2016. március 2., szerda

Az őshonosságról

A közelmúltban megjelent Magyarország edényes növényfajainak elterjedési atlaszaAtlas Florae Hungariae (Bartha et al. 2015) kapcsán közzétettük, hogy a Kitaibelia-ban egy cikksorozatot indítunk, amelynek célja az Atlasz adatbázisának struktúrájával kompatibilis, dokumentált adatközlés. A Studia Botanica Hungarica című folyóirat Taxonomical and chorological notes című, tavaly indult rovatába szintén szívesen vár adatokat.
 
Felhívásunkkal kapcsolatban több értékes észrevételt kaptunk, amelyeket ezúton is köszönünk. Ezek közül néhány az őshonosság kérdésével foglalkozik. A botanikus levelezőlistán Csiky János vetette fel, hogy a megadott attribútumokon túl fontosnak tartja azt is, hogy az adatközlő jelezze, hogy milyen honossági státust tart a legelfogadhatóbbnak.

Az észrevétel fontosságával teljesen egyetértve, most arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a növényfajok egyes előfordulásai esetében nem egyszerű a honosság következetes megítélése.

 A fajok esetében viszonylag egyszerű és széles körben elfogadott definíciók léteznek az őshonosságra, a Wikipedia-ban például a következőt olvashatjuk:

In biogeography, a species is defined as indigenous to a given region or ecosystem if its presence in that region is the result of only natural process, with no human intervention.”

azaz

A biogeográfiában egy fajt őshonosnak tekintünk egy régióban vagy egy ökoszisztémában, ha jelenléte kizárólag természetes folyamatoknak (és nem emberi beavatkoztásnak) köszönhető.


Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában - nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként - élnek, illetve éltek.”

Az őshonos fajok egyes állományainak (előfordulásainak) honosságát vizsgálva két alapvetően különböző szempont szokott felmerülni:

1.) az adott faj egyedeinek (propagulumainak) eredete;

2.) az adott fajnak otthont adó élőhely természetessége (avagy ember alkotta eredete).

Egyes előfordulások megítélése szempontjából, hol egyik, hol másik szempont kerül előtérbe (vagy mérlegelésre), csak igen ritkán mindkettő. A legtöbb esetben nincs biztos információnk arról, hogy a faj propagulumai milyen módon jutottak az adott helyre. Ritka esetekben előfordul, hogy teljes bizonyossággal vagy nagy valószínűséggel tudható a szándékos betelepítés [lásd például Somlyay 2007].

Különösen széllel könnyen szállítódó magvakkal/spórákkal rendelkező fajok esetében gyakori, hogy a bizonyosan ember által létrehozott élőhelyeken (például felhagyott kavics-, agyag- és homokbányákban, telepített fenyvesekben) megjelenő állományok adventív besorolást kaptak. Ez történt például a nyári füzértekercs (Spiranthes aestivalis) esetében, amelynél a Synopsis V. kötetében (Soó 1973: 144.) a következőt olvashatjuk: DDt (Nagykanizsa), Kis-A (Győr, adv.). [A faj az előbbi lelőhelyen felhagyott homokbányában, Győr mellett pedig egykori téglagyári anyagnyerő gödörben (Polgár 193) telepedett meg.] A bordapáfrány (Blechnum spicant) telepített fenyvesben megjelenő állománya Csapody (1982: 64.) szerint „Somogyban (Kaposmérő) bizonnyal behurcolt”.
 
Az egyvirágú körtike (Moneses uniflora) esetében még a behurcolás vélelmezett mikéntjére is történik utalás: „Igen sokszor – fenyőmagvakhoz tapadva – ültetett fenyveseinkbe behurcolódik” (Csapody 1982: 178.).
A most kiragadott példákhoz hasonlóakat ritka és kevésbé ritka fajok esetében százszám lehet találni.

Régóta meggyőződésem, hogy „a növények terjedési képességét alulbecsüljük. Ez utóbbit is több tényező okozza: egyrészt a növények szaporító képleteinek (propagulumainak) terjedése nem olyan szembeötlő mint például a madarak repülése, másrészt a szél, a víz és az állatok terjesztő tevékenységét hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni” (Molnár V. 1999).

A sózott utak szegélyein 80-as, 90-es évek óta dokumentált egyes őshonos sótűrő fajok (például: Podospermum canum, Puccinellia distans, Spergularia maritima) terjedése (Schmidt & Király 2016). Az útpadka kaszálása és az úttest sózása egyértelműen hozzájárul e fajok megjelenéséhez. [A növényi terjedés szempontjából is fontosak az út menti gyepsávok, mint ökológiai folyosók (Tikka et al. 2001).] Emellett azonban az sem kizárható (sőt, talán inkább valószínűsíthető), hogy az utakon zajló forgalom e fajok propagulumainak terjedésében is szerepet játszik [A terjedést elősegíthetik a könnyű magvú fajok esetében a járművek által keltett légáramlatok (Ross 1986), illetve a járművekre tapadt sár, ami – különösen fejlett út menti vegetáció esetén – jelentős mennyiségű magot tartalmazhat (Clifford 1959)]. Mindezek ellenére, az Atlaszban a három faj valamennyi hazai előfordulása honos besorolást nyert (pp.: 86., 317., 128.).
 
Közönséges szikipozdor előfordulása útpadkán a Déli-Bakonyban
 
Így történt a kérészpáfrány (Anogramma leptophylla) esetében is, amelynél az élőhely (egy dózerút bevágása) egyértelműen ember alkotta, de a spórák akár természetes úton is odajuthattak. Nincs kétségem afelől, hogy egyes harasztok (például gímpáfrány – Asplenium scolopendrium) spórái természetes úton (a szél révén) jutnak el például rakott kőfalakra, alföldi kutakba, de arról sem, hogy ezek az ember által létrehozott, mesterséges objektumok nélkül nem tudnának megjelenni például az Alföld közepén.
 
Aranyos fodorka előfordulása kútban ...

... és rakott kőfalon
 
Persze önmagában az a tény, hogy a spórák természetes úton (szelek szárnyán) érkeznek még mindig nem garancia arra, hogy az előfordulás őshonos legyen. A struccpáfrányt országszerte ültetik kertekbe, temetőkbe és nem kizárt, hogy részben ezek leszármazottai az ország különböző részein felbukkant kis állományok. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a Felső-Tisza vidéken megjelenő, a Tisza által a Kárpátokból leszállított rizómákból kihajló példányok terjedése „természetes”-nek tekinthető.

Hogyan ítéljük meg az apró kőtörőfű (Saxifraga tridactylites) Nagyalföld közepén, vasúti töltés kőzúzalékán talál előfordulás őshonosságát? Az adott faj a táj természetes élőhelyein nincs jelen, az élőhely nyilvánvalóan ember alkotta – tehát az előfordulás nagy valószínűséggel adventív. Ugyanezen az élőhelyen már nehezebb a nyúlánk gombafű (Androsace elongata) vagy még inkább a Veronica triloba honosságáról állást foglalni…
 

A már korábban részletesen átkutatott lelőhelyeken megtalált növények őshonossága kissé mindig gyanús. A siroki „Nyírjes” és a keleméri „Mohosok” tőzegmohás lápjainak növényzetét, flóráját számos kutató vizsgálta és senki nem találkozott rajtuk a kereklevelű harmatfűvel (Drosera rotundifolia). E fajt Keleméren a 80-as években találták meg, Sirokon pedig 1996-ban észlelték először. Hasonló a helyzet a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) 1994-ben felfedezett siroki előfordulásával is. Az szinte teljesen bizonyos, hogy a korábbi kutatások idején ezek az avatott szemek számára „feltűnő” fajok még nem éltek e területeken.

A többek között Boros Ádám és Zólyomi Bálint által is kutatott keleméri lápokon az 1980-as évekig senki nem észlelte a kereklevelű harmatfüvet
 
A tőzegáfonyát először 1994-ben észlelték a siroki lápon
 
A példaként felhozott fajok esetében az Atlaszban szereplő előfordulások őshonos besorolásúként szerepel, de van példa az ellenkezőjére is.
 
Keleti bazsarózsa Bekecsen, a háttérben a tokaji Kopasz-heggyel (Sramkó Gábor felvétele)
 
Az új, „váratlan” előfordulások esetében érezhető bizonyos kételkedés az előfordulások spontaneitásával kapcsolatban. A keleti bazsarózsa (Paeonia tenuifolia) kis állományát Molnár & Türke (2007) találták meg Bekecs mellett és a következőket írták: „Mivel ritka, de kedvelt dísznövényről van szó, a bekecsi populációnál felmerülhet a kivadulás lehetősége.” Az állomány az Atlasz-ban bizonytalan őshonosságúként szerepel, annak ellenére, hogy

1.) a faj korábbi hazai (tolnai) előfordulásáról herbáriumi példány is tanúskodik (BP Com. Tolna, ad. Szt. Lőrincz, leg. Kiss I. 1878);

2.) Amint Molnár& Türke (2007) megállapították, a „hegyen a katonai térképek tanúsága szerint az elmúlt 250 évben nem volt tanya, kert, s erre utaló terepi nyomok sincsenek”


A keleti bazsarózsa bekecsi lelőhelye a Google Maps légifotóján és a II. Katonai Felmérés térképén
 
3.) Bár a fajt dísznövényként is ismert, Molnár & Türke  (2007) arról számoltak be, hogyBekecsen a falu utcáin és a temetőben sem találtuk a faj kultivált egyedeit”. Emellett a hazánkban dísznövényként kultivált állományok kivétel nélkül teltvirágúak (azaz negyvennél több színes lepellevéllel rendelkeznek);

4.) Az élőhelyként szolgáló gyepfoltban 84 edényes növényfaj került elő, közülük számos faj (Adonis vernalis, Echium maculatum, Phlomis tuberosa, Ranunculus illyricus, Scorzonera austriaca, Sisymbrium polymorhum, Trinia ramosissima, Vinca herbacea, Viola ambigua) előfordulása utal a gyep „eredetiségére”.

5.) „A növény tartós túlélő-képességét bizonyítja, hogy a tövek a gyepben elszórva találhatóak és sikeresen termést tudnak érlelni” Molnár& Türke  (2007)

6.) A lelőhelytől néhány kilométer távolságban más sztyeppreliktumok (például Aster oleifolius, Astragalus excapus, Astragalus dasyanthus, Taraxacum serotinum) fordulnak elő.

Végezetül még egy speciális terület: a temetőkben előforduló fajok spontaneitásának kérdése. Az elmúlt években végzett vizsgálataink során azt tapasztaltuk, hogy a Pannon ökorégió temetőiben száznál több hazánkban védett növényfaj fordul elő. Egyes kevéssé feltűnő fajok (például őszi füzértekercs –Spiranthes spiralis) vagy a nagyközönség számára kevéssé dekoratív fajok (például Janka-tarsóka – Thlaspi jankae) esetében a szándékos ültetés, telepítés kevéssé valószínű. Az olyan kereskedelmi forgalomban is kapható, közkedvelt, dekoratív fajok esetében, mint a keleti zergevirág (Doronicum orientale) a temetői előfordulások minden bizonnyal ültetettek. De a helyzet megítélése sokkal nehezebb a törpemandula (Amygdalus nana), tavaszi hérics (Adonis vernalis), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi csillagvirág taxonok (Scilla bifolia agg.), apró nőszirom (Iris pumila) esetében, amelyeknél úgy véljük, hogy telepített tövek és honos állományok is megtalálhatók temetőkben. Ezek státusa legfeljebb egyedi mérlegelés alapján dönthető el.

A Janka-tarsóka temetőkben történő szándékos ültetése valószínűtlennek tűnik, de magjainak fűnyíróval történő behurcolása nem lehetetlen...

Irodalom

Bartha D., Király G., Schmidt D., Tiborcz V., Barina Z., Csiky J., Jakab G., Lesku B., Schmotzer A., Vidéki R., Vojtkó A., Zólyomi Sz. (szerk.) (2015): Magyarország edényes növényfajainak elterjedési atlasza. – Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, Sopron, 329 pp.
Clifford H. T. (1959): Seed dispersal by motor vehicles. – Journal of Ecology 47(2): 311-315.
Molnár Cs. & Türke I. J. (2007): Paeonia tenuifolia L. a Hegyalján. – Flora Pannonica 5: 196–197.
Molnár Cs., Baros Z., Pintér I., Türke I. J., Molnár V. A., & Sramkó G. (2008). Remote, inland occurrence of the oceanic Anogramma leptophylla (L.) Link (Pteridaceae: Taenitidoideae) in Hungary. – American Fern Journal 98: 128–138.
Molnár V. A. (1999): Bevezetés Magyarország florisztikai növényföldrajzába. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest. pp.: 43–52.
Polgár S. (1937):Új talaj befüvesedésének érdekes esete. – Botanikai Közlemények 34: 15-26.
Ross S. M. (1986): Vegetation change on highway verges in south-east Scotland. – Journal of Biogeography 13: 109–117.
Schmidt D. & Király G. (2016): A gyorsforgalmi úthálózat szerepe egyes növényfajok terjedésében Magyarországon. – Előadások és poszterek összefoglalói. XI. Aktuális flóra- és vegetációkutatás a Kárpát-medencében nemzetközi konferencia. Budapest, 2016. február 12–14. pp.: 108–109.
Somlyay L. (2007): A Ferula sadleriana Ledeb. "újabb" hazai lelőhelye. – Kitaibelia 12 : 106–107.
Soó R. (1973): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve V. – Akadémiai Kiadó, Budapest.
Tikka P. M., Högmander H. & Koski P. S. (2001): Road and railway verges serve as dispersal corridors for grassland plants. – Landscape ecology 16(7): 659–666.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése