Mi fán terem a botanikus?

Bevezetés

 

Hol "terem" a botanikus? Patikában, tanteremben, erdészházban – és olykor egészen másutt, mint várnánk. A növénytan történetében a „botanikus” sokáig inkább érdeklődést és tevékenységet jelölt, mint kenyérkereső foglalkozást. A Linné által „szeretetre méltó tudománynak”, scientia amabilisnak nevezett botanika művelői között orvosokat, gyógyszerészeket, lelkészeket, tanítókat és szenvedélyes természetbúvárokat egyaránt találunk. A növények megismerése jó ideig más hivatásokhoz kapcsolódva fejlődött.

Az európai növénytan egyik legerősebb gyökere a gyógyításig nyúlik. Bár az ókori Theophrasztosz már a növények felépítését, szaporodását és életkörülményeit is rendszeresen vizsgálta, a következő évszázadok növényismeretét nagymértékben az orvoslás igényei alakították. Dioszkoridész első századi orvos gyógyszerismereti munkája másfél évezreden át alapvető tekintély maradt. Aki növényi szerekkel gyógyított vagy azokkal kereskedett, annak fel kellett ismernie az alapanyagot: a hasonló külsejű fajok összetévesztése könnyen súlyos következményekkel járhatott.

A füveskönyvek hagyománya jóval korábbi volt a nagy középkori járványoknál. Ám a középkor visszatérő pestisjárványai különösen sürgetővé tették a gyógymódok keresését. Füveskönyvekben és receptgyűjteményekben pestis ellen ajánlott növényi szerek is szerepeltek. A növénytan fejlődését a gyógyítás igénye mellett a könyvnyomtatás, a pontosabb növényábrázolás és az élő növények közvetlen megfigyelése is előmozdította. Az 1545-ben alapított padovai egyetemi botanikus kert például kifejezetten a gyógynövények tanulmányozását szolgálta.

Ebben a világban természetes volt az orvos és a botanikus szerepének összekapcsolódása. A reneszánsz nagy füveskönyvszerzője, Leonhart Fuchs orvosként és orvosprofesszorként dolgozott, sőt növénytani kirándulásokat is bevezetett az orvosképzésbe. Maga Linné ugyancsak orvosdoktor volt. A később a berlini botanikus kertet vezető Carl Ludwig Willdenow pedig gyógyszerészi képesítést és orvosi doktorátust is szerzett. A növények felismerésének gyakorlati feladatából közben egyre több önálló kérdés bontakozott ki: milyen fajok léteznek, hogyan különíthetők el, és mi szabja meg elterjedésüket?

A magyar botanika legnagyobb alakjaként számon tartott Kitaibel Pál (1757–1817) is orvosdoktor volt, bár sohasem praktizált. A pesti egyetem vegytani–növénytani tanszékének adjunktusaként, majd professzoraként a kutatásnak szentelte életét. Sadler József pályája szintén jól mutatja a szakmák közelségét: előbb gyógyszerészmesteri oklevelet szerzett, később orvosdoktorrá avatták, majd a növénytan egyetemi tanára lett.

Az erdészeket másféle gyakorlati kérdések vezették a botanikához. Az erdő felújításához és kezeléséhez ismerniük kellett a fafajokat, termőhelyi igényeiket, valamint a környezetükben élő növényzetet. Munkájuk rendszeres terepjárással párosult, így kiváló lehetőséget adott a növényvilág megfigyelésére. A német Heinrich Cotta erdészeti iskolát és erdészeti botanikus kertet alapított Tharandtban; nálunk Fekete Lajos és Blattny Tibor a fák és cserjék hazai elterjedésének nagyszabású feldolgozásával gazdagította a növényföldrajzot. A 20. században Tallós Pál, Szodfridt István, Csapody István és Majer Antal erdész-botanikusként járult hozzá a hazai növényföldrajz, flórakutatás és növénytársulástan fejlődéséhez.

A 19–20. századi magyar flórakutatásban különösen sokat köszönhetünk a pedagógusoknak. A természetrajz oktatása, az iskolai gyűjtemények és a kirándulások jó találkozási pontot teremtettek tanítás és kutatás között. Polgár Sándor harmincöt éven át tanított a győri főreáliskolában, miközben megírta Győr megye alapvető flóraművét. Margittai Antal matematika–fizika szakos tanárként vált a Kárpátalja és környéke növényvilágának kiváló ismerőjévé. Hulják János Perecesbányán 1904-től tanítóként oktatta a helyi gyerekeket, és közben az Északi-középhegység flóráját kutatta.

A botanikus tehát sokféle pályán „megteremhetett”. A hivatás gyakran alkalmat, a kíváncsiság pedig lendületet adott a kutatáshoz. A passzionátus növénybúvár teljesítményét pedig éppúgy megfigyeléseinek pontossága, gyűjteményének értéke és közleményeinek tartalma alapján érdemes megítélnünk, mint az egyetemi tudósét.

Ebben a bejegyzéssorozatban a növénytanhoz szokatlan életpályák felől érkező magyar és külföldi növénybúvárokkal találkozunk: bírókkal és katonatisztekkel, költőkkel, banktisztviselőkkel, egyházi méltóságokkal, sőt egy cipésszel és egy császárral is. Lesz közöttük önálló tudományos eredményeket elérő kutató, jelentős növénygyűjtő, kertalapító és mecénás. A „botanikus” megjelölést ebben a tágabb, tudománytörténeti értelemben használjuk; a válogatott műjegyzékek pedig tevékenységükhöz és annak megismeréséhez adnak támpontot.