A csalán szerepe a magyar népi kultúrában
A nagy csalán (Urtica
dioica L.) országszerte gyakori, kerítések mellett, árokpartokon,
erdőszéleken, trágyázott és más, nitrogénben gazdag helyeken szinte mindenütt
megjelenik. Nitrogénben gazdag, bolygatott talajokon különösen jól érzi magát,
ezért a települések és gazdaságok környezetének jellegzetes növénye. Aki
egyszer megfogta, esetleg mezítláb vagy rövid nadrágban belegázolt egy
csalánosba, aligha felejti el az égő, viszkető érzést. Ez a közönséges,
kellemetlenül csípős növény volt azonban a régi falusi gazdálkodás egyik legsokoldalúbb
vadon gyűjtött nyersanyaga. Fiatal hajtása ételt adott, felaprított levele
állatokat erősített, szárából fonal és vászon készülhetett, főzete bekerült a
házipatikába, s a növényt a háztartásban, sőt a hiedelmek világában is számon
tartották.Fontos hozzátenni, hogy a régi források csalánadatai nem mindig
különítik el következetesen a nagy csalánt a kisebb termetű, egyéves apró
csalántól (Urtica urens), amelyet ugyancsak
ismertek és használtak. A háztartási alkalmazások egy része ezért általában
„csalánfajokra”, nem kizárólag a nagy csalánra vonatkozik.
 |
| Nagy csalán (Urtica dioica) habitusa, porzós virágzata és csalánszőrei, illetve a kis csalán (U. urens) |
A csalán használatáról fennmaradt tudás nem egyetlen,
változatlan „ősi receptkönyvből” származik. A mindennapi gyakorlat, a
szomszédoktól és rokonoktól tanult eljárások, a kalendáriumok és gazdasági
lapok tanácsai, majd később a gyógynövényes könyvek is alakították. Éppen ez
teszi érdekessé: a csalán történetében a helyi tapasztalat és az írott
ismeretterjesztés újra meg újra találkozott. A magyar néprajzi és etnobotanikai
összegzések a táplálkozástól a háztartási munkákig meglepően sokféle
alkalmazását őrizték meg (Ortutay 1977; Dénes 2022; Dénes 2024).
Ételnek a zsenge, még nem virágzó tavaszi hajtásokat
gyűjtötték. A csalán addig a legízletesebb, amíg a szára puha, levelei pedig
fiatalok; később rostossá válik, és növekszik a levélben található apró ásványi
képletek mennyisége is. A forrázás, főzés vagy alapos aprítás hatástalanítja a
csalánszőröket, ezért a növényt levesként, főzelékként, kásába vagy más zöld
növények közé keverve fogyaszthatták. A magyar néprajzi lexikon a legszegényebb
rétegek táplálékai között is számon tartja, de a csalán nem csak kétségbeesett
ínségeledel volt: sok helyen a tél végi egyhangú étrendet frissítő, rövid ideig
elérhető tavaszi zöldségként került az asztalra (Ortutay 1977; Gunda 2001).
A kárpátaljai Dercenben csalánfőzeléket készítettek, a
20–21. század fordulóján végzett magyar etnobotanikai összegzések pedig
csalánlevest, habarással vagy rántással sűrített főzeléket, puliszkával és más
növényekkel társított ételeket is feljegyeztek (Gunda 1978; Dénes et al. 2012;
Dénes 2023). Az ismert adatokból az is látszik, hogy ugyanazt az alapanyagot
tájanként és családonként másképpen készítették: volt, ahol önmagában, máshol
labodával, sóskával vagy más tavaszi levelekkel együtt főzték. A Kárpát-medence
vadon termő ehető növényeit áttekintő kutatás 71 néprajzi és etnobotanikai
forrásból 236 felhasznált fajt gyűjtött össze; ebben a sokszínű hagyományban a
csalán az egyik legismertebb levélzöldségnek bizonyult (Dénes et al. 2012).
A régebbi gazdasági irodalom szintén igyekezett népszerűsíteni. A 18. század végétől és a 19. század első feléből olyan magyar nyelvű tanácsok is fennmaradtak, amelyek a csalánból készíthető levesre, kására, főzelékre, illetve az állatok etetésére hívták fel a figyelmet. Ezek a leírások nem feltétlenül bizonyítják, hogy minden ajánlott eljárás széles körben elterjedt, azt azonban jól mutatják, mennyire kézenfekvő tartalékforrásnak tekintették a növényt (Dénes 2023).
 |
| Nagymamán így "szedte" a csalánt az 1980-as években |
 |
| Hosztóton nyáron napi rendszerességel adtak csalánt a disznóknak és a kiskacsáknak. Utóbbiaknak összevágva és kukoricadarával keverve |
Takarmányként tovább élt, mint emberi táplálékként. A friss, apróra vágott csalánt korpával, kukoricadarával vagy főtt takarmánnyal keverték, és főleg kacsáknak, libáknak, pulykáknak, csibéknek adták. A gazdák úgy tartották, hogy a zöld takarmány erősíti a fiatal szárnyasokat, gyorsítja a fejlődésüket, és segít elkerülni a betegségeket. Sertések takarmányának kiegészítésére is használták. A csalán ilyenkor nem különleges gyógyszer, hanem könnyen hozzáférhető, tápanyagban gazdag tavaszi zöldtakarmány volt (Ortutay 1977; Dénes 2023).
A növény háztartási szerepe még változatosabb. Több vidéken
csalánnal dörzsölték át vagy csalános vízzel öblítették ki a tejesedényeket.
Ennek egyszerre lehetett gyakorlati és jelképes értelme: a növény érdes, csípős
felülete segítette a tisztítást, a friss növényi anyaghoz pedig tisztító,
romlást gátló hatást társítottak. Etnobotanikai adatok szerint a tejesfazekak
mellett kormos vagy zsíros edényeket, szűk nyakú palackokat is tisztítottak
vele; a leveleket vízzel és hamuval összerázva súrolóanyagként használták
(Dénes 2022). A modern vizsgálatok valóban kimutattak antimikrobiális hatást
csalánkivonatoknál, de ez nem jelenti azt, hogy a régi háztartási eljárás
minden részletében azonos volna egy mai, ellenőrzött fertőtlenítéssel (Kőszegi
et al. 2017).
A csalánhoz a tartósítás és az állattartás köréből is
kapcsolódtak fogások. Húsdarabokat friss csalán közé tehettek, hogy rövid ideig
hűvösebben, rovaroktól valamelyest védve tartsák; méhraj befogásakor pedig
csalánnal dörzsölhették be az ágat vagy az edényt. Egyes helyeken a növény
levét mosáshoz, a kerti gazdaságban pedig erjesztett ázalék formájában
használták. Ezek a példák jól érzékeltetik a régi paraszti háztartás
anyagismeretét: ami helyben nagy tömegben rendelkezésre állt, annak többféle
szerepet kerestek (Dénes 2022).
A csalán egyik legérdekesebb, mára szinte elfeledett haszna
a szárában rejlő háncsrost feldolgozása volt. A rostot a lenéhez és a
kenderéhez hasonlóan a növény fás részeitől kellett megszabadítani, majd
tisztítani, puhítani, rendezni és fonni. A csalánrostból készült fonal erős, a
belőle szőtt anyag pedig tartós lehetett. Európában ennek igen régi hagyománya
van: egy bronzkori dán sírból előkerült, mintegy 2800 éves textilről
anyagtudományi vizsgálatok igazolták, hogy csalánrostból készült (Bergfjord et
al. 2012). A csalán a későbbi európai rostgazdálkodásban is újra és újra
előkerült, különösen akkor, amikor a megszokott textilnyersanyagok drágák vagy
nehezen hozzáférhetők voltak (Harwood & Edom 2012).
A magyar nyelvterületen a csalánmunka emléke irodalmi
adatokban, mesékben és idősebb emberek visszaemlékezéseiben maradt fenn. A
Magyar néprajzi lexikon szerint durva, de erős vásznat szőttek belőle, amely
lúgzókendőnek és hamvasnak, vagyis teherhordó lepedőnek is alkalmas volt
(Ortutay 1977). Gunda Béla Kárpátalján részletesebb helyi adatokat is gyűjtött.
Fornoson és Beregújfaluban a csalán szárát levágták, megszárították, majd
vízben áztatták; ezután törték, tilolták, a rostot tisztították és fonták. Az
így nyert anyagból zsák, kötél, madzag, háló vagy durvább házi szövet
készülhetett (Gunda 1978).
A munkafolyamat fáradságos volt, ezért a len és a kender
mellett a csalán ritkán vált elsődleges textilnövénnyé. Mégis fontos tartalék
nyersanyag maradt, és finomabb feldolgozással meglepően puha fonalat is
lehetett készíteni belőle. Régi szövegekben előfordul a csalánpatyolat emléke,
bár a durva házi vászon bizonyára gyakoribb volt. A növényi eredetű használati
tárgyak történetét bemutató összefoglalások a csalánt ezért joggal állítják a
len, a kender és más háncsrostnövények mellé (Fráter 2021). Mai kísérleti
etnobotanikai munkák a régi leírások alapján ismét készítettek csalánrostot és
zsinórt, így a papíron fennmaradt tudás gyakorlati próbán is értelmezhetővé
vált (Dénes 2023).
A házi gyógyászatban a csalán szintén régi ismerős. Melius
Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriuma már többféle alkalmazását
ismertette, vagyis a növény gyógyító hírneve jóval a modern gyógynövénykönyvek
előtt jelen volt a magyar írásbeliségben (Melius Juhász 1578/1978). A népi
gyakorlatban a leveléből vagy hajtásából főzött teát vízhajtóként,
„vértisztítóként”, tavaszi erősítőként, lázas és meghűléses panaszokra,
valamint különféle emésztési és húgyúti bajokra itták. A főzetet külsőleg
lemosásra, borogatásra és hajöblítésre is használták; a csalános hajvíztől a
haj erősödését, a korpásodás vagy a zsírosodás csökkenését remélték.
A leglátványosabb eljárás a csalánozás volt. Reumás,
köszvényes vagy sajgó testrészt friss csalánnal csapkodtak, illetve a
levelekkel dörzsöltek. A kezelés azonnali égő érzést, bőrpírt és duzzanatot
okozott; a szándék éppen ez az erős helyi inger volt. A csalánszőr nem
egyszerűen „hangyasavat fecskendez”: törékeny csúcsa a bőrbe fúródik, és több
ingerületkeltő vegyületet juttat a felszín alá. A csípés mechanizmusát a mai
vizsgálatok részletesebben leírták, de a hagyományos kezelés hatásosságát és
kockázatait nem szabad pusztán a régi tapasztalat alapján biztosnak tekinteni
(Cummings & Olsen 2011; Taylor 2009).
A modern gyógynövény-alkalmazás részben találkozik a népi
tapasztalattal, részben jóval szűkebben fogalmaz annál. Az Európai
Gyógyszerügynökség növényi monográfiája a csalán föld feletti részének
hagyományos használatát enyhe húgyúti panaszoknál a vizelet mennyiségének
növelésére, valamint kisebb ízületi fájdalmak enyhítésére ismeri el. Ez
hagyományos alkalmazás, nem pedig minden régi javallat klinikai igazolása;
veseműködési vagy szívbetegség, gyógyszerszedés, várandósság és tartós panasz
esetén szakember tanácsa szükséges (EMA 2024).
A csalán csípése a hiedelmekben is erőt jelentett. A
rontáselhárító eljárásokban azért kaphatott szerepet, mert fájdalmat okoz,
„visszaüt”, és olyan helyen is megél, ahol más növény alig. A Magyar néprajzi
lexikon feljegyzése szerint megrontottnak vélt tejbe csalánt tettek vagy
csalánnal verték, hogy a növény csípése jelképesen a tej hasznát elvivő
boszorkányt érje (Ortutay 1979). Itt a gyakorlati és a mágikus gondolkodás
szorosan összefonódott: ugyanaz a növény, amellyel edényt tisztítottak, a tej
védelmezőjeként is megjelenhetett.
Erdélyi magyar közösségek gyógyító és hiedelmi gyakorlatában
a csalán kígyómarással kapcsolatos eljárásban is felbukkant. Egy gyimesi adat
szerint a marás helyét csalánnal verték, miközben ráolvasást mondtak (Papp et
al. 2014). A növény itt nem önmagában „gyógyszer”, hanem egy összetett rítus része
volt, amelyben a fizikai inger, a kimondott szó és a közösség gyógyító tudása
egyaránt szerepet kapott.
Festőnövényként a csalán jóval kevésbé központi, mint
rostnövényként vagy takarmányként, de levele és szára festőlevet is adhat. A
friss növényi részekből sárgászöld, zöldes vagy – a pácolástól és az anyagtól
függően – tompa barnászöld árnyalatok nyerhetők. A szín tartóssága és tónusa
erősen változó, ezért a csalán nem tartozott a magyar népi festés legismertebb
alapnövényei közé; a klasszikus festőnövény-összefoglalás sem emeli a
meghatározó fajok közé (Gunda 1979). Inkább alkalomszerű, helyben kipróbálható
festékforrásnak tekinthető, amely jól illeszkedett a háztartásban sokféleképpen
felhasználható növény képéhez.
A kertészetben ma közismert csalánlé – a vízben áztatott
vagy erjesztett növényből készült permet- és tápoldat – történetileg nehezebben
követhető. Néprajzi feljegyzések őriznek adatot erjesztett csalánlé
permetezéséről, de a módszer mai népszerűségét a 20. századi biokertészeti
irodalom is erősen alakította (Dénes 2022). Friss ázalékot levéltetvek ellen,
erjesztett levet hígítva trágyaléként használnak. E gyakorlat folytonosságát
nem szükséges mindenütt évszázadokra visszavetíteni ahhoz, hogy a csalán
hagyományos háztartási sokoldalúságának mai továbbélését lássuk benne.
A nagy csalán története végül nem egy csodaszeré, hanem egy
rendkívül jól ismert, könnyen hozzáférhető növényé. Hasznát nem egyetlen
különleges tulajdonság adta, hanem az, hogy tavasszal korán hajtott, nagy
tömegben nőtt, levele táplálékot és takarmányt, szára rostot, csípése pedig
gyógyító és jelképes erőt kínált. Amikor az ipari textil, a bolti élelmiszer, a
kész tisztítószer és a gyógyszertári készítmény általánossá vált, e tudás
jelentős része háttérbe szorult. A néprajzi feljegyzések, a múzeumi
gyűjtemények és az újabb etnobotanikai kísérletek azonban megmutatják, hogy a
kerítés mellől kiirtandó gyomnövény egykor a falusi háztartás egyik
legtalálékonyabban hasznosított vadnövénye volt (Dénes 2023; Dénes 2024).
Irodalom
Bergfjord C., Mannering
U., Frei K. M., Gleba M., Scharff A. B., Skals I., Heinemeier J., Nosch M.-L.
& Holst B. (2012): Nettle as a distinct Bronze Age textile plant. – Scientific Reports 2: 664. https://doi.org/10.1038/srep00664
Cummings A. J. &
Olsen M. (2011): Mechanism of action of stinging nettles. – Wilderness & Environmental Medicine
22(2): 136–139. https://doi.org/10.1016/j.wem.2011.01.001
Dénes A. (2022): A
háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. – A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 55:
5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf
Dénes A. (2023):
Kísérleti etnobotanika: az etnobotanikai adatok gyakorlati alkalmazása a Janus
Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán. – A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 56: 6–32. https://doi.org/10.62148/JPME.2023.01
Dénes A. (2024):
Elfeledett növényeink – A népi növényhasználat fajai és használatuk.
Etnobotanikai összesítés. Pécs: Janus Pannonius Múzeum. 286 pp. https://www.jpm.hu/hirek/2024-12-11-elfeledett-novenyeink-megjelent-denes-andrea-uj-konyve
Dénes A., Papp N., Babai
D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian
ethnic groups living in the Carpathian Basin. – Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040
European Medicines
Agency, Committee on Herbal Medicinal Products (2024): European Union herbal
monograph on Urtica dioica L.; Urtica urens L., herba. Revision 1.
EMA/HMPC/261302/2022. https://www.ema.europa.eu/en/medicines/herbal/urticae-herba
Fráter E. (2021): Miből
készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Budapest: Scolar Kiadó. 328 pp.
Gunda B. (1978): Egy
kárpátaljai magyar falu ethnobotanikája. A nyíregyházi Jósa András Múzeum
Évkönyve, 1–23: 25–41. https://real.mtak.hu/184462/1/NYJAME_1978_pp25_-_41.pdf
Gunda B. (1979):
Festőnövények. In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon II. F–Ka. Budapest:
Akadémiai Kiadó. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/f-72612/festonovenyek-72736/
Gunda B. (2001): A
vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II.
Gazdálkodás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html
Harwood J. & Edom G.
(2012): Nettle fibre: Its prospects, uses and problems in historical
perspective. Textile History, 43(1): 107–119. https://doi.org/10.1179/174329512X13284471321244
Kőszegi K., Kocsis J.
M., Vatai Gy. & Békássy-Molnár E. (2017): Antimicrobial effects of the
stinging nettle (Urtica dioica L.).
Analecta Technica Szegedinensia, 11(2): 10–15. https://doi.org/10.14232/analecta.2017.2.10-15
Melius Juhász P.
(1578/1978): Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és
hasznairól. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. A kolozsvári, 1578. évi kiadás
hasonmása és mai átírása. https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0141-Rath_0032/
Ortutay Gy. (főszerk.)
(1977): Magyar néprajzi lexikon I. A–E. „Csalánmunka” szócikk. Budapest:
Akadémiai Kiadó. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1189.html
Ortutay Gy. (főszerk.)
(1979): Magyar néprajzi lexikon II. F–Ka. „Füvek” szócikk. Budapest: Akadémiai
Kiadó. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-543.html
Papp N., Birkás-Frendl
K., Bencsik T., Stranczinger Sz. & Czégényi D. (2014): Survey of
traditional beliefs in the Hungarian Csángó and Székely ethnomedicine in
Transylvania, Romania. – Revista
Brasileira de Farmacognosia 24(2): 141–152. https://doi.org/10.1016/j.bjp.2014.03.005
Szinnyei J. (1893–1901):
Magyar tájszótár I–II. Budapest: Hornyánszky Viktor. https://real-eod.mtak.hu/1728/
Taylor K. (2009):
Biological flora of the British Isles: Urtica
dioica L. – Journal of Ecology
97(6): 1436–1458. https://doi.org/10.1111/j.1365-2745.2009.01575.x
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése