Az
orchideák (vagy magyar nevükön kosborfélék) a virágos növények fajokban
leggazdagabb családját alkotják; népszerűségüket, közismertségüket több mint 15
millió találat jelzi a világhálón. Az
orchidea szó hallatán a legtöbb ember egzotikus, különleges virágokra gondol,
pedig fajaik szinte az egész földkerekségen megtalálhatók – így hazánkban is. Számtalan
fajukat termesztik dísznövénynek, vágott virágnak, de közéjük tartozik a
közismert vanília is, amelynek apró magjai jelentik az aromás fűszert. A legintenzívebben
kutatott virágos növénycsaládok közé tartoznak, különleges, kutatókat inspiráló
természetüket talán mindenki másénál hívebben fejezik ki Charles Darwin posztumusz önéletrajzában megjelent szavai: ‚Egész életemben semmi más nem
érdekelt jobban, mint az orchideák’.
Az
orchidea szó a legelőkelőbb virágokat juttatja eszünkbe, pedig a szó maga
korántsem ennyire fennkölt eredetű. Számos mérsékeltövi fajnak kettős,
úgynevezett ikergumója van, amely alapján megnevezésükre Theophrasztosz (i. e.
370–285) görög természettudós használta először az herét jelentő „Orchis”
kifejezést – ebből származik a ma is használatos orchidea szó. A jellegzetes
alakú gumók később is megragadták az emberek fantáziáját, például Pedániosz Dioszkuridész
(40–90) görög orvos „De Materia Medica” (A gyógyító anyagokról) című
művében ismertette az ikergumós orchideákat, amelyek képesek a születendő
gyermekek nemét befolyásolni: ha az asszonyok pethyüdt kosborgumót fogyasztanak
akkor leányuk, ha friss gumót, akkor fiuk fog születni. Paracelsus (Theophrastus Bombastus von Hohenheim,
1493–1541), német okkult alkimista, csillagász és orvos a következőket írta az
orchideákról: „Látva a Satyrion gyökeret, nem hasonló az a férfi nemi
szerveihez? Ennek megfelelően … helyreállíthatja egy ember férfiasságát és
szenvedélyét”. Az orchideák apró, szinte lisztinomságú magjait Hieronymus Bock (Tragus,
1498–1554) német orvos-botanikus észlelte elsőként az orchideák magjait, de
valódi természetüket, jelentségüket nem ismerte fel. Úgy vélte, hogy az
orchideák csodálatos módon az állatok párosodásakor a földre hulló „magjuk”
nyomán kelnek életre.
Az
orchideák gyakran jelennek meg bélyegeken
Az
orchideák fajainak számát 25 000 körülire teszik. (A pontos szám körüli
bizonytalanságot az okozza, hogy egyrészt még napjainkban is kerülnek elő a
tudomány előtt ismeretlen fajaik, másrészt pedig egyes, korábban leírt alakok
utólagos vizsgálata nem erősíti meg
önálló faji státuszukat.) Mindez azonban nem változtat azon a tényen,
hogy a magvas növények 6–11 %-át adják az orchideafajok. Az egyszikűeknek
mintegy 70 ezer faja van, azaz minden harmadik faj a kosborfélék közül kerül
ki. Tágabb összefüggésbe helyezve a fajaik számát: körülbelül négyszer annyi
orchideafaj ismert, mint emlős és kétszer több, mint madár.
Még
napjainkban is kerülnek elő a tudomány számára új orchideafajok, például a
Janka-sallangvirágot 2012-ben írták le Magyarország területéről
Az
orchideák sokféleségével a magvas növények közül csupán egyetlen család, a
fészekvirágzatúaké (Asteraceae) kelhet versenyre. Úgy tűnik, hogy a
fészkeseknek majdnem ugyanannyi faja van, de változatosságuk a nemzetségek
terén némileg meg is haladja az orchideákét. A fészkeseknek mintegy 1300
nemzetségét írták le, a kosborféléknek pedig 880 nemzetségét. Az összes többi
család mind a fajok, mind pedig a nemzetségek számát tekintve elmarad az
orchideák és a fészkesek mögött.
Leglátványosabb
és egyben egyik legveszélyeztetett hazai orchideánk az erdei papucskosbor.
Nevét feltűnő sárga, papucsszerű mézajkáról kapta
Változatok a megporzásra
Az orchideák virágai megdöbbentően
sokfélék. Egyesek fürtben fejlődnek, mások magányosak. Vannak milliméteres
parányok és több deciméteres óriások. Megjelenésük a jelentéktelen külsőtől a
feltűnő szépségig változik. Viráguk felépítése és külleme egyaránt a megporzás
biztonságát növelő, igen sokoldalú fejlődés eredménye.
A kosborfélék között 5–20 százalékra
teszik az önmegporzó fajok arányát, a fajok fennmaradó mintegy 80–95
százalékának virágait különböző állatok porozzák meg. A legjelentősebb
pollinátorok a hártyásszárnyúak, amelyek a fajok csaknem kétharmadának virágait
látogatják. Utánuk kisebb részesedéssel következnek sorrendben a kétszárnyúak,
az éjszakai és a nappali életmódú lepkék, illetve a madarak. Nektármadarak és
kolibrik által elvégzett megporzást afrikai és dél-amerikai orchideák esetében
tapasztaltak, Dél-Ázsiában pedig ismeretes rágcsáló kisemlős által megporzott
kosborféle is. Kisebb számban más élőlénycsoportoknak (például bogarak) is
szerepe van az orchideák virágainak megporzásában.
Az európai kosborfélék körében a rovarmegporzásnak játssza a főszerepet.
A virágok szerkezete a legnagyobb mértékben alkalmazkodott a rovarok
testfelépítéséhez. Bár eredendően az ősi orchideák között általános lehetett, a
rovarmegporzás a ma élő orchideák körében korántsem jelent mindig mindkét fél
számára kölcsönösen előnyös (mutualisztikus) kapcsolatot. Az európai és a
hazánkban előforduló fajok legfeljebb negyedének virágai termelnek nektárt. Úgy
tűnik, legalább három újabb evolúciós irány van kibontakozóban, amelyek a
nektártermelés elmaradásával járnak, és egymástól függetlenül, különböző
mechanizmusok révén, több rokonsági körben kialakultak.
A
különböző orchideafajok virágainak a megporzókra gyakorolt hatása nagyon eltérő
lehet. Például az erdei ujjaskosbor megporzóiként számos bogár- és méhfajt
azonosítottak, a poloskaszagú kosbor esetében pedig darazsak, méhek, lepkék,
legyek és poloskák megporzó tevékenységét is dokumentálták. Ugyanakkor léteznek
fajok (például a bibircsvirágok, sarkvirágok), amelyek virágait kizárólag egyetlen
rovarcsoport, a lepkék fajai porozzák meg, sőt a megporzókat szexuális úton
megtévesztő bangók esetében a pollinátorok fajspecifikusak.
Az
Európában előforduló orchideák körében a következő fontosabb és bizonyított
mechanizmusok ismertek a megporzó rovarok vonzására: a megporzók nektárral
történő csalogatása; a megporzók megtévesztéssel, ellenszolgáltatás nélkül
történő csalogatása: táplálékot kínáló virágok utánzása, zsákmány utánzása,
párzásra kész nőstény utánzása vagy tartálycsapda alkalmazása révén; illetve a
virágok átalakulása búvó- és alvóhelyekké rovarok számára.
Kábítószerező darazsak
A
széleslevelű nőszőfű (Epipactis
helleborine) esetében már Darwin megfigyelte, hogy a virágaikat szinte
kizárólag társas darazsak látogatják, más rovarok (például méhek) szinte ügyet
sem vetnek rájuk, pedig bőven termelnek nektárt. Analitikai-kémiai és etológiai
kísérletekkel csak nemrégiben sikerült a másfél évszázada ismert jelenségre
megtalálni a magyarázatot. Eszerint a széleslevelű és az ibolyás nőszőfűből virágzáskor
az illékony anyagok szabadulnak fel, amelyek a hernyórágott, sérült növények
illatához hasonlítanak.
A
széleslevelű nőszőfű illatanyaga társas darazsakat vonz magához, amelyeket
nektárjában található narkotikumokkal bódít el
Ezek a
szaganyagok vonzzák a ragadozó – és hernyókat rendszeresen zsákmányoló –
darazsakat, de nem hatnak például a méhekre, poszméhekre és kétszárnyúakra.
Noha a nőszőfüveken az odacsábított darazsak hiába kutatnak hernyók után, de
rábukkannak a virágok nektárjára, amelyet szintén nem vetnek meg. Miután a
darazsak fogyasztottak a nektárból, lelassulnak, „megnyugszanak”, repülésük
pedig céltalanná válik.
E
jelenség magyarázatát keresve a nőszőfű nektárját részletes kutatásoknak
vetették alá. A nektár mikrobiológiai vizsgálata gombákat és baktériumokat
mutatott ki, amelyek a megporzók révén terjedhetnek, és mérgező
anyagcseretermékeiknek - elsősorban az etil-alkoholnak - szerepe lehet a
darazsak lelassult, zavart mozgásában.
A nektár
részletes analitikai vizsgálata során mintegy félszáz kémiai alkotórészt
azonosítottak. Az anyagok jó részének hatását még nem ismerjük. Egy részük a
jellegzetes illatot adja, mások antimikrobiális hatásúak, azaz gátolják a
baktériumok és gombák szaporodását, megint mások a rovarokat vonzzák,
ugyanakkor hormon hatású molekulákat és négy narkotikus hatású vegyületet is
kimutattak. A nőszőfű nektárjában tehát kábítószer található, amely hatására a
darazsak bódult állapotba kerülnek, így valószínűleg több időt töltenek a
virágokon, ezzel növekszik a megporzás esélye.
Az erdei
ujjaskosbor virágait a különböző bogarak porozzák meg
A
bibircsvirágok nektártermelő, élénk színű virágait különböző lepkék látogatják
A
mediterrán elterjedésű nyelvorchideák (Serapias)
legtöbb fajának virágai alvó- és búvóhelyet kínálnak magányos életmódú méheknek
A csalás művészete
Az
orchideák körében a megporzókat az elsődlegesnek tekinthető nektártermelés
helyett más módszerekkel, elsősorban megtévesztéssel csalogató csoportok igen
nagy változatosságot mutatnak. A „csalás” evolúciós szempontból azért lehet
előnyös e növények számára, mert csökkenti a beltenyésztés mértékét. A
megporzók ugyanis a megtévesztő orchideák virágzataiban kevesebb virágot
látogatnak meg, mint azokéban, amelyeknél nektárt találnak – ez pedig a
szomszédmegporzás (geitonogamia) csökkenéséhez vezet, ami az utódok genetikai
variabilitásának növekedésével jár. Ugyanakkor az ellenszolgáltatást nem nyújtó
virágokat a megporzók idővel megtanulják felismerni és igyekeznek őket
elkerülni, hiszen energiájukat és idejüket hiába fecsérlik ezek látogatására.
Ám a már
megismert és elkerülni kívánt virágtól csak kismértékben különböző színű,
illatú, mintázatú virágot a megporzó még vonzónak tartja. Emiatt a megporzók
által érzékelt jellegzetességek tekintetében a megtévesztő orchideavirágok
roppant variablitást mutatnak fajon, állományon, sőt egyeden belüli is. Ez az a
sokféleség, amely annyira elbűvöli ezeknek a növényeknek a rajongóit, mint
amenyire zavarbahozza a rendszerezésükkel foglalkozó kutatókat.
Az orchideák elképesztő fajgazdagságához hasonlóan
igen sokrétű a bonyolult kapcsolatrendszerük is, amely környezetük különböző
szervezeteihez fűzi őket. Ám ez a gyakran szoros életközösség egyszersmind
nagyon sérülékeny is, ha az egyik fél létfeltételei csorbulnak, a többi élete
is megkérdőjeleződik.
Az
orchideák gyökerében 1824-ben észlelték először a bennük élő gombákat és az is
már több mint egy évszázada ismert, hogy magjaik csírásázához gombákra van
szükség. A huszadik század második felében a kutatók az orchidea-mikorrhiza
működését egyre jobban megismerték. Ám magukról a gombákról sokáig alig tudtak
valamit, ugyanis azok a növények gyökerében nem képeznek ivaros alakot, ami az
azonosításukhoz szükséges.
Régebben
úgy vélték, hogy az orchideák mikorrhizáit a gombák egyik nagy csoportjának, a
bazídiumos gombáknak azok a tagjai alkotják, amelyeket alaktani hasonlóságaik
alapján a Rhizoctonia forma-nemzetségbe soroltak. A molekuláris genetika
módszertanának fejlődésével viszont a legutóbbi két évtizedben lehetővé vált az
orchidea-gombák azonosítása. Örökítőanyaguk alapján kiderült, hogy az
orchidea-mikorrhizák jóval sokfélébbek, mint azt addig hitték.
Ma már a
bazídiumos gombák mellett a gombák másik nagy csoportjából, a tömlősgombák
köréből is ismertek kosborfélék, azaz orchideák mikorrhizáiként azonosított
fajok. Jelenleg már legalább 5 rend 8 családjából azonosítottak
orchidea-mikorrhizát alkotó gombákat.
Bár
vannak kosborfajok, amelyek esetében az eddigi vizsgálatok szerint csupán
egyetlen gombafaj alkot vele gyökérkapcsolatot, többnyire nincs szó
fajspecifikus kapcsolatról. Rendszerint egy-egy orchideafaj különböző
élőhelyeken más-más gombákkal él együtt. Az is előfordul, hogy valamelyik
orchideaegyed fejlődése folyamán váltás következik be, azaz a csírázás során
más gombapartnert „használ”, mint a fejlettebb életszakaszában. S fordítva is
akad példa: egyazon egyed gyökerében egyidejűleg több gombafaj is alkothat
mikorrhizát. Úgy tűnik, a rizómás erdei orchideafajok mikorrhizája merőben
eltér a gumós, gyepekben élőkétől: előbbiek mikorrhizája egész évben állandó és
a fák külső, ektomikorrhizáinak partnerségét kihasználva, a fáktól szerzik be
tápanyagaik jelentős részét.
Bizonyos
orchideafajok teljes mértékben ráutaltak gombáikra, a fotoszintézis képességét
is elvesztették, azaz mikoheterotróf életmódúvá váltak. Ilyen például a
bajuszvirág (Epipogium aphyllum), amely mikorhiza-partnereként eddig öt
susulykafajt, egy fakógombafajt, egy tinórút, egy tejelőgombát és egy
szemölcsösgombafajt mutattak ki.
A
bajuszvirág fák mikorrhiza-gombáinak ritkán és rövid ideig látható
élősködője...
...
amelynek magjai a legkisebbek közé tartoznak a növényvilágban
Az
orchideák nemcsak nagy fajszámukkal veszik ki részüket az életformák
sokféleségének létrehozásából, hanem azáltal is, ahogy élőhelyeiken számos
különböző élőlénnyel tartanak fenn különleges és fennmaradásukhoz
nélkülözhetetlen viszonyt. A biodiverzitás megőrzésével foglalkozó újkeletű
tudományterület, a természetvédelmi biológia (konzervációbiológia) az élőhelyek
és fajok megőrzésére vonatkozó adminisztratív döntések meghozatalát igyekszik
segíteni egyebek között az ernyőfajok és az indikátorfajok körének
meghatározásával.
Az ernyőfajok olyan széles elterjedésű fajok, amelyek
védelme közvetetten sok más faj megőrzését is elősegítheti, mivel élőhelyük
változatos életközösségnek ad otthont, amelynek tagjai menedéket találhatnak az
ilyen élőlények védelmének ernyője alatt. Az ernyőfajok a védendő területek
helyének kiválasztásában, a rezervátumok legkisebb minimális méretének
meghatározásában, illetve az ökoszisztémák összetételének, szerkezetének és
folyamatainak tanulmányozása során használhatók. Az orchideák jelentős
elterjedtségük és változatos élőhelyigényük miatt széles körűen használhatók az
életközösségek működőképességének, „egészségének” indikátoraként, azaz olyan
szerepet töltenek be, mint egykor a kanárik a szénbányákban.
Szövevényes
viszonyok
Hogy
miként kapcsolódik egyetlen orchideafaj a neki otthont adó életközösség
legkülönbözőbb elemeihez, azt a piros madársisak (Cephalanthera rubra)
példáján mutatjuk be. Ez a faj erőteljesen mikotróf növény, azaz teljes
élettartama alatt a mikorrhiza-gombák mindvégig jelen vannak gyökerében, és
szerepük van abban, hogy a madársisak több éven át képes lappangva,
észrevétlenül életben maradni árnyas erdők talajában. Gyökeréből genetikai
módszerekkel – egyebek között – kizárólagosan csak külső mikorrhizát képező
gombákat (Tomentella-fajokat) is azonosítottak. Ez azt jelenti, hogy az
erdőalkotó fákkal kapcsolatban lévő gomba segít felvenni a fásszárú növénynek a
vizet és a benne oldott ásványi anyagokat. „Cserébe” a fotoszintézis során
létrehozott szerves anyagokat – szénhidrátokat – kap. A madársisak azonban
ugyanezekkel a gombákkal más és jóval egyoldalúbb kapcsolatot alakít ki,
életben maradása nagymértékben függ szimbionta partnereitől. Izotópos
vizsgálatok szerint szénforgalmának 26 százaléka, nitrogénforgalmának 61
százaléka gombáitól – végső soron pedig az erdőalkotó fáktól – származik,
ellenben az orchideától a gomba felé irányuló anyagforgalom nem kimutatható.
A madársisak
virágai a harangvirágfajokat (Campanula) mímelve tévesztik meg
beporzóikat, a Chelostoma nemzetségbe tartozó hártyásszárnyú
rovarokat. Ezek a művészméhek a harangvirágokon gyűjtögetnek nektárt, és
eközben tévedésből látogatják a madársisak virágait, amelyek „kihasználják”
beporzóikat. Azok hiába vesztegetik idejüket és energiájukat a virágok
látogatására, nem találnak táplálékot, ám közben az orchidea virágait
megporozzák. A madársisak függése a megporzóktól viszont további
következményekkel jár. A faj egyrészt érzékenyen reagál a megporzó méhek
megritkulására vagy eltűnésére, amelynek hátterében több más tényező (például
vegyszerhasználat) mellett az erdőművelési gyakorlat is állhat. A Chelostoma-fajok
ugyanis elhalt, korhadó fák üregeiben fészkelnek, és ha a holt fát eltávolítják
az erdőből, akkor a méheket megfosztják lakóhelyüktől, a madársisakot pedig
megporzóitól. Ráadásul a holt faanyag számos további élőlénycsoport – például
gombák, mohák, xilofág rovarok, odúlakó madarak stb. – számára igen fontos.
Ám a
madársisak nemcsak e méhektől függ, hanem az azoknak táplálékot nyújtó, az
orchideának pedig modellként szolgáló harangvirágoktól is. A megtévesztő
orchideák szaporodási sikere ugyanis a megporzókat vonzó, „mágnesfajhoz”
közeledve növekszik: azaz minél több harangvirág nyílik a madársisak közelében,
annál több termést hoz. A leggyakoribb modell, a baracklevelű harangvirág
élőhelyigénye azonban nem egyezik meg tökéletesen a madársisakéval: legjobban
fényben gazdag gyepszintű erdőkben, szegélyeken, tisztásokon érzi magát.
A piros
madársisak szaporodásához és fennmaradásához tehát egyidejűleg több élőlény
együttes előfordulására van szükség. Az orchidea közvetlenül függ
mikorrhiza-gombáitól és a megporzó méhektől. A gombák közvetítésével az erdőalkotó
fáktól kapja tápanyagainak jókora részét. Termést pedig akkor van esélye hozni,
ha az erdőállomány vegyes korösszetételű és természetes szerkezetű, így az
otthont ad a fényigényesebb harangvirágfajoknak is, továbbá az élőhelyén a
megporzó méhek megtelepedéséhez szükséges holt, korhadó fa is megtalálható.
Mindezek
fényében érthető, hogy a piros madársisakot az Egyesült Királyságban a
kipusztulás fenyegeti, visszaszorulásának mértéke 70 százalékos. Angliában
rendkívül alacsony a természetes szaporodási rátája, egy populációban tíz év
alatt egyetlen termést találtak és megmentése érdekében a virágok mesterséges
(kézzel történő) megporzásával próbálkoznak. Emellett a példányokat egyenként
igyekeznek védelmezni a növényevőktől, például a csigáktól.
Hazánkban
ugyanakkor még számtalan olyan állománya ismert a piros madársisaknak, amely
bőven hoz termést. Ez azt jelzi, hogy az életközösség most vázolt hálózata jól
működik és így tartós fennmaradására is jó esély van. Míg Nyugat-Európában
pollinációs krízisről beszélnek, addig nálunk Havas Enikő és munkatársai (2009):
A magyarországi Chelostoma-fajok (Hymenoptera: Megachilidae) elterjedési és előfordulási gyakoriságának időbeni változása című cikkükben
(Állattani Közlemények 94: 63-72.) kimutatták, hogy a faj
megporzójának számító Chelostoma nemzetségbe tartozó méhek közül három
faj relatív gyakorisága határozott növekedést mutat, öt faj gyakorisága nem
mutat szignifikáns változást és csupán egy faj állománya csökken.
Napjainkban
számos tekintetben hazánk még kedvezőbb helyzetben van, mint a nyugat-európai
államok. Ez azonban elsősorban annak a tájhasználatban, a természeti
erőforrások kiaknázásában, a művelés intenzitásában tapasztalható több
évtizedes (vagy évszázados) „lemaradásnak” köszönhető, amelyet az egységes
Európában éppen napjainkban igyekszünk felszámolni és ezáltal
természetes–féltermészetes élőhelyeink nyugat-európai szemmel irigylésre méltó
sokféleségét tönkretenni.
Orchideákban
gazdag láprét a Duna-Tisza közén
Juhokkal
legeltetett sekély termőrétegű gyep a Bakonyban, virágó pókbangóval és sömörös
pettyeskosborral
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése