Tető, szélfogó, fonat, tüzelő, cső, játék és alkalmi táplálék
A
nád a régi magyar vidék világában nem egyszerűen egy vízparti növény
volt, hanem valóságos nyersanyagraktár. Fedte a házat, falat és kerítést
alkotott, óvta a jószágot a széltől, meleget adott a kemencében, segített a tűz
élesztésében, csőként vezette a vizet vagy a bort, sípként megszólalt,
nyílvesszőként pedig a gyerekjátékok közé került. Zsenge hajtásának belsejét
rágcsálták, gyöktörzsét pedig ínséges időkben meg is főzték vagy lisztes
táplálékká dolgozták fel. Kevés vadon termő növény kapcsolta össze ilyen
sokféleképpen az építkezést, a pásztoréletet, a háztartást, a gyermeki
leleményt és a mocsárvilág táplálékait.
 |
| Pusztuló (babásodó) nádas a Balatonon |
A közönséges nád (Phragmites australis (Cav.) Trin. ex Steud.Ö évelő, messzire kúszó gyöktörzsével nagy, összefüggő állományokat képez a tavak, mocsarak, folyóágak és csatornák szegélyében. A föld feletti szár egyetlen év alatt nő fel, őszre megszilárdul, télen pedig – amikor a víz vagy a talaj megfagyott – már szárazon és viszonylag könnyen vágható. Éppen ez a növényi felépítés magyarázza sokoldalúságát: a hosszú, egyenes, üreges szár könnyű, de kellően merev; egymás mellé rendezve nagy felületet ad, kötegelve szilárd, ürege miatt pedig természetes cső (Fráter 2021).
A
nád haszna már a kitermelés módjában is megmutatkozott. A nagyobb állományokat
lehetőleg télen, a jégen állva vágták, mert így a sűrű nádas könnyebben
járhatóvá vált. Kézi nádvágóval, kaszurszerű eszközzel dolgoztak, nagyobb
területen pedig tolókaszát vagy nádtolót csúsztattak a jégen. A levágott
szálakat kévébe fogták, a gyenge, törött vagy leveles részeket kiválogatták, és
a jó minőségű, egyenes tetőnádat külön kezelték. A Bereg megyei Lónyán a
nádvágók rossz csizmát húztak a lábukra, hogy a vízből vagy jégből kiálló éles
tarló ne tegye tönkre a jobb lábbelit; a kévéket fűzvesszővel kötötték össze. A
nád tehát nem ingyen heverő anyag volt: tudni kellett, mikor, milyen eszközzel
és milyen minőségben érdemes levágni (Babus 1954; Ortutay 1980).
Legfontosabb
felhasználása a tetőfedés volt. A jó tetőhöz hosszú, kemény, vékony, egyenes
szálakat válogattak, és az eresztől a gerinc felé haladva, vastag rétegben
rögzítették őket a tetőlécekhez. Régebben fűzfavesszőből sodort gúzzsal, később
dróttal kötöztek; a nádazó hosszú fűző- vagy nádvarrótűvel dolgozott, majd nádverővel,
sulyokkal vagy kefeszerű szerszámmal egyengette a felületet. A víz így a szálak
mentén futott le, miközben a 30–40 centiméteres nádazás jó hőszigetelést adott:
télen tartotta a meleget, nyáron mérsékelte a padlástér forróságát. A munkát
sokfelé paraszti specialisták, nádazók végezték, akik többnyire idősebb
mesterek mellett sajátították el a fogásokat (Barabás 1951; Babus 1954; Cseri
1997; Ortutay 1980).
 |
| Nádtető javítása (Somogyszentpál, 2021) |
A
gondosan elkészített nádtető nem volt szükségképpen rövid életű. A Velencei-tó
környékén fél évszázadnál tovább szolgáló tetőkről is feljegyeztek adatot,
miközben nagyjából tíz–tizenöt évenként javították, duggatták a megritkult vagy
megsérült részeket. Tartóssága természetesen függött a nád minőségétől, a tető
hajlásszögétől, a szellőzéstől és a kivitelezéstől. A tetőfedés ezért egyszerre
volt növényismeret és építőmesterség: nem minden nádszál felelt meg ugyanarra a
célra, és a rosszul tömörített vagy helytelenül fordított réteg hamarabb
beázott. A jó nád értékes csereáru is lehetett; a tóparti falvak lakói
gabonáért, borért vagy pénzért adták tovább a vízparton termett anyagot
(Barabás 1951; Cseri 1997).
A
nád nemcsak fedélként, hanem falként és mennyezetként is működött. A merev
szálakat cölöpök és vízszintes korcpárok közé szorították, fűzvesszővel
összekötötték, majd az elkészült nádfalat kívül-belül sárral tapasztották.
Szeged környékén az ilyen szerkezet tutajfal néven is ismert volt. Könnyebb
változatban favázhoz kötözött nádkötegekből készült az ól, istálló vagy más
gazdasági épület fala; a nád mennyezetre terítve és betapasztva szintén
összefüggő felületet adott. A nyersanyag kis tömegű volt, gyorsan lehetett vele
dolgozni, a szálak érdes felülete pedig jól megtartotta a tapasztást (Cseri
1997).
A
mai szóhasználatban minden egymás mellé kötött nádszálat könnyű nádfonatnak
nevezni, a régi eljárások azonban többféle szerkezetet takartak. A merev nádat
ritkábban fonták úgy, mint a hajlékony vesszőt vagy gyékényt; inkább
párhuzamosan egymás mellé fektették, majd zsineggel, vesszővel vagy dróttal összekötötték,
megvarrták, esetleg lécek körül szőtték át. Így készült a nádrolló, a
kerítésmező, a vakolatot tartó nádszövet és a lésza. A Kisalföldön a tetőre
előbb fonatszerű nádlészát erősíthettek, s erre került a külső fedés. A síkba
rendezett szálakból ezért egyszerre lehetett feltekerhető takaró, könnyű fal
vagy építőipari hordozófelület (Barabás 1951; Cseri 1997).
Lónyán
hasurának nevezték azt a hosszú, feltekerhető nádmatracot, amelyhez a
megtisztított szálakat egymás mellé tették és több sor zsineggel összekötötték.
Elsősorban a dohány melegágyát takarták vele: éjszakára ráborították a
palántákra, nappal pedig felgöngyölték. Ugyanez az alapelv – a sok vékony
szálból kialakított összefüggő, mégis mozgatható felület – jelent meg
kerítéseknél és ideiglenes takarásoknál is. A Velencei-tó vidékén a kerítéshez
nagyjából emberderéknyi vagy annál magasabb nádszálakat kötöttek a vízszintes
rudakhoz; az ilyen kerítés nemzedékeken át tartó építmény helyett gyorsan
pótolható, helyi anyagból készült térelválasztó volt (Babus 1954; Barabás
1951).
Nádból
könnyű kunyhók, csőszkunyhók, halász- és pákászszállások, szőlőhegyi őrházak,
jégvermek, dohányszárítók és ideiglenes gazdasági építmények is készültek. A
vastag nádfal védett a széltől, mégsem kívánt nehéz gerendázatot. A mocsárjáró
ember számára külön előny volt, hogy a szükséges anyag közvetlenül a használat
helyén nőtt. A pákász kúp alakú nádkunyhóban húzhatta meg magát, a pásztor
pedig a nyájtól távol eső legelőn épített magának hasonló menedéket. Ezek az
építmények nem a kőház tartósságát utánozták: feladatuk a gyorsan elkészíthető,
javítható és helyben megújítható védelem volt (Gunda 2001; Szabadfalvi 2001;
Barabás 1951).
Jellegzetes pásztorépítmények is készültek nádból. A szárnyék többnyire nyitott, nádból, vesszőből vagy más helyi anyagból emelt szélfogó fal volt, amely mögé a jószág behúzódhatott a hideg, az eső vagy a vihar elől. Elhelyezését az uralkodó szélirányhoz igazították. Hasonló rendeltetésű építményt az északkeleti Alföldön karámnak, a Duna–Tisza közén és dunántúli területeken gyakrabban szárnyéknak neveztek. A nád itt nem tetőt, hanem hosszú, összekorcsolt, földbe állított védőfalat alkotott (Szabadfalvi 2001).
 |
| "Vasaló" a Hortobágyon, 1908-ban. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum /Erdélyi Mór cége. |
A hortobágyi vasaló – más néven főzőkarám – ezzel szemben a pásztorok tűzrakó- és főzőhelyét védte. Befelé hajló, korcolt nádfala rendszerint ovális vagy körte alakú teret zárt körül, felül nyitva maradt, hogy a füst eltávozhasson. Bent állt a tűz, a bogrács fölé helyezett szolgafa vagy háromláb, és itt tartották a főzéshez szükséges edényeket, élelmet is. A nád tehát egyszerre fogta fel a szelet és óvta a pusztai tüzet attól, hogy szétkapja vagy kialudtsa a légmozgás. A szárnyék az állatokat, a vasaló a pásztor tüzét és főzőhelyét védte (Szabadfalvi 2001).
A
száraz nád jó gyújtós és gyorsan égő tüzelő volt. Tavak és folyók közelében
nemcsak az értékes tetőnádat vágták: a törött szálakat, a nád hulladékát és a
silányabb kévéket a szegényebb családok összeszedték, kemence- vagy
tűzhelyfűtésre használták. A nád hirtelen nagy lángot adott, ezért
kenyérsütéskor és a kemence gyors felfűtésekor különösen hasznos lehetett, bár
gyorsan le is égett. A háztartási etnobotanikai adatok megőrizték a csavart,
meggyújtott nádcsóva emlékét is: ez egyszerű világító eszköz volt, amelynek
használata legtovább a lápi és vízi foglalkozások között maradt fenn (Barabás
1951; Dénes 2022).
Az
üres nádszár a tűz körül másképpen is szolgált. Tűzifúvóként a parázsra
lehetett irányítani vele a levegőt anélkül, hogy az ember arcát túl közel vitte
volna a füsthöz és a hőhöz. A természet adta cső ugyanilyen kézenfekvő eszköz
volt folyadékokhoz. A Velencei-tó környékén 30–40 centiméteres nádcsövet, nádlopót
használtak arra, hogy hordóból bort szívjanak fel. A pákászok a lápon hosszú
nádszálat nyomhattak át a tőzegrétegen addig, amíg tisztább vízréteget nem
értek el, és azon szívták fel az ivóvizet. Ezt lápi vagy szivárványos kútként
írták le. A nádszál így a mai szívószál, pipetta és vékony vízvezető cső
feladatát egyaránt elláthatta (Barabás 1951; Gunda 2001; Dénes 2022).
A
növény a gazdaság apróbb munkáiban is jelen volt. A száraz szálat karónak
tették a fiatal szőlőhajtás mellé, a gyümölcsfák törzsét pedig náddal
burkolták, hogy a nyúl és a legelő jószág ne rágja le a kérget. A melegágyat
nádmatraccal óvták a fagyos éjszakáktól. A zöld nád bugájából porolóseprű készült, a
száraz szárdarab pedig homokkal együtt súrolóeszközként segíthetett a festetlen
asztallap tisztításában. Ezek az alkalmazások nem igényeltek külön ipart: a
háznál kéznél levő növényi anyag alakja, érdessége vagy szigetelő képessége
sugallta a megoldást (Barabás 1951; Dénes 2022).
 |
| Nád gyűjtése píhseprű készítéséhez (Balmazújváros, 2021) |
A
zsenge nád élelmet is adott, de nem ugyanabban az értelemben, mint a gabona
vagy a kertben termett zöldség. Tavasszal és nyár elején a fiatal hajtás puha
belsejét gyerekek és legeltető fiatalok húzhatták ki, majd frissen
elrágcsálták. A belső rész roppanós, vizenyős és enyhén édeskés lehetett; az
efféle alkalmi csemege a réten, a vízparton vagy állatok őrzése közben került
kézbe. A Sárközből a zsenge hajtás salátaszerű fogyasztását is feljegyezték. Ez
a használat a gyermekkori vadnövényi csemegék közé tartozott: nem feltétlenül
vittek haza belőle nagy mennyiséget, inkább ott ették meg, ahol rátaláltak
(Dénes et al. 2012).
Más
volt a gyöktörzs szerepe. A nád föld alatti része keményítőt raktároz, ezért
ínséges esztendőkben valódi szükségtáplálékként is számításba jött. Történeti
adatok szerint a 18. századi erdélyi éhínség idején nádgyökeret ettek, 1790
körül pedig a Tisza mentén bengenye vagy bengyele néven említett gyöktörzsből
pogácsát, lepényszerű ételt készítettek. Az alföldi pásztorok és a mocsárvilág
lakói főzve is fogyasztották a különféle lisztes gyökereket és gyöktörzseket.
Ezeket az adatokat nem célszerű hangulatos vadnövényi receptként olvasni:
többnyire a gabonahiány, a szegénység vagy a lápi gyűjtögető gazdálkodás
körülményeit őrzik (Rapaics 1934; Gunda 2001; Dénes et al. 2012).
A
nád állati takarmányként is hasznosulhatott. A fiatal, még nem elfásodott vagy
megszilárdult hajtást a jószág szívesen legelte, és a gyengébb, zöld állományt
le is vághatták takarmánynak. A télire kiszáradt, kemény szár azonban már
elsősorban építő- vagy tüzelőanyag volt. Ez ismét azt mutatja, hogy a
hasznosítás évszakhoz és fejlődési állapothoz kötődött: ugyanaz a növény
tavasszal csemege és takarmány, télen pedig tetőfedő szál vagy fűtőanyag
lehetett (Barabás 1951; Royal Botanic Gardens, Kew 2026).
A
gyerekek számára a nád kész játékszer volt. Egyenes szárából nyílvesszőt
faragtak, a kukoricaszárból formált állatfigurákhoz alkatrészként használták,
és nádcsövet szólaltattak meg. A magyar néprajzi lexikon náddobó néven olyan
bihari fiújátékot is leír, amelynél egy kilyukasztott, rövid akácfabot
segítségével hegyes nádvesszőt hajítottak galambra vagy verébre. A játék a
felnőttek vadász- és fegyvervilágát utánozta, de anyagát a vízpart adta. A nád
könnyűsége, egyenessége és üreges volta szinte magától kínálta az ilyen
próbálkozásokat (Barabás 1951; Babus 1954; Ortutay 1980).
A
nádsíp már nem csupán játék, hanem a pásztori zenekultúra egyszerű hangszere is
volt. A megfelelő vastagságú csőbe hat vagy hét hangnyílást vágtak, és
nyelvsípszerű megszólaltató résszel látták el. A néprajzi leírások szerint
különösen akkor került elő, amikor nem állt rendelkezésre rangosabb vagy
tartósabb hangszer. A nád itt egyszerre volt hangtest és rezonáló cső; a növény
anyagi tulajdonsága közvetlenül alakította a hangszert. A síp múlandó volt, de
könnyen újra lehetett készíteni (Ortutay 1980).
A
nádhoz különös gyermeki és hiedelmi emlékek is tapadtak. Lónyán nádméznek
nevezték azt a kevés mézet, amelyet apró méhek a nádtető üres szálaiba hordtak,
majd a nyílást sárral lezárták; a gyerekek felkaparták a dugót, és kiszívták az
édes tartalmat. Ugyanitt feljegyezték, hogy a halott testhosszát nádszállal
mérték meg a koporsó elkészítéséhez, s a mérőnádat később nem kezelték
közönséges tárgyként. Más történet szerint rosszakaró ilyen náddarabot
dughatott egy lány házának fedelébe, hogy megakadályozza férjhez menését. A
mindennapi építőanyag így a mágikus gondolkodásban is jelentést kaphatott
(Babus 1954).
 |
| A nád szárazságtűrő alakjai veszedelmes szántóföldi gyomnövénynek számítanak |
A nád egykori jelentőségét nem egy-egy látványos tárgy, hanem a felhasználások egész rendszere mutatja meg. A vízparti közösség ugyanabból az állományból válogatta ki a tetőnek való hosszú szálat, a falnak és kerítésnek alkalmas köteget, a tűzre kerülő hulladékot, a csőnek, sípnak vagy játéknyílnak jó darabot és a tavasszal ehető zsenge hajtást. A nádazó mestersége, a pásztor szárnyéka és vasalója, a pákász nádkútja, a gyerek nádnyila ugyanannak a tájhoz igazodó anyagismeretnek különböző fejezetei. A vizes élőhelyek visszaszorulása, a modern tetőfedő eszközök, a drótháló, a műanyag cső és az ipari tüzelőanyag elterjedése sok régi alkalmazást visszaszorított, de a nádtető és a nádfonat ma is emlékeztet arra, milyen sokféle szerepet tölthetett be egyetlen vadon termő növény (Barabás 1951; Dénes 2022; Fráter 2021).
A legtöbb magyar település címerében, amiről azt tartják, hogy nád szerepel rajta, valójában jellegzetes, "buzogányos" gyékény látható. Viszont Érsekcsanád, Nádasd és Tiszapalkonya címerében valóban stilizált nád-ábrázolást fedezhetünk fel.
Irodalom
Babus J. (1954): Nádvágás és tetőfedés a Bereg megyei Lónyán. Ethnographia, 65(1–2): 231–239. https://real-j.mtak.hu/17335/
Barabás J. (1951): A velencei nád
felhasználása. Ethnographia, 62(1–2): 145–155. https://real-j.mtak.hu/17332/
Cseri M. (1997): Építőanyagok és
szerkezetek. In: Balassa I. (főszerk.): Magyar néprajz IV. Anyagi kultúra 3.
Életmód. Akadémiai Kiadó, Budapest, 102–139. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/04/45.html
Dénes A. (2022): A háztartásban
használt növények. Etnobotanikai áttekintés. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve,
55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf
Dénes A., Papp N., Babai D.,
Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic
groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae,
81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040
Fráter E. (2021): Miből készül?
Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest. 328 pp.
Gunda B. (2001): A vadnövények
gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html
Ortutay Gy. (főszerk.) (1980):
Magyar néprajzi lexikon III. K–Né. A náddobó, nádsíp, nádtető és nádvágó
szócikkek. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/
Rapaics R. (1934): A kenyér és
táplálékot szolgáltató növényeink története. Népszerű Természettudományi
Könyvtár 16. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest. https://real-eod.mtak.hu/7725/
Szabadfalvi J. (2001): Juhtartás.
In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai
Kiadó, Budapest, 705–748. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/342.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése