Gubával halászott eleség – A sulyom útja a ladiktól a piacig

Virágzó sulyom

Jellegzetes alakú termései

A csemegesulyom (Trapa natans) tüskés termése évszázadokon keresztül fontos kiegészítő táplálék volt Magyarország vízjárta vidékein. Fehér, keményítőben gazdag bele a gesztenyére emlékeztetett, ezért vízigesztenyének vagy vízidiónak  is nevezték. Nyersen, főzve és sütve fogyasztották, lisztjéből pedig pogácsát, tésztát, sőt ínséges időkben kenyérpótló ételeket is készítettek.

A Tisza és a Bodrog mentén, a Sárréten, az Ormánságban és más mocsaras vidékeken nemcsak házi eleség, hanem piaci áru is volt. Az érett termés ősszel válik le a növényről, majd a meder fenekére, illetve az iszapba süllyed. Gyűjtése ezért késő ősszel és télen kezdődött, egyes helyeken pedig egészen tavaszig folytatódott (Ecsedi 1932; Gunda 1981). A gyűjtők 2–3 méteres rúd végére bunda- vagy gubadarabot erősítettek, és ezzel kavarták, tapogatták a víz fenekét. A sulyom horgas tüskéi beleakadtak a hosszú gyapjúfürtökbe, majd a kiemelt gubáról kézzel vagy fakéssel szedték le a termést. Más változatban elhasznált subát eresztettek a fenékre, és kötéllel, csónakról vontatták. Borbás Vince már 1894-ben beszámolt arról, hogy a Tisza mellett bunda- vagy gubadarabokat kötöttek többágú kötélre, és ezeket húzgálták a vízben (Borbás 1894; Gunda 1971). Ecsedi István leírása szerint a bundát ide-oda rángatták és forgatták, hogy minél több sulyom akadjon a szőrébe. Kieselbach Gyula a szolnoki gyakorlatról azt jegyezte fel, hogy a főzésre szánt termést „ócska suba segítségével halászták” (Kieselbach 1943).

A zsákmányt hazavitték, vagy a közeli városok piacaira szállították. Főtt és sült sulymot többek között Baján, Debrecenben, Szolnokon, Nyíregyházán, Miskolcon és Egerben is árultak.

A kemény héjú termés feldolgozása azonban veszélyes munka volt: két–négy erős tüskéje könnyen felsértette a kezet. A debreceni sulyomárusok ezért különleges, alacsony, négylábú sulyomvágó asztalt használtak. Az asztallapba illesztett vasfogók megtartották a termést, miközben egy erre szolgáló késsel lenyesték annak szarvait. A tüskétlenített héjat már könnyebb volt felnyitni, és hozzáférni a tápláló, gesztenyeízű magbélhez (Gunda 1981).

A sulyom egyszerre volt a vizes élőhelyek szerény ajándéka, a szegényebb családok tápláléka és az alföldi piacok keresett, tüskés csemegéje.

Irodalom

Borbás V (1894): A sulyom pusztuló félben. – Természettudományi Közlöny 26: 297–322.

Ecsedi I. (1932): Magyar gesztenye. – Kincses Kalendáriom 1932: 217–218.

Gunda B. (1981):Sulyom (lat. Trapa natans). In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon IV. Né–Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p. 499. ISBN 963-05-1289-0

Kieselbach Gy. (1943): A sulyom. – Természettudományi Közlöny 75(1139–1150. füzet): 112–117.