A mimikri – régi magyar
szakkifejezésekkel: alakoskodás, majmolás vagy utánzás – bizonyos élőlényeknek
azon tulajdonsága, hogy más élőlényekhez bizonyos szempontból hasonlítanak,
mégpedig azért mert ezáltal valamely előnyhöz jutnak. A mimikrinek közismert
példái vannak az állatvilág körében: mérgező lepkéket, kígyókat, darazsakat és
sok más fajt „utánoznak” színezetükben, megjelenésükben igen hasonló, de
ártalmatlan fajok. Ugyanakkor egyrészt a mimikri nemcsak az élőlények külső
megjelenésének hasonlóságában nyilvánulhat meg, hanem egyéb biológiai
sajátosságaiban is (például illatban, terméseinek méretében és érési idejében).
A mimikri során az utánzó faj egyedei közül adott generációban azok érnek el
szaporodási sikert amelyek a nemzedék többi tagjához viszonyítva a
legtökéletesebben hasonlítanak a modellre. Másfelől azonban nem minden
élőlények közötti hasonlóság jelent valódi mimikrit. Előfordulhat, hogy két
élőlény vagy azok bizonyos részeinek hasonlósága csak látszólagos, azaz a két
dolog egymástól függetlenül vált egymáshoz hasonlóvá. Nyilvánvaló, hogy a
májvirág (Hepatica nobilis)
háromkaréjú leveleinek és a háromlebenyű emberi májnak a hasonlósága csupán az
emberi elme számára létezik, amely a világban létező rengeteg dolog között
„keresi” az egymáshoz hasonlókat. Az ember énközpontú, antropomorf
szemléletmódjából adódóan különösen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak a
véletlenszerű és nem valamely adaptív folyamat eredményeként létrejött
hasonlóságoknak, melyekben a növények vagy azok bizonyos szervei emberre vagy
emberi szervekre hasonlítanak. A 20. század elején élt tudósok még mimikrinek tekintették
a mandragóra (Mandragora officinalis)
gyakorta emberi alakra emlékeztető gyökerét éppúgy, mint egyes orchideák, mint
a bábukosbor (Aceras anthropophorum),
a majomkosbor (Orchis simia) vagy az
emberalakú fánlakókosbor (Epidendrum anthropophorum) „emberszabású”
mézajkait.
 |
| A bábukosbor virágzata fényképen és Athanasius Kirchner (17. század) valamint Pierre Garidel metszetén (1715). Ennek az orchideának a mézajkai látszólag „emberszabásúak”, de ez a hasonlóság nem tekinthető mimikrinek |
 |
| A majomkosbor virágzata fényképen és John Parkinson metszetén, 1640-ből |
A növények között kevesebb jól
dokumentált mimikri ismert, mint az állatvilágban. Bizonyos esetekben csak sejtjük,
hogy valódi mimikriről van szó, de bizonyítani még nem sikerült. A mimikri szép
példáját szolgáltatják az igen gyakori nagy csalán (Urtica dioica) és utánzói. A csalán saját védelméről hatékony
kémiai fegyverkezéssel gondoskodik. Több
növénycsoportban találunk olyan fajokat. amelyek leveleinek mérete, alakja és
elhelyezkedése egyaránt nagyon hasonlít a csalánéra, ám ezek védtelenek,
csalánszőreik ugyanis nincsenek. A növényevő állatok úgy tűnik összetévesztik
ezeket a fajokat a csalánnal és nem fogyasztják őket. A veronikák és a
harangvirágok körében is találunk csalán-utánzó fajokat, de a legtöbb ilyen
növényt az ajakosvirágúak köréből kerül ki, ahová az árvacsalánok (Lamium) is tartoznak.
 |
| A nagy csalán (A.) és „utánzói”: fekete peszterce (B.), fehér árvacsalán (C.), foltos árvacsalán (D.), csalánlevelű veronika (E.) és csalánlevelű harangvirág (F.) |
A növényi mimikri másik jól
dokumentált esete a vetési gyomnövények kultúrnövény utánzása. Ezesetben külső
megjelenésében egyáltalán nincs hasonlóság. A szántóföldi gyomok számára
viszont annál fontosabb, hogy minél tökéletesebben idomuljanak egy kultúrnövény
olyan tulajdonságaihoz, mint a csírázás és a termésérlelés időzítése. A
vetőmagtisztítási eljárások következményeként pedig megindult a gyomok magjainak
vagy terméseinek a modell terméseihez való idomulása, méret, tömeg és alak
tekintetében egyaránt. Ennek az evolúciós folyamatnak alakítója a földműves
tevékenysége volt. Könnyű belátni, hogy azok a gyommagvak, melyeket a
kezdetleges szitálás vagy a szelelés nem távolított el a termesztett növény
termései közül, nagyobb valószínűséggel vált növény, mint amelyek „fennakadtak
a rostán”. Ugyanez igaz a fajok életciklusának összehangolására is: azok a gyom
példányok melyek aratáskor kezdtek csírázni vagy virágozni hamarosan áldozatul
estek az ekének és a boronának. A vetőmagtisztítás és az agrotechnikai
eljárások fokozatos fejlődése pedig állandó mozgató rugót jelentett a gyomok
kultúrnövény mimikrijének tökéletesedéséhez. Egyes gyomok szélsőségesen alkalmazkodtak
bizonyos kultúrnövényekhez, olyannyira hogy csupán annak veteményében
életképesek. E fajok eredetéről, őseik egykori természetes élőhelyékről nincsenek
információink. Különösen nevezetesek a házi len gyomnövényei, mint a lenfojtó
aranka (Cuscuta epilinum) vagy a
lenvadóc (Lolium remotum). E fajok a
lennek mint rostnövénynek a műszálak terjedése miatti visszaszorulása
következtében eltűnőben vannak.
A konkoly (Agrostemma githago) korábban nálunk a gabonavetések legismertebb és
legelterjedtebb gyomnövénye volt. Rendkívüli mértékben alkalmazkodott az őszi
vetésű gabona termesztéséhez. Rendszerint a gabona szárával egyforma magasra nő
(vagy csak kissé alacsonyabb), a magvak az aratás idejére érnek be, de a
toktermések nem nyílnak fel teljesen (így a magvak nem hullanak ki a
betakarítás során), a magvak súlya és mérete megközelítőleg azonos a gabona
szemtermésekével (ezért egyszerű eszközökkel pl. rostálás, szelelés) nem lehet
szétválasztani őket. A konkoly magjainak nincs nyugalmi állapota és így a gabonavetéssel
együtt csírázásnak indul. A vegyszeres gyomirtás, a fejlett vetőmag-tisztító
eljárások hatására sok helyütt e faj is megritkult.
A „kultúrnövény-utánzó” vetési gyomok jellegzetes képviselője a konkoly
Egyes növényfajok termései vagy
magjai feltűnően emlékeztetnek bizonyos ízeltlábúakra. Egyes feltételezések
szerint ezeket a terméseket rovarevő madarak rövid ideig zsákmánynak nézik, ám
miután felkapták és kissé odébb repültek vele kénytelenek rájönni, hogy
tévedtek. Ekkor a számukra értéktelen növényi részt elhullajtják, amely így
távolabb kerülhet az anyanövénytől. A mediterrán elterjedésű pillangósvirágú
növények több fajának vannak ilyen hosszúkás, szelvényezett ízeltlábúakra
emlékeztető termései. Ilyen például az egyvirágú patkócím (Hippocrepis unisiliquosa) egy oldalról, cikkesen osztott hüvelye. A
skorpiófüvek (Scorpiurus)
felcsavarodó hüvelyei szintén valamiféle ízeltlábúra, egyesek szerint a skorpió
farkára emlékeztetnek.
A hazánkban nagyon ritka poloskavészt (Cimicifuga
europaea) leginkább szurdokerdők meredek, mohás sziklafalain láthatjuk. Aprócska,
zöldes virágaiból 1-1,5 cm hosszú, ragadósan mirigyszőrös tüszőtermések
fejlődnek, melyekben lapos, barna színű néhány milliméteres magok találhatók.
Mint azt a növény magyar és tudományos neve is sugallja (cimex =
poloska) e magok leginkább poloskára emlékeztetnek. A rovar lábait a magvak
szegélyén sorakozó pikkelyszerű szőrök „utánozzák”. Nem tudjuk, hogy a magok
számunkra poloskára emlékeztető kinézetének milyen szerepe van a poloskavész
életében.
Mimikri vagy véletlen? A poloskavész magjai apró, barna színű poloskákra emlékeztetnek
Gyakran összetévesztik a
mimikrivel az élőlények álcázását (kamuflázs). E jelenség során az adott faj
modelljéül nem valamely élőlény szolgál, hanem megjelenésében, színében,
mintázatában természetes környezete a minta. A kamuflázsra rengeteg szép példa
ismert az állatvilágban és a jelenség elválása a mimikritől sem teljesen
egyértelmű (például állatoknak fakéreghez, ágcsonkhoz, levélhez, gallyhoz való
hasonlósága esetén). A növények között az élettelen környezethez való alak- és
színbeli idomulás szép példáit elsősorban a sivatagi-félsivatagi körülmények
között élő pozsgás növények körében láthatjuk. E fajok testükben értékes
folyadékkészletét igyekeznek óvni az állatoktól oly módon, hogy a kietlen,
többnyire sziklás vagy kövecses környezetben maguk is kövekhez hasonlítanak. Az
Afrikában honos kavicsnövények (Lithops)
fajainak általában egyetlen pár, lekerekített levélpárjuk van, amelyek
alakjukban, méretükben, színükben és mintázatukban is meglepően
kavics-szerűek...
 |
| A növényvilágban talán a kavicsnövények álcázása a legtökéletesebb |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése