)
termesztése esetében (Fletcher et
al. (2010).
A tény, hogy az orchideák képesek
megtelepedni másodlagos élőhelyeken (például felhagyott homok- és kőbányákban,
gyümölcsösökben) elég régen ismert, de nyár ültetvényekben történő
megtelepedésüket inkább érdekes, ritka eseményként tartották számon. Eddig hét
orchideafaj és egy hibrid előfordulását közölték három európai ország
területéről, legtöbbjüket Lengyelországból. Hazánkban elsőként Werner (1982)
számolt be orchideafajok (köztük az akkoriban hazánkból kipusztultnak hitt Ophrys
apifera) ültetett nyárasban talált előfordulásáról a Szigetközben.
Annak kiderítésére, hogy a nyár
ültetvények milyen jelentősek, mint a hazai orchideák élőhelyei több száz nyár
ültetvényt vizsgáltunk meg orchideákat keresve a Kárpát-medencében. Összesen
386 állományt vizsgáltunk meg és 150 ültetvényben folytattunk részletes
adatgyűjtést, közöttük minden megtalált orchideás állományban.
A megvizsgált nyár ültetvényekben összesen 77 állományban találtunk
legalább egy orchideafajt. Az egy állományban talált fajok száma 1 és 4 között
változott. Összesen 11 orchideafaj 112 populációjának mintegy 16 600 virágzó
hajtását találtuk.
Összesen 6 önmegporzó, 2
nektártermelő és 3 táplálék ígéretével megtévesztő fajt találtunk. Az nyár
ültetvényekben megtelepedett, különböző megporzástípusú orchideák szaporodási
(termésképzési) sikere között statisztikai értelemben jelentős különbséget
mutattunk ki. A legnagyobb arányban az önmegporzó, majd a nektártermelő fajok
virágaiból képződtek termések, a legkisebb arányban pedig a megtévesztő fajok
virágaiból. Az önmegporzó fajok sikerességéhez a jórészt mezőgazdaságilag
intenzíven művelt kultúrtájban található nyár ültetvényekben hozzájárulhat a
megporzó rovaroktól való függetlenségük.
A telepített nyarasokból eddig
ismertté vált orchideafajok többsége az Epidendroideae alcsaládba tartozó,
rizómás nőszőfű (Epipactis) és madársisak (Cephalanthera)
nemzetségekhez tartozik. Minden eddig tanulmányozott európai nőszőfű és madársisak
faj mixotróf növénynek bizonyult; azaz fotoszintetizálnak, de emellett
erdőalkotó fák ektomikorhizáival (EM) is kapcsolatban állnak gyökereiken
keresztül (Selosse & Roy 2009). Ezeknek az orchideafajoknak a telepített
nyarasokban való megtelepedése összefügghet lokálisan előforduló gombákkal. Bár
a nyár fajok irodalmi
adatok alapján képesek
egyidejűleg ektomikorrhiza (EM) és arbuszkuláris mikorrhiza (AM) képzésére, de
domináns mikorrhizáikat az előbbiek alkotják (Khasa et al., 2002).
Vizsgálataink alapján az orchideák megtelepedése nyár
ültetvényekben nem kivételesen ritka jelenség, a Kárpát-medencében a vizsgált
állományok közel ötödében találtunk orchideákat. Eredményeink alapján a nyár
ültetvények jelentős szerepet játszanak, mint a ritka és védett fajokként
számon tartott orchideák élőhelyei. Jelentőségüket fokozza, hogy egyrészt több
orchideafajnak igen jelentős (több ezer példányt számláló) állományaira
bukkantunk; másrészt több megtalált kosborféle – például Tallós-nőszőfű (Epipactis
tallosii), bugaci nőszőfű (E. bugacensis) kifejezetten szűk
elterjedésű faj – amelyek ismert állományainak jelentős része telepített nyár
ültetvényekben fordul elő.
Nyár ültetvényekben orchideákon kívül egyéb védett növényfajokat – kunsági
bükköny (Vicia biennis), debreceni torma (Armoracia macrocarpa),
hosszúlevelű veronika (Veronica longifolia), mocsári csorbóka (Sonchus
palustris), karéjos vesepáfrány (Polystichum aculeatum), kereklevelű
körtike (Pyrola rotundifolia) – is találtunk. Eredményeink alapján az
őshonos és nemes nyárak ültetvényei természetvédelmi szempontból sokkal
értékesebbek, mint a biodiverzitásra kifejezetten veszélyes fehér akác
ültetvényei.
LÖKI Viktor – TÖKÖLYI Jácint –
SCHMIDT Júlia – TAKÁCS Attila – SRAMKÓ Gábor – MOLNÁR V. Attila: Változott a
magyarországi orchideák szaporodási sikere az elmúlt száz évben?
A herbáriumi gyűjtemények felbecsülhetetlen értékkel
rendelkeznek, hosszú időtávlatban tartalmaznak információkat a gyűjteményben
szereplő növényekről. Az orchideák családja viszonylag jól ismert, jelentős
intenzitással kutatott, a gyűjtők körében felülreprezentált csoport, így a
gyűjtemények számos orchidea lapot tartalmaznak, és ezek között megtalálhatók terméses
példányok is. A termésképzési arány vizsgálata széleskörűen elterjedt módja a
reproduktív siker becslésének, melynek számszerűsítése fontos szereppel rendelkezik
a megporzással és napjainkban lokális és globális szinten tapasztalható
pollinációs krízissel kapcsolatosan. A termésképzési arányt eddig terepi vizsgálatok
során számszerűsítettük, herbáriumi példányok esetében jelen munka során alkalmaztuk
a módszert először. Célunk volt annak vizsgálata, hogy (1) alkalmazható-e a
módszer herbáriumi példányok esetében? és (2) észlelhető-e a pollinációs krízis
a hazai orchideák esetében?
A terméses állapotú herbáriumi példányokon megszámoltuk a
termések és az összes virágok számát, a kettő hányadosából képeztük az egyedi
termésképzési arányt. Összesen 32 faj 750 terméses állapotú példányáról
gyűjtöttünk adatokat, amelyek 155 éves időtávlatot fednek le. A teljes
adatsorban a fajonként vizsgált példányok száma átlagosan 23,4±25,6
volt, amelyeket átlagosan 10,3±9,3 lelőhelyről, 76,5±43,2 év alatt gyűjtöttek.
A fajokat megporzási stratégiájuk alapján három csoportba soroltuk [önmegporzó
(A), nektártermelő rovarmegporzású (NR) és megtévesztő rovarmegporzású (D)]. A
különböző megporzási stratégiájú fajok reproduktív sikerét filogenetikailag generalizált
legkisebb négyzetek (PGLS) módszerével hasonlítottuk össze R statisztikai
környezetben. A szaporodási siker időbeli változásának vizsgálata során a
10-nél több adattal rendelkező fajok esetében a termésképzési arány és a
gyűjtés éve között nem-parametrikus Spearman rang-korrelációt számoltunk
Összesen 27 faj termésképzési arányát értékeltük és a
fajok között között jelentős különbségeket (35–98 %) észleltünk. A megporzási
mód szignifikáns hatása van a termésképzésre (F2,22 = 4.62, P =
0.02, λ = 0.54). A nektártermelő fajok
szaporodási sikere (átlag ± SE) nem különbözik szignifikánsan az önmegporzó (A)
fajokétól (NR: 0.773 ± 0.15, n = 7, P = 0.62; vs. A: 0.899 ±
0.05, n = 7), de a megtévesztő megporzású fajoké szignifikánsan
alacsonyabb az önmegporzókénál (D: 0.596 ± 0.21, n = 11, P =
0.02; vs. A).
A vizsgált 18 faj közül 16 esetben a reproduktív siker
nem korrelált a gyűjtés évével. A megtévesztő megporzású Cephalanthera rubra
esetében szignifikáns negatív korelációt (rs = - 0.5, n = 18, P = 0.035), a
nektártermelő Anacamptis coriophora esetében pedig szignifikáns
pozitív korrelációt tapasztaltunk (rs = 0.46,
n = 33, P = 0.007).
Eredményeink alapján a módszerrel
kimutatható a különböző megporzástípusú orchideák esetében terepi vizsgálatok
esetében korábban már kimutatott eltérő termésképzési aránya, így a módszert
alkalmasnak ítéljük orchideafajok reproduktív sikerének hosszabb időtávlatban
történő vizsgálatára. A Magyarországi Orchideák Herbáriumi Adatbázisának adatai
alapján a magyarországi orchideák többségének szaporodási sikere nem csökkent
az utóbbi évszázadban jelentős mértékben, így az ezredforduló környékéig
térségünkben a megporzási krízis nem jelentkezett.
LJUBKA Tibor – MOLNÁR V.
Attila – TAKÁCS Attila – TÓTH János Pál: Két Epipactis faj
elterjedésének modellezése a Kárpát-medence térségében
A fajok elterjedésének modellezése egy központi probléma a
konzervációbiológiában, amely napjainkban egyre nagyobb szerepet kap. Ennek
köszönhetően mára számtalan módszer vált elérhetővé a modellezők számára. Ezek
közül a MaxEnt, amely csak jelenlét adatokat igényel a predikciók
elkészítéséhez, az egyik leggyakrabban használt módszer.
Munkánk során az kosborfélék
családjába tartozó Epipactis albensis Novaková & Rydlo és az Epipactis tallosii Molnár & Robatsch fajok
elterjedését modelleztük. Mindkét fajt Közép-Európából írták le a közelmúltban
(1978 és 1997) és elterjedésük még nem kellően feltárt , az utóbbi évek
florisztikai kutatásai alapján valószínűleg elterjedtebbek.
Az E. albensis 43 míg az E.
tallosii esetében 163 ismétlés nélküli adatpont alapján készítettük el a
modellt a MaxEnt program segítségével. A modellek építésénél a változók
egymáshoz való viszonyát és magyarázó erejüket vettük figyelembe.
Munkánk során a következő
kérdésekre kerestünk válaszokat:1.) Melyik elterjedési-modell képes a legjobban
magyarázni az egyes orchideák jelenleg ismert kárpát-medencei előfordulásait? 2.)
Melyik változók magyarázzák a legjobban a fajok elterjedésének predikcióját? 3.)
A mely területeken valószínűsíthető a fajok előfordulása?
Az E. albensis elterjedési modellje a tesztek során igen jó AUC
értékeket ért el (AUC=0,96). A vizsgált változók közül a legcsapadékosabb hónap csapadéka (24,9%) járult hozzá legnagyobb
mértékben a modellhez. Az évi csapadék mennyiség (18.8%) és a csapadék szezonalitása (18,5%) szintén jelentősen hozzájárultak
a predikció elkészítéséhez, míg az évi átlaghőmérséklet 0.3%-kal és a
leghidegebb hónap átlaghőmérséklete 1,1%-kal járultak hozzá a modellhez.
Az E. tallosii, esetében az AUC értéke (AUC=0,93) volt. A predikció
során a legszárazabb negyedév átlag hőmérséklete (38,8%) a hőmérséklet szezonalitása
(23,2%), a legszárazabb hónap csapadéka (22,6%) és a tenger szint feletti
magasság (14,1%) bizonyultak a legjobb változóknak. Ezzel szemben az évi
hőmérsékletingadozás (5,7%) és a napi átlaghőmérséklet (3,0%) kevésbé volt
fontos a vizsgált földrajzi léptékben. Az elterjedés predikció alapján
valószínű, hogy mindkét faj megtalálható Kárpátalja (Ukrajna) és Partium
(Románia) Magyarországgal határos területein. Hazánktól délre eső államok
területén előfordulásuk valószínűsége kisebb.
Az eredmények alapján úgy tűnik,
hogy a csapadék mennyisége és eloszlása az egyik legfontosabb tényező a két faj
előfordulásában.
BIRÓ Éva – BÓDIS Judit – NAGY
Tímea – TAKÁCS Attila – TÖKÖLYI Jácint – MOLNÁR V. Attila: Sallangvirág fajok
szaporodási sikere
Az Orchidaceae család nagy fajszámmal és rendkívüli változatossággal
jellemezhető, mégis számos fajuk visszaszorulóban van. A veszélyeztetett fajok
esetében különösen fontos, hogy ismerjük, mely tényezők befolyásolják szaporodási
(termésképzési) sikerüket. Kiemelt ennek fontossága, ha kizárólag szexuális
úton szaporodik a faj, és ha megtévesztő stratégiával rendelkezik, mert ez
utóbbiak reprodukciós sikere alacsonyabb, mint a jutalmazó fajoké.
Célkitűzésünk az volt, hogy egy
természetvédelmi szempontból kiemelten fontos orchideanemzetség fajainak
szaporodási sikerét és az azokat befolyásoló tényezőket számszerűsítsük.
A sallangvirág (Himantoglossum) nemzetség három faját
vizsgáltuk. A Himantoglossum adriaticum
és a H. jankae fokozottan védett,
Natura 2000 közösségi jelentőségű fajunk, a H.
calcaratum pedig kis elterjedésű, bennszülött balkáni taxon. A H. adriaticum esetében mind a 4 hazai valamint
5 isztriai (Horvátország), a H. jankae-nál
3 hazai, míg a H. calcaratum-nál egy
boszniai állományt vizsgáltunk 2013-ban. Mértük minden virágzó példány
magasságát, virágzatának hosszát, megszámoltuk virágaikat, felmértük, hogy
milyen sűrű orchidea állományban fordultak elő és milyen mértékű a fásszárúak
borítása felettük. Ahol lehetett, feljegyeztük az egyes példányok úttól való
távolságát és vizsgáltuk, hogy milyen nektártermelő fajok és milyen
mennyiségben helyezkedtek el a tövek körül (0,5; 1; 1,5; 2; 2,5 méteres sugarú
körben). A toktermések számát termésérlelés idején, a virágzás után mintegy 3
héttel rögzítettük. A feldolgozás során az orchideák körül előforduló virágos
növények virágszíneit átkódoltuk a méhek által látott színekre (kék-zöld, kék,
zöld, UV-kék, UV-zöld) is. Adatainkat a H. adriaticum esetében összevetettük
korábbi évek eredményeivel. Az adatelemzés R statisztikai környezetben,
kevert lineáris modell használatával történt.
Két napon át figyelemmel kísértük
a megporzókat és a virágokból történő pollencsomag kihordást, illetve
megporzást a Sümeg-Tapolcai-hát H.
adriaticum állományának 13 egyedén. A termésképzési
arányok közt jelentős elérések voltak fajonként és élőhelyenként egyaránt. A
H. adriaticum magyarországi
populációinak jellemzően magasabb volt a termésképzési aránya, mint a
horvátországiaké, sőt a nagyteveli (Bakony) állomány esetében kiugró (60%
feletti) reprodukciós sikert mértük. A reproduktív siker a H. jankae állományainál 20 % alatti volt, különösen alacsony volt
Gyulafirátóton. A H. calcaratum szaporodási
sikere kicsivel magasabb (25% körül) volt.
A sallangvirágok termésképzésében
két tényező játszik fontos szerepet: a virágzathossz pozitív összefüggésben áll
a termésképzési rátával, a fásszárú növényzet borítása pedig negatív hatást
gyakorol. Az úttól való távolságnak nem volt hatása a sallangvirágok termésképzésre.
H. adriaticum esetében a cserjeszint
borítása is befolyásolta a reproduktív sikert, valamint szignifikánsan
kimutatható volt, hogy a virágzásban a többihez képest lemaradt virágok
termésképzése kisebb. A nektártermelő növényzet esetében a méhek által kék-zöld
színűnek látott virágok közelségének van gyenge, de pozitív hatása.
H. jankae és H. calcaratum egyedeinél a méhek által kéknek
látott virágok közelében észlelhető magasabb termésképzési arány. H. jankae esetében a kék virágú Alliaceae, Lamiaceae, Scrophulariaceae
növénycsaládoknál szignifikáns hatást mutattunk ki, mely már fél méteres sugarú
körtől érződik, míg a H. calcaratum
esetében a Caryophyllaceae családnak
van egy métertől észlelhető, kimutatható kapcsolata a szaporodási sikerrel.
Vizsgálataink
alapján az adriai sallangvirág esetében nem volt éjszakai megporzás, valószínűleg csak a nappal aktív
rovarok játszanak szerepet a termésképzésben. A
megporzók tevékenysége (pollencsomag eltávolítás és/vagy megporzás) a reggeli
(06:00-08:00) és a délutáni (15:00-18:00) órák folyamán bizonyult a legintenzívebbnek.
Egy alkalommal
észleltünk rajta virágporcsomagot hordozó vörösnyakú virágcincért (Acmaeops collaris), holott eddig csak
hártyásszárnyúakat közöltek a faj megporzóiként. Mindhárom vizsgált
sallangvirág fajnál megfigyeltük a háziméh
(Apis mellifera) megporzó tevékenységét, melynek az adriai sallangvirág
nagyteveli állományának közelében (a tövektől 196–1455 méter távolságban)
elhelyezett 174 kaptárja a valaha észlelt legmagasabb (60%) termésképzési arányt eredményezte,
amely azonban szignifikánsan nem különbözik néhány korábbitól (Nagytevel 2010, Keszthely 2004, Sümeg-Tapolcai-hát 2003).
Ugyanakkor a
méhcsaládok hatását igazolja, hogy az egyes sallangvirág példányok szaporodási
sikere negatívan korrelált a kaptároktól mért távolsággal.
Mindhárom
faj esetében azt tapasztaltuk, hogy a virágzathossz pozitívan, a fásszárú
borítás negatívan befolyásolja a sallangvirágok reproduktív sikerét. A
feltűnőbb növények magasabb megporzási valószínűségéből arra következtethetünk,
hogy a sallangvirágok megporzói nem, vagy alig tanulnak; a fásszárúak negatív
hatása pedig felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a sallangvirágok
élőhelyét a teljes becserjésedéstől, beerdősüléstől megóvni.
Eredményeink
alapján a háziméhek (Apis mellifera) jelenléte
1-2 km-en belül jelentősen emelheti a termésképzési arányt. Veszélyeztetett orchidea
állományok magprodukciójának növelése érdekében telepített házi méh kaptárok hatásos
természetvédelmi kezelést jelenthetnek. Mivel a házi méh megporzó tevékenysége 33 európai orchidea
esetében ismert, nagyon valószínű, hogy más, ritka kosborfélék (főleg a
megtévesztő megporzású Orchis,
Dactylorhiza, Anacamptis fajok) esetében is alkalmazható a módszer a szaporodási
siker növelésére.
TAKÁCS Attila – LOVASS-KISS
Ádám – LJUBKA Tibor – LISZTES-SZABÓ Zsuzsa – MOLNÁR V. Attila: A Debreceni
Egyetem Herbáriumának digitalizálása és adatfeltárása
A herbáriumok évszázadok óta
szolgáltatnak hasznos, sőt, bizonyos tekintetben nélkülözhetetlen információkat
botanikai kutatásokhoz. E gyűjtemények hagyományos szerepein (növényanatómiai,
florisztikai, biogeográfiai, taxonómiai, stb. vizsgálatok) túl az utóbbi időben
egyre több újszerű felhasználási lehetőségre derül fény. Azonban a herbáriumi munka
jellegéből adódóan rendkívül időigényes s az idő- és energia ráfordítás gyakran
aránytalanul kevés eredményt produkál, legalábbis a napjainkban alkalmazott
tudománymetria fogalmai szerint. Ebben hoznak gyökeres változást a herbáriumok
digitális adatbázisai. Ma már számos intézmény virtuális herbáriuma bárki
számára szabadon hozzáférhető a világhálón. Ezek egyszerű keresőpanelje
segítségével gyorsan kereshetők mindazok a példányok illetve ezek adatai, amelyek
összegyűjtése egyébként napokat, heteket venne igénybe.
A Debreceni Egyetem Herbáriumának
digitális archiválása 2011-ben kezdődött, azzal a célkitűzéssel, hogy egy
könnyen kezelhető adatbankot hozzunk létre, amely adatokat szolgáltat a
herbáriumi adatsorok felhasználói számára. Azóta változó intenzitással, de
folyamatosan zajlik a munka. Előadásunkban összefoglaljuk az eddig szerzett
tapasztalatainkat, illetve a feldolgozott anyag alapján röviden bemutatjuk az
egyes részgyűjteményeket.
A munka két fő lépése a
herbáriumi ívek digitális fotóinak készítése, illetve a példányok céduláiról
leolvasható információk rögzítése MS Excel táblázatban, ahol minden sor
megfelel 1 példánynak, az oszlopok pedig az attribútumoknak. A fő attribútumok
a következők: taxon-név, gyűjtő, ország, megye, közigazgatási hovatartozás,
lelőhelyleírás, dátum, fájl-név – utóbbinak a digitális fotóval történő
összeegyeztethetőség a szerepe.
A gyűjtemény több
részgyűjteményből épül föl, melyek számos tekintetben (fizikailag,
tulajdonjogilag, keletkezésük helye és ideje szerint) különböznek egymástól,
így a digitalizálás során is külön kezeljük ezeket. Kriptogám gyűjtemény (~2.500
zuzmó-, ~2.500 moha kapszula) feldolgozása részben már korábban megtörtént.
Munkánk elsősorban az edényes részgyűjteményekre koncentrál.
A Magyar Királyi Vetőmagvizsgáló
Állomás gyűjteményét (Degen Árpád Herbárium, ~30.000 lap) az intézmény
felszámolásakor a Debreceni Agrártudományi Egyetem örökölte. Az 19–20. század
fordulóján keletkezett igen értékes gyűjtemény azonban hosszú ideig rendezetlen
volt. Nagy előrelépést jelent, hogy a gyűjtemény lapjait az utóbbi időben
családok szintjén sikerült rendezni, a digitális archiválásra azonban még nem
áll készen az anyag.
Szintén az Agrártudományi Egyetem
tulajdonát képezi a Siroki Zoltán Herbárium (~19.000 lap). Az 1940-es évektől
az 1980-as évekig bővülő gyűjtemény többségében Siroki Zoltán gyűjtőmunkáját
örökíti meg. Legnagyobb számban a Dél-Nyírség, a Hortobágy, az
Eperjes-Tokaji-hegység, a Bükk, a Mátra, a Balaton felvidék területéről,
továbbá Kassa és Budapest környékéről származnak lapjai. Jellemzően nagyszámú
duplumot, és Európa szinte minden országából származó cserelapokat tartalmaz a
gyűjtemény, melynek digitális feldolgozottsága jelenleg 80 % körüli.
Az egykori Tisza István
Tudományegyetemen 1929-ben alapított Növénytani Intézettel egyidős a Soó Rezső
Herbárium (~38.000 lap). A gyűjtemény gyarapodásának legintenzívebb időszaka
Soó professzor debreceni ténykedésével esik egybe. 1955 után, amikor Soó elhagyta
Debrecen, a gyűjtemény bővülése hosszú időre megtorpant. Csak a 2000-es évek
hoztak új lendületet a gyűjtési aktivitásban. A gyűjtemény Európa csaknem
minden országából, Magyarország településeinek mintegy harmadáról származó
példányokat őriz. A legnagyobb példányszámmal reprezentált megyék:
Hajdú-Bihar-, Pest-, Győr-Moson-Sopron-, Borsod-Abaúj-Zemplén-, Veszprém- és
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. A gyűjteményben elhelyezett példányok száma
alapján a legszorgalmasabb gyűjtőknek Soó Rezsőt és tanítványait: Felföldy
Lajost, Máthé Imrét, Simon Tibort, Jakucs Pált, Igmándy Józsefet tekinthetjük.
Polgár Sándor herbáriumának megvásárlásával is több ezer példánnyal bővült a részgyűjtemény.
A Soó Rezső Herbárium (bár a Soó-korszakétól messze elmaradó intenzitással) ma
is bővül. A beosztott anyag feldolgozottsága 100 %-os, míg az utóbbi években
gyűjtött anyag feldolgozása folyamatos.
A Debreceni Egyetem Herbáriumának
folyamatosan épülő adatbázisa reményeink szerint a jövőben adatokat fog
szolgáltatni florisztikai-, növényföldrajzi-, ökológiai- és tudománytörténeti
munkákhoz.
E. VOJTKÓ Anna – MESTERHÁZY
Attila – MOLNÁR V. Attila – SÜVEGES Kristóf – LUKÁCS Balázs András:
Termálvizekben előforduló idegenhonos és őshonos hínárnövények funkcionális
jellegeken alapuló vizsgálata
Az idegenhonos hínárnövény fajok
ökológiai viszonyainak és természetvédelmi kérdéseinek vizsgálatai napjainkban
rendkívül aktuálisak, hiszen egyre nagyobb számban és tömegben jelennek meg
felszíni vizeinkben. Az invazív fajok sikerességét vizsgáló kutatások főként
élettani jellemzőkkel hozzák összefüggésbe az idegenhonos fajok megjelenését.
Vizsgálatunk során egy másik, a terresztris növényökológiában széles körben
alkalmazott megközelítést, a növényi (funkcionális) jellegeket alkalmaztunk..
Vizsgálataink fő célja, hogy
választ kapjunk arra, miért lehetnek sikeresebbek egyes idegenhonos fajok az
őshonos fajoknál. Célunk volt továbbá, hogy az egyes funkcionális jellegek mérési
eredményeivel gazdagítsuk a nagyobb európai léptékű jelleg-adatbázisokat.
Vizsgálati helyszíneinket hazai
termálvizű vízfolyásokból választottuk ki (Hévízi-folyás és Tapolca-patak).
Mind a két kijelölt felvételi területen 10–10 kvadrátot jelöltünk ki úgy, hogy
ezek közül 5 esetben őshonos fajok, 5 esetben pedig idegenhonos fajok dominált
volt. A mintavételi területek kvadrátjaiból víz- és iszapmintát vettünk, majd
megállapítottuk a víz kémhatását, hőmérsékletét, vezetőképességét és oldott
oxigén tartalmát, valamint az iszap- és vízminták foszfor és nitrogén
tartalmát. A kvadrátokban cönológiai felvételeket készítettünk, valamint minden
egyes előforduló fajból 5-5 levelet begyűjtöttünk, melyeken a következő
jellegeket mértük: nedves tömeg, száraz tömeg, levélfelület, fajlagos
levélfelület és levél szárazanyag-tartalom.
Az iszap- és vízmintákban mért
környezeti változók adatainak statisztikai elemzése során megállapítottuk, hogy
az őshonos és idegenhonos fajok dominálta állományok között nincs szignifikáns
különbség, illetve mindkét mintaterületen egyenletes fényviszonyok uralkodtak (mivel
árnyékoltság sehol nem volt), tehát ezekre a változókra nézve homogén
területeken dolgoztunk. A levél jellegeinek elemzése alapján az idegenhonos
fajok szignifikánsan nagyobb levélfelülettel, (azaz asszimilációs felülettel) rendelkeznek.
Így hatékonyabb és intenzívebb gáz- és anyagcserét képesek folytatni, mint a
kisebb értékkel jellemezhető őshonos fajok. Az idegenhonos fajok átlagos
fajlagos levélfelület értéke szignifikánsan alacsonyabbnak mutatkozott, mint az
őshonos fajoké, vagyis az idegenhonos fajok levelei fizikai hatásokkal szemben
(például vízmozgások, szél, herbivórok stb.) sokkal ellenállóbbak. Nem csupán a
levelek felülete, de a szárazanyag-taralma is informatív. Eredményeink alapján
az idegenhonos fajok alacsonyabb szárazanyag tartalommal rendelkeznek, vagyis
lazább szöveti felépítésűek, egységnyi térfogatú levelet rövidebb idő alatt
képesek létrehozni. A tápanyagokért folytatott versengés során a hosszabb életű
levelek adaptív előnyt jelentenek, mivel a növény a levelek megújítása helyett
új levelek létrehozására tudja fordítani a felhalmozott tápanyagokat.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy
a növényi funkcionális jellegek alkalmasak olyan komplex növényökológiai
kérdések vizsgálatára, mint például az invazív növényfajok sikeressége.
Vizsgálataink alapján elmondható, hogy három, leveleken alapuló funkcionális
jelleggel magyarázni tudjuk az idegenhonos fajok sikerességét hazai termálvizű
vízfolyásainkban. A termálvizekben megjelenő idegenhonos hínárnövények nagyobb
levelet, gyorsabban és fizikai hatásokkal szemben ellenállóbbra képesek
fejleszteni. Ezáltal maximalizálni tudják a fényért és tápanyagokért folytatott
versenyben az asszimiláló szöveteik létrehozását és védelmét.
LOVAS-KISS Ádám – FEKETE Réka
– LÖKI Viktor – VINCZE Orsolya – MOLNÁR V. Attila: A tekert csüdfű (Astragalus
contortuplicatus L.) magprodukciója és endozoochor terjedési potenciálja
A vízimadarak fontos szerepet
játszanak a vízi élőlények propagulumainak (például hajtásos növények
magjainak/terméseinek, vízi gerinctelen tartós petéinek és algák spóráinak)
terjesztésében. Többnyire egyéves életformájú, vízi- és iszaplakó növényfajok
propagulumainak vízi- és partimadarak révén, epizoochor úton történő
terjedéséről elsőként Anton Kerner (1895) számolt be. Az újabb kutatások
tükrében azonban úgy tűnik, hogy a madarak útján történő endozoochor terjedés
(elsősorban réce- és lúdfélék bélcsatornájában) sokkal fontosabb, mint az
epizoochor úton történő terjedés. Eddig 25, a témában végzett tanulmány során 223
növényfaj propagulumait mutatták ki három récefaj (Anas acuta, A.
penelope és A. platyrhynchos) tápcsatornájából- és/vagy
székletéből, amelyek többnyire a vegetáció domináns és széles elterjedésű fajai
közül kerülnek ki.
Jóval kevesebbet tudunk a ritka
előfordulású növények endozoochór terjedéséről. Ennek kétféle hipotetikus magyarázata
lehet: 1.) e fajok azért ritkák, mert nem terjednek endozoochór úton, 2.)
ritkaságuk miatt eddig nem kerültek elő ilyen vizsgálatok során. Munkánk során
célul tűztük ki, hogy jellemezzük egy ritka előfordulású pillangósvirágú növényfaj (Astragalus
contortuplicatus L.) magprodukcióját és megvizsgáljuk, hogy
terjeszthetik-e récék az elfogyasztott magvait, azaz i.) magvai milyen arányban
jutnak át a madarak bélcsatornáján? ii.) az átjutott megőrzik-e
csíraképességüket?
Modellnövényünk egyéves életformájú,
eurázsai-kontinentális elterjedésű, Magyarországon ritkán előforduló, védett
faj. Általában folyópartok közelében ártéri hordalékon, iszapon található.
Modellállatunk a legnagyobb termetű és leggyakoribb hazai réceféle, a tőkés
réce (Anas platyrynchos L.) és ennek háziasított változata. A tőkés
récének előfordulnak hazánktól több mint ezer kilométer távolságra meggyűrűzött
példányai is, így hatékony magterjesztő vektor lehet.
A tekert csüdfű reproduktív
kapacitásának vizsgálata során összesen 10 példányt neveltünk. Minden kifejlett
egyeden mértük a hajtás magasságát, megszámoltuk a levelek, a levélkék,
virágzatok, virágok, valamint a képződött termések számát; és vizsgáltuk, hogy
az egyes hüvelytermések hány magot tartalmaznak.
Kísérletünk során összesen 10
récét [4 tőkés récét (Anas
platyrhynchos) és 6 esetben pedig ennek háziasított alakját (Anas platyrhynchos domestica)]
használtunk. Az állatokat a kísérlet időtartama alatt egymástól elkülönítve, 50
× 50 × 50 cm-es ketrecekben tartottuk. Az állatokkal példányonként 100–100 Astragalus contortuplicatus magot
etettünk meg. Az ketrecek alá helyezett fóliára ürített bélsarat 7, 21 és 45
órával az etetés után összegyűjtöttük, majd beszárítottuk. Az így nyert
mintákból kiválogattuk a látszólag épségben átjutott magvakat, amelyek életképességét
Petri-csészében 1%-os agaróz gélen vizsgáltuk csíráztatással (napi 14 órás
megvilágítás, fényerő: 30 μmol m-2 sec-1, nappal 22±2 ºC, éjjel 18±2 ºC
hőmérséklet). Azonos körülmények között 100 magot kontrollként (kezelés nélkül),
illetve háromszor 50 dörzspapírral szkarifikált magot csíráztattunk.
A növény hajtásainak átlagos
magassága 17 cm,
a levelek átlagos száma 22 volt. A 10 vizsgált példányon összesen 1026 virág
fejlődött 97 virágzatban, amelyekben összesen 674 termés képződött. Ez 65%-os
termésképzési arányt jelent, azaz a megporzóktól elzárt virágok mintegy
kétharmada önmegporzás révén termést hozott. Az egyes egyedeken 2-14
virágzatban összesen képződött hüvelytermések száma 10 és 141 között, míg a
termésképzési arány 40–100% között változott. Az egyes hüvelytermésekben
képződött magok száma átlagosan 15, maximum 36 volt. Átlagosan tövenként 1250
mag képződött, de az egyes egyedek maghozama nagyon eltérő volt (170–3098), az
egyedi maghozam pozitívan korrelál a hajtás magasságával, a levelek és a
virágzatok számával.
Az Astragalus contortuplicatus
magja minden vizsgált réce ürülékéből előkerült, az összesen megetetett 1000
magból 247 jutott át látszólagos épségben (24,7%). Az elfogyasztott magvak
többsége hét órán belül kiürült az állatok szervezetéből, de közel 9%-uk 7
óránál többet, míg kb. 1%-uk 21 óránál többet töltött az állatok
tápcsatornájában. Minden vizsgált réce ürülékében találtunk csíraképes magvat,
de a különböző egyedek esetében nagyon eltérő számban (min = 1, max = 20). A 10
réce ürülékéből előkerült magvaknak mintegy negyede kicsírázott. A kacsák
emésztőrendszerén átjutott magvak a kontrollhoz (0,5%) képest szignifikánsan
magasabb arányban csíráztak, míg a szkarifikált kontrollhoz képest
szignifikánsan kisebb arányban. A kacsák emésztőrendszerében különböző időt
eltöltött magvak csírázása nem különbözött egymástól jelentősen.
Vizsgálatunk alapján a tekert
csüdfű példányai önmegporzással is jelentős mennyiségű magot teremnek. Az
egyedi maghozamot jelentősen befolyásolja a hajtás magasságával, a levelek és a
virágzatok száma. A magvak egy része túléli a récék bélcsatornájában tett
utazást. A pillangósvirágúak körében meglehetősen elterjedt a magvak
keményhéjúsága, ezek esetében a maghéj szkarifikációja növeli a csírázás
esélyét, amit a vizsgált faj esetében is tapasztaltunk. A récék bélcsatornáján
átjutott Astragalus controtuplicatus
magvak jelentősen nagyobb arányban csíráznak, mint a kezeletlenek, tehát a
récék zúzógyomrában keletkező mechanikai sérülések elősegíthetik a keményhéjú
magvak csírázását.
HORVÁTH Orsolya –AJTAY
Zsanett – MOLNÁR V. Attila: Virág- és
megporzás típusok az Elatine nemzetségben
Az Elatinaceae család
mindössze két nemzetséget számlál, a névadó génusz 12–25 faja mindkét féltekén
megtalálható, főleg a mérsékelt övben. A fajok száma körüli bizonytalanság e
növények morfológiai változatosságával magyarázható, amely pedig életmódjukkal
van összefüggésben. Az Elatine-k egyaránt élnek nedves iszapon
(terresztris alakok) és sekély vizek alján (akvatikus alakok). Egyazon faj
eltérő termőhelyi körülmények közzött fejlődött alakja között nagyobb
morfológiai különbség lehet, mint két faj azonos körülmények között fejlődött
példányai között.
A kleisztogámia (a ki nem nyíló
virágok önmegporzása) a növényvilágban a kedvezőtlen környezeti feltételek,
valamint genetikai okok hatására jelentkezik. Az Elatinaceae családban a
kleisztogámia kiváltó okai a vízi alakok esetében a vízborítás és a kevés fény.
A kleisztogám virágok előállítása enegretikai szempontból kedvező lehet a
növény számára, viszont csökkenhet az utódok genetikai változatossága.
Munkánk során három hazai látonya
faj (E. hungarica, E. hydropiper, E. triandra) mellett a nemzetség
további öt európai képviselőjét (E. gussonei, E. macropoda, E.
campylosperma, E. orthosperma, E. hexandra) és két észak-amerikai fajt (E.
californica, E. brachysperma) neveltünk ellenőrzött körülmények között,
laboratóriumban. Minden fajból létrehoztunk szárazföldi és vízi alakokat és
dokumentáltuk a virágok hajtásonkénti számát, a képződött érett toktermések
számát, a tokonkénti magszámot és különböző médiumokra vetve a magvak
életképességét.
Minden vizsgált faj esetében
csaknem minden virágból termés fejlődött, ami tekintetbe véve azt, hogy
növényeink a laboratóriumban minden potenciális külső megporzó tényezőtől
(széltől, vízáramlástól és rovaroktól) el vannak zárva arra utal, hogy az
önmegporzás általános a nemzetségben. Sikerült megfigyelnünk a fakultatív
autogámia mechanizmusát: a fiatal virágokban az episzepál helyzetű porzók a
bibeszálakra ráhajolnak, amelyekkel a pollenjük így érintkezésbe kerül.
A fajok egy részénél (E.
hungarica, E. hydropiper, E. triandra, E. orthosperma, E. hexandra E.
brachysperma) azt tapasztaltuk, hogy a vízzel elárasztott példányok víz
alatti hajtásai ki nem nyíló (kleisztogám) virágokat hoznak, míg a szárazföldi
alakok kinyíló (kazmogám), megszínesedő szirmú virágokkal rendelkeznek elegendő
fény mellett, ezek esetében természetes körülmények között az idegenmegporzás
lehetősége sem kirárt. Ezzel ellentétben, a mediterrán térségből származó
fajokat (E. gussonei, E. macropoda, E. campylosperma, E. californica)
csak az erőteljesebb fényintenzitás hatására képeznek virágokat, hajtásaik a
vízfelszín fölé növekedbek és kinyílt (kazmogám) virágokat hoznak.
Minden vizsgált faj esetében mind
a szárazföldi , mind pedig a vízi alakok esetében a magvak egy része
csíraképesnek bizonyult, de a csírázási erély médiumonként és fajonként eltérő
mértékű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése