Belvíz és növényvilág

A belvíz a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának honlapján – az árvízzel és a hirtelen áradással együtt – a hidrológiai katasztrófatípusok között szerepel. Jelentőségét hazánk mindennapi életében jól illusztrálja, hogy a legelterjedtebben használt internetes keresőprogram 297 ezer találatot ad a ’belvíz’ szóra, mintegy 24 ezerrel többet, mint az ’aszály’ kifejezésre. Egy definíció szerint: a belvíz ’esővízből és hóléből, a felszínre emelkedő talajvízből és az árvédelmi töltések alatt átszivárgó vízből származó felszíni víz. A belvízzel elöntött területeken elpusztul a vetés vagy megkésik a talaj művelése. A veszélyeztetett területeken bizonytalan a termelés, csökken a terméseredmény. A káros belvíz csatornahálózattal vezethető le’.

Nem reprezentatív, 125 főt érintő közvélemény-kutatásunk szerint a Debreceni Egyetem I–II. éves biológus szakos hallgatóinak 97,6%-a hallott a belvízről. A megkérdezettek 60,7 %-a szerint a belvíz egyértelműen rossz hatással van a társadalom életére, míg 38,5 %-a szerint rossz és jó hatásai egyaránt vannak. 122 hallgató összesen 353 szóra asszociált a ’belvíz’ szóval kapcsolatban. Az asszociációk közül 10-10 % jutott az ’áradás/árvíz’ illetve a ’kár/károsodás/anyagi kár/károsult’ szavakra. Ugyanakkor a biológus hallgatóknak csak elenyésző kisebbségének jutott eszébe a belvízről valamiféle élőlény [szúnyog (4), csiga – kacsák – látonya (1–1)].

Itt a blogon végzett közvéleménykutatásnak kissé más eredménye született. A 42 válaszolónak pontosan ugyanolyan hányada (97,6%-a) hallott a belvízről, de csak 26%-uk szerint gyakorol egyértelműen negatív hatást az emberek életére, a válaszolók többsége (71%) szerint jó és rossz hatásai egyaránt vannak.

Jelen bejegyzésben szeretnénk bemutatni a belvíz kellően fel nem ismert természetvédelmi jelentőségét és megpróbáljuk árnyalni a róla kialakult képet.

Hová soroljuk a belvizeket?

A belvizek az időszakosan megjelenő állóvizek közé tartoznak. Kontinentális klímában az időszakos vizes élőhelyek igen sekély vízmélységgel jellemezhetőek, rendszerint folyók árterein vagy más vízzel telített talajú helyeken jelennek meg, ahol az asztatikus körülmények (a víz időszakos borítása) könnyen előfordulnak. Ilyen körülmények gyakran állnak elő szántóföldeken is, főleg azokon a területeken ahol a szántóföldek a folyók korábbi árterületein jöttek létre. De az időszakosan megjelenő állóvizeknek nemcsak ez a formája létezik. Léteznek „természetes” időszakos állóvizek is, amelyek a vizes élőhelyek között is egyediek. Ezek kis kiterjedésű és sekély vizű vizes élőhelyek, amelyekre többnyire egyéves, amfibikus (kétéltű) növényfajok előfordulása jellemző. Elterjedésük széleskörű, megtalálhatók a Mediterráneumban, a trópusokon és a kontinentális klímazónában is. Vannak, amelyek sziklák felszíni eróziós mélyedéseiben jelennek meg, vannak homokdűnék között megjelenő és vannak folyók partján megmaradó állóvizek. Vannak közöttük tápanyagszegény-, eutróf-, édes- és sósvizűek is. Közös jellemzőjük, hogy bárhol ahol a világban előfordulnak, mindenhol kiemelkedően értékesnek minősülnek.

A vizekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy Föld összes élőhelye közül az édesvizek élővilága és állapota a leginkább veszélyeztetett. A nagyszámú állóvíz típus közül (nagy tavak, szikes tavak, kistavak, mocsarak, lápok, fertők stb) az egyes típusok nem egyenlő mértékben vesznek részt a biodiverzitás megőrzésében, adott földrajzi régión belül. Általánosan érvényes rájuk, hogy a kisebb kiterjedésű, de nagyobb számú tavak a biodiverzitás nagyobb részét képesek megőrizni, mint a kevés számú, de nagy állóvizek. Az időszakos állóvizeket Európában például a Közösségi jelentőségű élőhelyek között tartják számon. A mediterrán-időszakos tavak a mediterrán bioklimatikus régió egyik legértékesebb élőhelyeinek számítanak, amely nagyszámú rendkívül ritka és izolált fajnak ad otthont.

A mediterrán időszakos állóvizekhez hasonlóan kontinentális klímán is találhatóak ilyen élőhelyek, ezeket összefoglalóan kontinentális időszakos állóvizeknek hívjuk. Ezek közé tartoznak a szántóföldi belvizek is. Jellemzőjük, hogy autonóm hidrológiai viszonyokkal (elárasztott és kiszáradt időszakok váltakozásával) rendelkeznek, rendszerint kis kiterjedésű mélyedéseket foglalnak el, amelyek elegendően hosszú ideig kerülnek víz alá ahhoz, hogy hidromorf talaj, valamint vízi vagy amfibikus (kétéltű) növényközösségek alakuljanak ki rajtuk. Amennyiben a vízborítás megfelelő ideig fennmarad, különleges növényfajok által uralt vegetációtípus fejlődhet ki. A nyári aszály megszünteti az állandóbb vizű termőhelyekre jellemző, gyakoribb vízi- és mocsári növények létfeltételeit. A kontinentális időszakos állóvizek legnagyobb valószínűséggel folyók egykori árterületein alakulnak ki, amelyeket a folyószabályozások vágtak el a közvetlen áradásoktól. A legjelentősebb különbség a mediterrán és kontinentális időszakos tavak között, az a tény, hogy az utóbbiak többnyire (bár nem kizárólagosan) belvizes szántókon alakulnak ki. Ezeken a termőhelyeken belvízi elöntés idején a talajművelés és a gyomirtás csaknem lehetetlen, emiatt nagyon különleges vegetáció alakul ki, mégpedig látszólagosan véletlenszerűen és nem egyszer hosszú (több éves vagy évtizedes) lappangást követően.

  

Belvizes szántó a Tisza közelében nyár közepén

Szántón kialakult belvízfolt értékes növényzettel a Berettyó mellett

A belvizek megjelenése nehezen kiszámítható, gyakran előfordul, hogy ezeket a területeket évtizedeken keresztül nem borítja víz, majd bizonyos években a jelentős csapadékmennyiség következtében elöntésre kerülnek. A kontinentális időszakos vizes élőhelyek kialakulása olyan különleges éghajlati tényezőknek köszönhető, mint jelentős előző évi csapadék, viszonylag hűvös tavasz és viszonylag meleg és nedves nyár. A kontinentális időszakos tavak fajai hosszú távú tartós nyugalmi állapothoz alkalmazkodtak. Jellemző rájuk a hosszú távú perzisztens magkészlet, a csírázás idejének rugalmassága és a jelentős alaktani alkalmazkodó képesség. Számos faj nagyon nagy számban állít elő magvakat és magjaik a talajban évtizedekig vagy akár több mint 100 évig megőrzik életképességüket. Olyan ritka és veszélyeztetett fajok, amelyek látszólag évtizedek óta hiányoznak a vegetációban, a talaj magbank készletében megtalálhatók. A vízviszonyoktól függően tavasztól őszig csírázhatnak, és rendkívül gyors életciklussal rendelkeznek.

A belvizes szántók, mint értékes élőhelyek

Egy élőhely értékességét sokféleképpen lehet számszerűsíteni. Meg lehet adni a bennük élő összes faj számát, a védett és veszélyeztetett fajok arányát, a különböző diverzitási mutatóikat (pl. Shannon, Simpson diverzitás). Ez utóbbi értékeket össze is lehet hasonlítani a hasonló és eltérő típusú élőhelyek hasonló értékeivel, illetve a diverzitási értékekből úgynevezett béta diverzitást is számolunk. Ez adja meg a vizsgált élőhely egyediségét. Ha a béta diverzitás értéke magas, vagyis nagyon eltér más élőhelyektől akkor a vizsgált élőhelyünk unikálisnak mondható és értékesnek számít. Ha több hasonló élőhelyet hasonlítunk össze ez a vizsgálat azt is megmutatja, hogy az egyes lokalitások mennyire egyediek. Ez természetesen csak egy kicsiny szelete és egy rendkívül leegyszerűsített formája a diverzitási számolásoknak. Az esetleges különbségek minősége természetesen mindig attól függ, hogy milyen fajokról is beszélünk, hiszen nem mindegy hogy a különbségeket gyomfajok vagy ritka, vörös listás fajok jelenléte okozza. Ezért a természetvédelmi értékességet a diverzitási mutatók mellett a vörös listás (hazai védettségű, Natura 2000-es, IUCN védett, berni- és washingtoni egyezményes stb.) fajok számával és arányával szokták kombinálni.

De lássuk is mennyire is értékesek a hazai belvizek? Egy kutatás keretében (Lukács et al. 2013) megvizsgáltuk a Tiszai Alföldről és a Dráva-síkról származó növénytársulástani felvételeket és vizsgáltuk azt, hogy milyen az alfa diverzitásnak a teljes diverzitáshoz képest az aránya, mekkora a fentebb is említett béta diverzitási érték és milyen arányban vannak az élőhely jellemző (karakter) fajai között védett növényfajok?

Kimutattuk, hogy a belvizes szántók növényzete rendkívül egyedi, amelyen belül is a rizsföldek különülnek el, jellemzően fajszegény mivoltuk miatt. De általánosan a belvizes foltok alfa diverzitási értékei az összdiverzitáshoz képest magasak, ami azt jelzi, hogy az egyes belvíz foltok fajgazdagnak számítanak és a teljes fajkészlet egy jelentős része megtalálható bennük. Azonban a béta diverzitási értékeik is magasak, ami az egyes belvízfoltok egyediségét mutatja, vagyis a növényfajok egyedi kombinációban vannak jelen.

De milyen fajkészletből származnak ezek a diverzitási adatok? Mi a helyzet a védett és veszélyeztetett fajokkal? A jellegzetes iszapnövényzettel rendelkező kontinentális időszakos tavak nagy természetvédelmi jelentőséggel bírnak, mert kis területi kiterjedésük ellenére számos ritka és veszélyeztetett faj élőhelyei. A tényleges karakterfajok közül több faj is, például a háromporzós látonya (Elatine triandra), a pocsolya látonya (Elatine alsinastrum), a magyar látonya (Elatine hungarica), a heverő iszapfű (Lindernia procumbens), az iszapkáka (Schoenoplectus supinus) és az úszó hídőr (Alisma gramineum) felkerült nemzetközi és országos vörös listákra is. Közülük az IUCN Vörös Listán és a Berni Egyezményben is szereplő heverő iszapfű (Lindernia procumbens), valamint a Magyarországon védett magyar látonya (Elatine hungarica) a belvizes szántók jellegzetes fajainak számítanak.

A belvizes szántók diverzitási viszonyai és a karakterisztikus fajok veszélyeztetettsége egyértelműen aláhúzza élőhelyük valamilyen fokú védelmének szükségességét. Védelmük másik oka élőhelyeik megszüntetésének vagy degradálódásának riasztó üteme. A Pannon-medence jórészt nagy, mára szabályozott folyók (Duna, Tisza, Körös, Maros, Dráva) árterületein fekszik, amelyek már jelentős részben művelés alatt állnak. Természetesen a mezőgazdasági tevékenységnek fontos szerepe van ezeknek az élőhelyeknek a létrehozásában, de jelentős szerepük van a megszüntetésükben is. A szántás biztosítja a megfelelő nyílt (növényzetmentes) talajfelszíneket, és azokban az években, amikor a jelentős csapadékmennyiség következtében belvízi elöntés jön létre, optimális körülmények keletkeznek ennek a növényzetnek a kialakulásához. De a helyi és regionális szinten megvalósított vízelvezető csatornák komolyan veszélyeztethetik ezeket az élőhelyeket, a területek idő előtti kiszárításával, még mielőtt ez a jellegzetes növény közösség kialakulhatna.

  

Magyar látonya (Elatine hungarica)

 

Csigásmagvú látonya (Elatine hydropiper)

 

Háromporzós látonya (Elatine triandra)

Heverő iszapfű (Lindernia procumbens)

Pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum) és buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus)

  

A belvizes szántók növénytani értéke

Napjainkra elfogadott gyakorlattá vált, hogy az ökoszisztémáknak az emberiség létet lehetővé tevő – sokak által természetesnek vett – szolgáltatásainak értékét pénzben fejezik ki. A közelmúltban Pinke Zsolt (2012) munkájának köszönhetően bebizonyosodott, hogy a belvizes területek az egyébként gyakori aszállyal sújtott alföldi területeken jelentős víztározó kapacitással rendelkeznek, amely árvízvédelmi szempontból és az aszálykárok csökkentése szempontjából egyaránt nagyon jelentős gazdasági értéket képviselnek. Ám ezzel még nincs vége a belvizes területek pénzben is kifejezhető ökoszisztéma szolgáltatásainak. Ezek az élőhelyek ugyanis védett élőlényeknek is élőhelyet jelentenek. Leglátványosabbak közülük talán a parti és vízimadarak, amelyek nem csak táplálékot találnak e területeken, hanem számos faj (például bíbic, lilék, gulipán, gólyatöcs) költ is belvizes szántókon. 1998 és 2013 között a Tisza és a Dráva folyók tágabb környezetében sok száz belvizes szántót kerestünk fel és ezeken feljegyeztük az ott előforduló védett növényeket és becsült egyedszámukat, Összesen 11 védett faj előfordulását regisztráltuk. Közülük leggyakoribb a heverő iszapfű (Lindernia procumbens). Európa nagy részén veszélyeztetett iszaplakó növényfaj, amely több nemzetközi természetvédelmi egyezményben és vörös listán is szerepel. Az általunk megtalált állományainak összesített, forintban kifejezett természetvédelmi értéke óvatos becsléssel is meghaladja a 26 milliárd forintot. Ezt a fajt követik gyakoriságban és természetvédelmi értékben egyaránt a látonyák nemzetségének (Elatine) fajai. A négy látonya faj hazai, belvizes szántókon élő állományainak forintban kifejezett természetvédelmi értéke közel 6 milliárd forintot tesz ki, míg ez az érték az összes védett növény esetében több int 33 milliárd forintra rúg.

A hazai belvizes szántókon talált védett növényfajok és állományaik becsült természetvédelmi értéke

Magyar név	Természetvédelmi érték (Ft)	Észlelt populációk száma	Összes becsült egyedszám	Összes természetvédelmi érték (Ft)
Heverő iszapfű	5000	133	5,259.101	26.295,505.000
Pocsolyalátonya	5000	77	555.801	2.779,005.000
Magyar látonya	5000	62	389.492	1.947,460.000
Háromporzós látonya	10000	23	137.743	1.377,430.000
Tavaszi forrásfű	5000	2	180.000	900,000.000
Apró füzény	10000	15	8.971	89,710.000
Bugylos boglárka	5000	1	10.000	50,000.000
Csigásmagvú látonya	5000	1	5.000	25,000.000
Sűrű csetkáka	10000	2	50	500.000
Sulyom	5000	2	10	50.000
Békaliliom	5000	1	5	25.000
Összesen	-	317	6,546.163	33.464,635.000 Ft

 

 Margittai Antal (1880-1939) matematika-fizika szakos tanár, Kárpátalja flórájának kiváló kutatója, a hazai látonyák vizsgálatának úttörője

Margittai Antal már 1927-ben megfigyelte, hogy a látonya-fajok legjellemzőbb élőhelyei a belvizes szántók: „Elatine-k után kell nézni a szántóföldek olyan mélyebb fekvésű részein, amelyek nagyobb esőzések után víz alatt állanak és emiatt a vetés kiázott .... a víz alól felszabadult szántóföldek helyét valóságos szőnyeggel takarja be az Elatine hungarica”. 1939-ben pedig a következőket vetette papírra „magjaik csak bizonyos nedvesség mellett csíráznak. Ha száraz évek követik egymást, termőhelyük kiszárad, ellepi a magas fű, és a magvak várnak a csírázással mindaddig, míg a termőhelyet egy-két éven át ellepi a víz, megöli a nagyobb füveket és csírázásra alkalmas sárrá változik a talaj. De az ellenkezője is előfordulhat. Tudniillik a termőhelyet néhány éven át magas víz fedi be. … a csírázással ekkor is várni fognak, míg a víz újból lefolyik a termőhelyről.”

A magyar látonya (Elatine hungarica) az európai flóra egyik legkevésbé ismert faja. Ritkasága, kiszámíthatatlan megjelenése, apró termete és gyakran sárdagasztással, csizmamerüléssel kecsegtető termőhelyei miatt igen ritkán kerül botanikus szeme elé. Elsőként Kitaibel Pál gyűjtötte Békés megyében több mint két évszázada (Molnár V. et al. 2013). Védett fajunk, amelynek az 1960-as évektől több mint három évtizedig nem volt ismert előfordulása, míg 1998-ban megtaláltuk (MolnárV. et al. 1999). Az azóta eltelt években számos lelőhelyen előkerült, elsősorban a Tisza és mellékfolyói környékén.

 

A magyar látonya elterjedése a Pannon-medencében, valamint a folyószabályozások előtt állandóan és időszakosan elöntött területek; utóbbiak a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Intézete (1938) térképe alapján

Mivel a fajt az 1798 és 2011 közötti, 213 éves időszakban mindössze 27 évben észlelték a Kárpát-medencében megvizsgáltuk, hogy milyen tényezők befolyásolják megjelenését. Eredményeink alapján az éves csapadékmennyiség és a belvízi elöntés maximális kiterjedése jelentősen magasabb azokban az években, amikor az E. hungarica-t észlelték. A magyar látonya éves észleléseinek száma 1998 és 2010 között szignifikánsan korrelál a belvízi elöntés maximális kiterjedésével (Takács et al. 2013).

 A magyar látonya éves észleléseinek száma a Pannon-medencében 1998 és 2010 között, és az éves csapadékmenyiség és a belvízi elöntés éves maximális magyarországi értékei

Miért fontosak a belvizek?

A belvizek kérdése a vízügyi és mezőgazdasági szakmát is megosztja, mivel az Alföld medence jellege miatt rendkívül fontos a talajban tárolt víz mennyiségének és szintjének a helyzete. Ez jelentősen befolyásolja az éves termésátlagokat, az Alföld vizes és szárazföldi élőhelyeinek állapotát és közvetve hatással van az emberi egészségre is. Magyarországon kevés olyan terület van, amelyet nem hálóznak be belvízlevezető csatornák vagy egyéb árkok, amelyek rendkívül gyorsan elvezetik a talajfelszínen megjelenő, hóolvadás, árvizek, nagyobb esők után megmaradó vizeket. Ez a hatékonyság már-már olyan mértékű és a csatornák mélysége is sok helyen olyan nagy, amely már komolyan veszélyezteti a talajvíz mennyiségét, lehetetlenné téve akár például a természetes tölgyes erdők felújulását/fennmaradását is az Alföldön. Ugyanakkor a túlságosan magas talajvíz belvizeket eredményez, ami mezőgazdasági károkat okoz. Racionális alapokon nyugvó, szakmai vitákban minden tényezőt figyelembe kellene venni, és a költség-haszon elemzések során figyelembe kellene venni az ökoszisztéma által nyújtott szolgáltatások költségeit is. Rendkívül fontos az egészséges egyensúly megteremtése a talajban tárolt víz mennyisége, a természetes élőhelyek igénye, fennmaradása és a mezőgazdasági érdekek között. A belvizekben található élőhelyek, természetvédelmi értékességük mellett indikátoroknak is tekinthetőek a talaj egészséges vízháztartását illetően. A víz mennyisége és minősége stratégiai kérdés, aminek a szerepe a jövőben csak növekedni fog. A fenti vizsgálat és az abból származó következtetések összhangban vannak azokkal a tanulmányokkal, amelyek mezőgazdasági tájakon belül található vizek és vizes élőhelyek jelentőségét hangsúlyozzák, és ellentmondanak azoknak az elképzeléseknek, amelyek a nagy víztesteknek adnak kitüntetett jelentőséget a vízi biodiverzitás megőrzésében (lásd például a Víz Keretirányelvben szereplő minimális 50 hektáros limitet).

Szerzők: Molnár V. Attila & Lukács Balázs András

Idézett irodalom

Lukács B. A. – Sramkó G. – Molnár V. A. (2013): The plant diversity and conservation value of continental temporary pools. – Biological Conservation 158: 393–400.

Margittai A. (1927): Az Északkeleti Felvidék Elatine-fajai. – Magyar Bot. Lapok 26: 15–18.

Margittai A. (1939): Megjegyzések a magyar Elatine-fajok ismeretéhez. – Bot. Közlem. 36: 296–307.

Molnár V. A. – Molnár A. – Vidéki R. – Pfeiffer N. (1999): Adatok hazai Nanocyperion-fajok ismeretéhez I. Elatine hungarica Moesz – Kitaibelia 4(1): 83–94.

Molnár V. A. – Horváth O. – Tökölyi J. – Somlyay L. (2013): Typification and seed morphology of Elatine hungarica (Elatinaceae). – Biologia 68(2): 210–214.

Pinke Zs. (2012): Aszály-, belvízkárok és az árvízvédelmi ökoszisztéma szolgáltatások értékelésének szerepe a belvizes területek vizes élőhellyé alakításában. – Tájökológiai Lapok 10: 271–286.

Takács, A. – Lukács, B. A. – Schmotzer, A. – Jakab, G. – Deli, T. – Mesterházy, A. – Király, G. – Balázs, B. – Perić, R. – Eliáš, P. jun. – Sramkó, G. – Tökölyi, J. – Molnár V., A.: Key environmental variables affecting the distribution of Elatine hungarica in the Pannonian Basin. – Preslia 85(2): 193–207.

 

A boszorkánykenőcs összetétele és hatásai

Tényleg repültek a boszorkányok?

Boszorkányok márpedig vannak – de legalábbis voltak. Sokrétű és rejtélyes tevékenységeik közül ebben a bejegyzésben csupán jellegzetes és közismert közlekedési módjukkal, a repüléssel foglalkozunk. Hiszen a róluk gyermekkorunktól kezdve magunkban kialakult képen így látjuk őket: seprűnyélen lovagolva repülnek. Sokan és sokszor kipróbálták, de seprűnyélen senkinek nem sikerült repülnie (Kivéve persze Biri nénit). Mi lehet tehát a jelenség magyarázata?

 

A boszorkányok rendszerint lakóhelyüktől távol eső, kietlen hegytetőn tartották az összejöveteleiket, mégpedig meghatározott napokon, úgymint október 31-én (mindenszentek előestéjén), április 30-án (Warpurgis-éj) és a négy, kereszténység által átvett volt pogány ünnepen (gyertyaszentelőkor, február 2-án; Keresztelő Szt. János napjának előestéjén, június 23-án; az aratóünnepen, augusztus 1-én; és Szt. Tamás napján, december 21-én). Ezeken boszorkányszombatokon a közhiedelem szerint szörnyűségek sora történt meg az emberáldozattól, az emberevésen át az orgiáig bezárólag. A boszorkányszombatokra repülve jutottak el, főként elsőszámú szimbólumukon, a seprűn lovagolva, néha más repülő „alkalmatosságot” (mondjuk fekete bakkecskét) lehetőleg hátrafelé megnyergelve. A középkorban a seprű lett az eksztatikus éjszakai lovaglás mágikus szimbóluma. Ennek első leírása a Canon Episcopi néven ismert 9. századi egyházjogi törvényben olvasható.

Jakob Sprenger és Heinrich Kramer inkvizítor atyák hírhedt Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum) című könyvükben – amelyet később a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, és mégis legveszedelmesebb könyvének neveztek – írták, hogy a maleficák (azaz boszorkányok) az ördögtől olyan kenőcsöt kapnak, amellyel testüket bekenve repülni tudnak, és kötelező társas összejöveteleken megjelenhetnek. Ezt a „boszorkánykenőcsre” vonatkozó feltevést többek közt olyan szakértők is megerősítették, mint Nicolaus Remigius (1530–1612) lotharingiai főbíró, akinek kezéhez 800 ember vére tapadt és a boszorkányok üldözésével szintén kétes hírnevet szerzett Heinrich Agrippa von Nettesheim (1486– kb. 1534) okkult író, csillagász és alkimista.

De természetesen voltak józan gondolkodású kételkedők, akiket a kínvallatással kicsikart beismerő vallomások tízezrei nem győztek meg arról, hogy a boszorkányok valóban repülnek.

Giambattista Della Porta (1536–1615) olasz polihisztor felkeresett egy boszorkányt és az esetet leírta Kölnben 1562-ben megjelent Magiae Naturalis című művében: „Találkoztam eggyel azon boszorkányok közül, akiket a bagolyhoz (strix) való hasonlatosságuk miatt strigáknak neveznek ... Önként megígérte nekem, hogy hamarosan teljesíti kérésemet. Előbb kiküldött a szobából mindazokkal együtt, akiket tanuként magammal hozam, de az ajtó hasadékán át kilestük, hogy miután meztelenre vetkőzött egy kenőccsel tetőtől talpig bekente magát. A kenőcs álomhozó nedvétől hamarosan összeesett, s mély álomba merült. Ekkor bementünk, s jól megcsapkodtuk, de olyan mélyen aludt, hogy nem lehetett eszméletre téríteni, így hát magára hagytuk, s kint vártunk, amíg a kenőcs hatása el nem múlik. Felébredve aztán mindenféle ostobáságot hordott össze, hogy tengereken, hegyeken kelt át. Amikor pedig megmondtuk neki az igazat, letagadta; hiába mutattuk neki testének kék foltjait…”

Giambattista Della Porta itáliai tudós, aki a boszorkánykenőcs használatáról beszámolt 1562-ben megjelent Magiae Naturalis című könyvében

Della Porta beszámolója alapján nyilvánvaló, hogy a „repülés” csupán a boszorkánykenőcs által előidézett érzékcsalódás eredménye. De vizsgáljuk meg alaposabban a kenőcs összetevőinek hatását!

Egységes boszorkánykenőcs-recept nincs, számos különböző változat ismert. A „repülő kenőcs” első leírását Johannes Hartlieb (1410–1468) bajorországi háziorvos adta 1456-ban. A boszorkánykenőcs alapvetően három különböző típusú összetevőből áll. Alapját valamilyen állati zsiradék (legtöbbször disznózsír) vagy növényi olaj adja, ez a hordozóanyag. Vidékenként és receptenként változó összetételben különböző növények és gombák kerültek bele, amelyek a következők közül kerültek ki:

Az álomhozó mák (Papaver somniferum) éppúgy fontos alkotórésze volt a boszorkánykenőcsnek, mint amilyen hatékony fájdalomcsillapítónak és veszélyes narkotikumnak számítanak drogjai

 

A mák legfontosabb alkaloidját, száraz mákgubóból is kinyerhető morfint az ókori görög mitológia álomhozó istenéről, Morpheus-ról nevezték el

 

 

 A csattanó maszlag (Datura stramonium) tropánvázas alkaloidái érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okoznak

 A beléndek vagy csalmatok évezredek óta bódító és mérgező italok, boszorkánykenőcsök alkotója. Shakespeare szerint Hamlet apját a fülébe öntött beléndekfőzettel mérgezték meg

 Hasonló a hatása a rokon nagragulyának (Atropa belladonna) is

 Az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) is a boszorkánykenőcs toxikus alkotórészei közé tartozik. A növények magyar neveiben, az eb-, a kutya- és a farkas előtagok általában azt fejezik ki, hogy a nép értéktelennek, használhatatlannak (kutyának valónak) tartotta ezeket a mérgező sokszor jelölnek mérgező fajokat

A légyölő galócát (Amanita muscaria) az ősidők óta alkalmazzák sámánok és varázslók tudatmódosító szerként, rituális célokra

A kenőcs misztikus borzalmát tovább fokozták az olyan összetevők, mint az éjszakai életmódú repülő élőlények (főként denevérek és baglyok) vére vagy elégetett testük hamuja, sőt (lehetőleg még meg nem keresztelt) csecsemő hája.

A kenőcs alkalmazása előtt olyan testrészeket, ahol a bőr viszonylag vékony – térd- és könyökhajlat, nyak – erőteljesen megmasszíroztak, hogy a keringést élénkítsék, majd a kenőcsöt a csupasz bőrre kenték és az ott beszívódott. A használt növényi anyagok (drogok) alapvetően két különböző hatást fejthettek ki.

A mák nem véletlenül kapta a Papaver somniferum tudományos nevet, amely „álomhozó mák”-ot jelent. Hatása igen régen ismert, a megsértett mákgubóból kicsorgó tejnedv adja az ópium (magyarul mákony) nevű erős narkotikumot, amelyet Indiában, Perzsiában és Rómában már a Krisztus előtti időkben is használtak. A magyar nép régen a csecsemőket „nyugtatta” a zöld mákgubók forrázatával, de a modern gyógyszergyártás, és az illegális drogipar mai napig használja. A mák mintegy 40 alkaloidát (például morfint, kodeint, narceint, tebaint, papaverint, narkotint) tartalmaz, amelyek bódító, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatásúak. A morfint elsőként 1804-ben izolálta Friedrich Sertürner német gyógyszerész és az ógörög mitológia álomistenéről, Morpheus-ról nevezte el. A boszorkánykenőcsben tehát a mák hatóanyagai idézték elő használóinak mély, bódult „alvását”.

A hatóanyagok másik csoportját adja a csucsorfélék családjába tartozó növények. A maszlagos nadragulya (Atropa belladonna), a bolondító beléndek (Hyosciamus niger) és a csattanó maszlag (Datura stramonium) legfontosabb alkaloidjai az atropin, a scopolamin és a hyoscyamin, amelyek szintén nagyon hatékony vegyületek, amelyek érzékcsalódásokat okoznak (hallucinogének), de emellett az idegrendszeren keresztül hatva lassítják a szívverést és bénítják a légzést. (A megfelelő, ún. acetilkolin-receptorokhoz kötődve megakadályozza az ingerület terjedését.) A nadragulya tudományos nevét (Atropa) és az először belőle nyert atropin a görög mitológia nevezetes három személyének (Moirák) egyikéről, Atroposzról kapta, aki két nővérével együtt a sors fonalát sodorta, tehát gyakorlatilag az ókori görögök szerint ők döntötték el ki meddig fog élni. Az atropin és a hasonló vegyületek hatására a könny-, nyál-, és verejtékmirigyek és a gyomorsav termelődés működése csökken, a szívverés gyorsasága pedig nő. Nyelési nehézségek lépnek fel, a pupilla kitágul és a látásélességért felelős szemizmokat bénítja. A boszorkánykenőcsben viszont minden bizonnyal azért keverték e növények leveleit, mert érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okoznak. A szintén ebbe a rokonsági körbe tartozó ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) alkaloidja a szintén halálos méregnek számító solanin, amely helyileg a nyálkahártyát izgatja, felszívódva a központi idegrendszert megtámadva agyödémát, kómát és görcsöket okozhat. Kisebb mennyiségben ennek alkalmazása is hallucinációkhoz vezethet. (Egyébként manapság a boszorkányoknak már nem kellene ebszőlő csucsort keresgélniük, hanem elég lenne ha kimennének a konyhakertbe. Az Újvilágból Európába később eljutott burgonya és paradicsom zöld részei ugyanis tartalmazzák ezt az anyagot. Előbbi gumójában és utóbbi érett terméseiben mennyisége az emberre nem veszélyes, de a megzöldült, kihajtott gumók vagy az éretlen paradicsom fogyasztása veszélyes lehet.)

A boszorkánykenőcs készítéséhez néha használt légyölő galóca (Amanita muscaria) hatásai is ősidők óta ismertek. Ázsiai és észak-amerikai népek sámánjai régóta alkalmazzák tudatmódosító szerként, rituális célokra például, hogy kapcsolatba léphessenek az őseikkel. Legfontosabb hatóanyaga a muscimol, ami a központi idegrendszerre fejti ki hatását, a fehérje anyagcserét gátolja, feltételezések szerint az agysejtek ingerület-átvitelébe avatkozik be. Első tünetei az elfogyasztástól számított fél–három órán belül lépnek fel, kezdetben részegségszerű tünetek, pupillatágulás, száraz torok és szaporább szívverés, mozgáskényszer, majd gyomor és bélpanaszok valamint szédülés és rángatódzás formájában jelentkezik. Mintegy fél óra elteltével víziókkal és hallucinációkkal egybekötött kb. 2 órás alvásszerű állapotról számolnak be. Kis mennyiségben a májat károsítja, halált ritkán, tíznél több termőtest elfogyasztásával okozhat.

Úgy tartották, hogy nem mindegy mikor szedik a kenőcs készítéséhez szükséges növényeket: „minden egyes növényt azon a napon szednek le és zúznak össze, amely annak a fűnek a napja.” A növények hatóanyagainak mennyisége jelentős változatosságot mutat. Különböző éghajlaton, eltérő talajviszonyok között jelentősen különbözhet a hatóanyagtartalmuk, például a mákból készült ópium morfin-tartalma 0 és 25 % között ingadozhat. Az azonban, hogy minden növényfaj mindenütt az év egyetlen meghatározott napján a leghatékonyabb nyilvánvalóan csupán hiedelem. (Ugyanakkor érdemes elmondani, hogy a modern farmakognóziai vizsgálatok szerint is több növényfaj legnagyobb hatóanyagtartalma az év egy rövid időszakára korlátozdik.)

A babonák világába tartozik, hogy a korabeli beszámolók alapján a kenőcs önmagában nem volt elég a repüléshez. A boszorkánynak el kellett mondania egy varázsigét is, hogy működésbe hozza a túlvilági erőket, például magyarul: „Hipp hopp, ott legyek, ahol most akarok!”, vagy „Cúc, kerekeggyé, lapis domboroggyá, mingyár ott legyek, ahol akarok!”, az angol boszorkányok esetében viszont: „Horse and hattock, horse and go! Horse and pellatis, ho! Ho! Ho!” A kenőcs rendkívül erős hatóanyagok találhatóak, amelyek e mondókák elmondása nélkül is „elrepítik” használójukat, de a felszívódásukhoz és a hatásukhoz némi időre van szükség – ezt az időt ezek a versikék mondogatása töltötte ki.

A kenőcs készítése során felhasznált szerencsétlen állatok hamuja csak éghetetlen anyagokat tartalmaz. A hamu ugyanazokból a szervetlen sókból áll, függetlenül attól, hogy egy bagoly vagy egy hasábfa eltüzelésekor keletkezett, de e sóknak a növényi hatóanyagokkal együtt lehet élettani hatása. Ha azonban az állat kézre kerítése során védekezett, akkor karmolása, csípése vagy harapása okozhatott fertőzéseket. A boszorkánykenőcshöz használt denevérek például hordozói veszettségnek (ráadásul a kutya-macska-róka által terjesztettől eltérő típusnak). A veszettség vírusa a denevérek nyálában és vérében is megtalálható. Abban a nagyon ritka esetben, ha valakinek denevér vére kerül a szervezetébe vagy megharapja egy denevér akkor előfordulhat, hogy elkapja a végzetes kimenetelű veszettséget. Ennek szomorú bizonyítékát szolgáltatta egy 2002-ben Skóciában történt eset, mikor egy denevérek iránt rajongó ember fertőződött meg és hunyt el veszettségben.

Végeredményben igaza volt tehát Luthernek és másoknak, akik úgy vélték, hogy a boszorkányok nem repültek, csak azt hitték magukról. A „repülés”, az „utazás” érzéséért a mák és a csucsorfélék alkaloidjai, valamint a légyölő galóca muscimol-ja, ezek a pszihoaktív, hallucinogén anyagok voltak felelősek. (Érdekes, hogy élményeiket a mai kor drogfogyasztói is sok esetben utazásként írják le.)

Talán mondanunk sem kell, hogy a boszorkánykodás nem csak azért volt igen kockázatos vállalkozás, mert a középkorban a boszorkánynak tartott embereket (nemcsak nőket, hanem férfiakat és gyermekeket) tömegesen végezték ki. Hanem azért is, mert a boszorkánykenőcsben olyan rendkívül erős biológiai hatású növényi anyagok vannak, amelyek komoly kockázatot jelentenek az emberi életre és egészségre. Bár boszorkányperektől már nem kell tartania, de a kenőcs elkészítésétől és kipróbálásától mindenkit óva intünk! Egyúttal felhívjuk a figyelmet, hogy egyes itt ismertetett anyagok felhasználása nemcsak az egészségre veszélyes, hanem jogszabályokba is ütköző cselekedet!