Pestis és botanika

A pestis (másnéven dögvész vagy fekete halál) egyike a leghírhedtebb fertőző betegségeknek. Európában több nagy járvány is volt, amelyek becslések szerint a földrész lakosságának legalább egyharmadát elpusztították. E kór tehát kétségkívül igen fontos szerepet játszott a történelemben, mint ahogy több irodalmi alkotás (például Albert Camus Pestis című regényének) és számos képzőművészeti mű (mint Arnold Böcklin A Pestis című festményének) keletkezését is inspirálta. Az azonban kevésbé közismert, hogy fontos szerepet játszott a növénytan (botanika) tudományának megszületésében is.

A pestis eredendően rágcsálókat megbetegítő és vérszívó bolháik által terjesztett bakteriális eredetű betegség. Az embertől általában elszigeteleten élő mókusokat, mormotákat is sújtja, ám az emberiség szempontjából tragikus jelentőségű, hogy a „kultúrakövető” patkányokat is megbetegíti. Ha a vérszívó patkánybolha (Xenopsylla cheopis) közvetítésével kerül az emberre akkor bubópestisnek nevezik, de cseppfertőzéssel emberről-emberre is terjed (tüdőpestis). A kórokozót és terjedésének módját csak 1894-ben azonosította Alexandre Yersin francia orvos (a baktériumot róla nevezték el Yersinia pestis-nek). Európában a pestisjárványok második nagy hulláma a 14. és a 17. század közötti időszakban tombolt és ez idő alatt több tíz millió áldozatot szedett, ezért a betegség kiérdemelte a fekete halál és a dögvész neveket.

Arnold Böcklin Die Pest (A pestis) című festménye (1898)

Doktor Csőr, a pestisdoktor. A csőr alakú maszkban gyógynövények és fűszerek voltak, amelyekről úgy hitték, védelmet nyújtanak a fekete halál ellen (a cseppfertőzés ellen valóban nyújthatott némi védelmet).

A kor tudósai nagy erőkkel keresték a pestist gyógyító növényt, mert hittek abban az ókortól létező nézetben, miszerint minden létezőnek az emberi léttel kapcsolatos „célja” van, így a növények „feladata” minden betegségre gyógyírt nyújtani. A pestis elleni hatásos gyógynövénybe vetett hit megjelenik több európai nemzet mondavilágában is. E történetek legendás hírű uralkodókhoz kapcsolódnak, akik isteni segítséggel találták meg a csodatévő hatású pestisfüvet. E legendák közül valószínűleg a szegfű és Szent Lajos regéje az első, amely szerint a francia király utolsó keresztes hadjárata során seregében kitört a pestis. Lajos király ekkor égi segítségért imádkozott, s akkor a szegfűszegére emlékeztető illatot hozott a szellő. [Akkoriban a szegfűszegnek (caryophyllon) pestist gyógyító hatást tulajdonítottak.] Az illatot követve talált rá a király a vérpiros szegfűre, amelyet caryophyllus-nak nevezett el, és sikerrel gyógyította vele a pestist. Egy 15. századi kódex szerint Nagy Károly Németföldön bábakaláccsal gyógyított, amelyet a vaktában kilőtt nyila égi segítséggel eltalált. A nemzetség tudományos nevében (Carlina) máig őrzi az uralkodó emlékét.

Nagy Károly füvének (Carlina) történetét magyarázó kép a 16. század elejéről, Rapaics (1932) nyomán

A német Nagy Károly császár pestisfüve a bábakalács, amelynek tudományos neve (Carlina) a dicső uralkodó emlékét idézi

Szent Lajos és a franciák pestisfüve a szegfű (Dianthus)

Valószínűleg e mondából alakult ki a magyarság pestisfüvének története. A hazánkban is megfordult Carolus Clusius pannóniai növényekről szóló művének Beythe Istvánnal közösen összeállított – függelékében (Stirpium nomenclator Pannonicus) olvasható monda szerint Szent László uralkodása idején pestisjárvány volt Magyarországon. A király imádságának hatására Isten megadta neki azt a kegyelmet, hogy amely növényre kilőtt nyila esik, az e betegség ellen gyógyító erejűvé válik. A király kilőtt nyila a Gentiana cruciata gyökerén fúródott át, s e növény a betegségben szenvedők hathatós orvosságának bizonyult. (A történetet 1847-ben Arany János is megírta a „Szent László füve” című művében.) A legenda alapja az lehet, hogy a növény kiodvasodó gyökere számos esetben olyan mintha átszúrták volna, a felvidéki szlovákok „prestreleny koren”-ként (azaz „átlőtt gyökér” néven) emlegették. A kígyótárnics pestis elleni hatásossága erősen kérdéses, de a köszvény ellen valóban hatásosan alkalmazták. A népi orvoslásban ezenkívül hideglelés, étvágytalanság, rossz emésztés és gyomorbántalmak esetén használta. Azt a tényt, hogy a tárnicsok gyökerének leve illetve kivonata valóban hatásos gyomorbántalmak ellen, a sokféle, tárnicskivonatot tartalmazó „gyomorerősítő” keserűlikőr is alátámasztja.

A magyar Szent László király pestisfüve a Gentiana,
amelynek egyik faját ezért hívjuk magyarul Szent László-tárnicsnak

A reneszánsz orvos-botanikusok növénytani kutatásainak legfontosabb célja tehát a pestist gyógyító növény felkutatása volt. Munkájuk az eredeti célt tekintve mindvégi sikertelen maradt, de eredményeként megszületett az első új szemléletű, önálló megfigyeléseket tartalmazó és kiváló ábrákkal illusztrált füvészkönyv, Otto Brunfels (1488–1534) német humanista, teológus és orvos új szemléletű, önálló megfigyeléseket tartalmazó és kiváló ábrákkal illusztrált műve, a „Herbarum vivae eicones ad naturae imitationem” (azaz: a növények élő, a természetet utánzó képei). A mű fametszetű ábráinak életszerűségükkel, tárgyilagos pontosságát és szépségét ma is csodálattal és elismeréssel szemlélhetjük. A műben a szerző által megtalált és gyűjtött mintegy 800 növényfaj szerepel. Abban az értelemben is eltért az elődeitől, hogy közöttük 47 olyan növény is helyet kapott, amelyek nem szerepelnek a klasszikus fitoterápiában. Brunfels kissé mentegetőzött e növények bemutatása miatt, de ábrájuk mellett megadta nevüket és leírásukat. Valószínűleg arra törekedett, hogy valamennyi általa megismert növényt szerepeltesse művében. 

 A pestis növényi ellenszerét kutató Otto Brunfels portréja

Brunfels pestis „ihlette” füvészkönyve a  füveskönyvek új nemzedékének első darabjának tekinthető, amelyre jellemző a fametszetű ábrák csodálatra méltó hitelessége

  
Hogy megérthessük, micsoda áttörés volt Brunfels művének megjelenése elég ha ábráit összehasonlítjuk a csupán néhány évtizeddel korábban megjelent füveskönyvek ábráival. Ezek teljes mértékben elszakadtak a valóságtól, nélkülözték az önálló megfigyelést és adatgyűjtést, az ókori klasszikusok műveinek szövegét és ábráit másolták kézzel. Ez azonban két ok miatt is zsákutcának bizonyult. Egyrészt az eredeti források szövege és ábrái a sokszoros kézzel történő másolás következtében jelentős minőségromláson estek át, másrészt Európa középső és nyugati részén az ott élők hiába is próbálták a környezetükben megtalálható növényeket a Theophrasztosz vagy Dioszkuridész által ismertetett, főként Kis-Ázsiában és a Balkánon honos fajokkal azonosítani. Brunfels művének másik jelentős vonatkozása az adott növényre vonatkozó különböző elnevezések (társnevek, synonyma) gyűjtése. A mű eredetisége, újításai minden bizonnyal összefüggésben állnak szerzőjének „lázadó” alkatával: a katolicizmussal történt szakításával és a dominikánus Albertus Magnus, skolasztikus természettudós növénytani nézeteitől történő elfordulásával. 1488-ban született Mainz-ban, és szülővárosának egyetemén tanult teológiát és filozófiát. Eleinte karthauzi szerzetes volt. Kora humanistáival, különösen Ulrich von Hutten lovaggal való megismerkedése után 1521-ben elhagyta rendjét és Luther követője lett. Ezután lelkészként szolgált, de von Hutten halála után 1523-ban az óevangélikus közösség több alapelvét megtagadta, ami miatt nézeteltérés támadt közte, valamint Martin Luther és Ulrich Zwingli között. Ezt követően nyolc évig tanított egy strassburgi karmelitarendi iskolában és sikerült annyi pénzt megtakarítania, hogy Bázel egyetemén kilenc esztendőn keresztül orvosi tanulmányokat folytathasson. 1530-ban (negyvenkét évesen) szerzett orvosi doktorátust és 1532-től haláláig Bern város orvosa volt. Teológiai, pedagógiai, arab nyelvészeti és botanikai témájú műveket is írt. 1534-ben hunyt el, legfőbb növénytani művének latin nyelvű kiadása 1530–1536 között jelent meg, amelyet 1532 és 1537 között a német nyelvű kiadás követett.

Mindössze néhány évvel azután, hogy a pestisre gyógyírt kutató Brunfels munkája megjelent újabb német füvészkönyv került ki a nyomdából, mégpedig Hieronymus Bock (1498–1554) német orvos és luteránus lelkész tollából. Vezetéknevét Boch-ként is írták, de – a korabeli humanista gyakorlatnak megfelelően – általában klasszikus alakban Tragus-ként használta (τράγος azaz trágosz görögül kecskebakot jelent). 1519-ben iratkozott be a Heidelbergi Egyetemre és 1522-től kilenc évig II. Lajos herceg udvarában szolgált, majd haláláig a szomszédos településen vállalt lelkészi hivatalt. Fűvészkönyvének 1539-es első kiadásból még ugyan hiányoztak a pompás fametszetű ábrák, ám talán pont emiatt különösen pontos, szabatos növényismertetésekre volt benne szükség. Mintegy 800 vadon élő és termesztett növényt saját, vegetatív jegyek alapján kialakított rendszerében tárgyalta. Nevükön és korának legsikerültebb ismertetésein kívül gyógyászati vonatkozásaikat is közölte. A könyv sikerének hátterében Bock alapos megfigyelései, pontos leírásai és sok éves orvosi tapasztalata álltak. Növényeihez értékes elterjedési és élőhelyi megjegyzéseket is fűzött, amelyeket az Ardennektől a svájci Alpokig tett jelentős utazásai során végzett megfigyelései alapoztak meg. A pestis ellen gyógyírt szolgáltató növényt Bocknak sem sikerült megtalálnia, 1554-ben lett a fekete halál áldozata lett.

A pestisben elhunyt orvos-botanikus, Hieronymus Bock portréja

Egy oldal a pestisben elhunyt Pietro Andrea Mattioli itáliai orvos-természettudós művének 1586-os német kiadásából: kálmos (Acorus calamus) és értékes gyöktörzsének hamisítására használt mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) kézzel színezett fametszetű ábrái

Ugyanez a sors jutott osztályrészül a kor másik kiemelkedő tudósának Pietro Andrea Mattioli-nak (1501-1577) is. Egy orvos fiaként született és fiatal korát Velencében töltötte. Pádovában tanult és 1523-ban avatták orvosdoktorrá. Elhivatottságára jellemző, hogy 1521 és 1527 között időről-időre Rómába utazott, ahol a Santo Spirito és San Giacomo kórházakban gyógyíthatatlan betegekkel foglalkozott. Ebben az időben kezdett érdeklődni a növények iránt. 1539-ben a Dél-Alpokban fekvő görzi grófsághoz szegődött, mint orvos, ahol megismerkedett az alpesi flórával. Humanista tudósként egyik fontos céljának tartotta, hogy az ókori klasszikusok (mint Dioszkuridész és Ptolemaiosz) műveit minél szélesebb réteg számára tegye hozzáférhetővé. Fő műve (Commentarrii in sex libros Pedacii Dioscoridis azaz: Pedániosz Dioszkuridész hat könyvének kommentárjai) jóval több az ókori szerző munkáinak kommentálásánál, számos eredeti, saját megfigyelését is leírta és egy sor olyan növényt ismertetett, amelyet az elődök és a kortársak munkáiban hiába keresnénk. 1544-ben elsőként közölte például az Újvilágból származó paradicsomnak, pontosan sárga termésű változatának ábráját „Mala aurea” azaz arany alma néven. Elsőként tette közzé a szelídgesztenye ábráját is. Művének 1554-es latin és 1555-ös olasz nyelvű kiadásában már 563 fametszetű illusztráció is helyet kapott. Miután komoly hírnévre tett szert, 1555 táján I. Ferdinánd császár Prágába hívta, ahol II. Ferdinánd hercegnek lett személyi orvosa. A császár halála után, 1568-ban visszatért Itáliába. 1577-ben Trientben (a mai Trentoban) lett a pestisjárvány áldozata.

Conrad Gessner (1516–1565) svájci orvos, tipikus reneszánsz polihisztor volt. Életéről és tevékenységéről nehéz néhány sorban írni, de amellett, hogy a bibliográfia alapítójának tekintik, nyelvtudósként, enciklopédistaként is jelentőset alkotott. Ő ismertette elsőként a ceruzát. 1537-ben Lausanne-ban, az újonnan alapított akadémián a görög nyelv professzora lett. Itt kezdett el természettudományokkal, főként botanikával foglalkozni  Imádta a hegyeket és az első alpinisták közé tartozott. A hegymászás célja saját bevallása szerint nem csupán a növénygyűjtés volt, hanem a testgyakorlás és a természet szépségének élvezete is. Az ifjú vándorévek után szülőföldjén telepedett le, gyógyított, tanított, hegyeket mászott, gyűjtött, rajzolt és rengeteget írt. És tette mindezt közmegelégedésre, amit jelez, hogy 1565-ben nemesi címet kapott. Természetesen foglalkozott az állatvilággal is. Európában elsőként számolt be az Ázsiából behurcolt vándorpatkány (Rattus norvegicus) megjelenéséről. Valószínűleg igen behatóan megvizsgálta és talán eközben kaphatta el patkánybolha közvetítésével a pestist, amely halálát okozta. A sors iróniája, hogy a vándorpatkány megjelenése közvetve a pestis visszaszorulását eredményezte a 16. századtól kezdődően az európai kontinensen. Ez annak köszönhető, hogy a nagyobb termetű, rejtőzködőbb életmódú vándorpatkány – amely az emberrel ritkábban kerül közvetlen érintkezésbe – fokozatosan kiszorította az őshonos házi patkányt (R. rattus). A félelmetes betegségre az emberiség hiába várta a növényektől a gyógyírt... A növénytan tudománya viszont sokat köszönhet a pestisnek. A 15–16. század folyamán néhány a fekete halál növényi ellenszerét kereső, többnyire tragikus sorsú herbalista több ismeretre tett szert a növények változatossága, elterjedése és hatásai terén, mint a keresztény világ az azt megelőző ezer év alatt felhalmozott.

Patkány-ábrázolás Conrad Gessner művéből. A pestisben elhunyt Conrad Gessner adott hírt először az Ázsiából behurcolt vándorpatkány európai előfordulásáról