A növények nemcsak táplálékok, gyógyszerek, díszek vagy nemzeti szimbólumok lehetnek, hanem játékok is. Sőt: a gyerekek számára a növényvilág talán előbb volt játék, mint „botanika”. A gyerek nem először határozókulccsal közelít a réthez, hanem kézzel, szájjal, füllel, bőrrel és képzelettel. A pitypang bóbitája nem kaszatokból álló terméscsoport, hanem óra, lámpa, kívánságrepítő. A bojtorján nem Arctium, hanem kutya, bárány, buzogány, tépőzáras építőkocka. Az útifű nem Plantago, hanem lövedék. Az egérárpa nem gyom, hanem alattomosan felmászó kis szörnyeteg a kabátujjban.
A növényekkel való játék ezért sokkal több, mint
kedves gyermekkori nosztalgia. A növényi játék a világ megismerésének egyik
archaikus formája. A gyerek megtanulja, melyik szár üreges, melyik hajlik,
melyik törik; melyik termés akad a ruhába, melyik repül, melyik pattan, melyik
csörög; melyik növény csíp, melyik szúr, melyik ragad, melyik fest, melyik ad
hangot. Ez nem tantermi „környezeti nevelés”, hanem közvetlen tapasztalati
ökológia.
A modern neveléstudományi szakirodalom ma újra
felfedezi azt, amit a falusi és kertvárosi gyerekek sokáig maguktól is tudtak:
a természetes anyagokban gazdag játékterek többféle, gazdagabb, kreatívabb
játékot tesznek lehetővé, mint a kész játszótéri eszközök uralta környezetek.
White és Stoecklin szerint, ha a gyerekek maguk tervezhetnék meg kültéri
játéktereiket, azok növényekben, fákban, virágokban, vízben, sárban, homokban,
állatokban és rovarokban gazdag terek lennének, nem pedig csupán néhány
szabványosított mászóka és hinta kombinációi (White & Stoecklin 1998).
Hachey és Butler ugyancsak hangsúlyozzák, hogy a kertészkedés és a
természetalapú játék az óvodai természettudományos nevelésben nem külön
„tantárgy”, hanem kíváncsiságot, megfigyelőkészséget, kérdezést, gondoskodást
és tapasztalati tanulást fejlesztő közeg (Hachey & Butler 2009).
A nagyvilágban a növényekből készült
gyerekjátékoknak rengeteg formája van. A pitypangóra szinte egész Európában és
Észak-Amerikában ismert: a gyerek elfújja a bóbitát, és ahány fújásra sikerül
eltüntetni a repítőszőrös terméseket, annyi az idő. Ugyanez a játék néha
jóslássá változik: teljesül-e a kívánság, messzire száll-e az üzenet,
visszatér-e valaki? Botanikailag ez a terjedésbiológia egyik legszebb
hétköznapi demonstrációja; gyerekszemmel viszont egyszerűen varázslat.
A lándzsás útifűvel vagy rokon útifűfajokkal való
„lövöldözés” szintén több országban ismert. A virágzati fejet a szár
meghajlításával és hirtelen elpattintásával lehet kilőni. Ez a játék egyszerre
ügyességi próba és növényi mechanika: rugalmas szár, megfelelő szög, jó
időzítés. Ugyanez a növény máskor főzőcskézéshez szolgáltat „borsot” vagy
„borsót”, ha a terméses részeket lemorzsolták. Magyar néprajzi adatokban is jól
adatolt, hogy az útifűfélék gyerekjátékként nem egyetlen funkcióval
szerepeltek, hanem lövedékként, fonható szárként, játékfőzés alapanyagaként és
jósló- vagy mérőjátékként is (Dénes 2024).
A bojtorján termése külön fejezetet érdemel. A
horgas fészekpikkelyekkel borított termések úgy kapaszkodnak egymásba, ruhába,
állatszőrbe, hajba, mintha eleve gyerekjátékra találták volna ki őket. Nem
véletlen, hogy a tépőzár feltalálását is a növényi horgok megfigyelésével
szokták összefüggésbe hozni. A gyerekek azonban már jóval a modern ipari
biomimetika előtt tudták, hogy a bogáncsból építeni lehet. Lehet belőle kutya,
bárány, bútor, buzogány, kitüntetés, korona, babaeszköz vagy egész kis világ. A
közönséges bojtorján terméses fejecskéi a magyar gyermekjáték-hagyományban
valóban afféle természetes „építőkockaként” működtek; nem véletlenül nevezhető
ez a növény a régi gyerekvilág egyik legjobb „legójátékának” (Dénes 2024).
A növényekből készült hangszerek szintén
egyetemesek. Nádsíp, fűzfasíp, hagymaszárból vagy fűszálból csalt fütty,
szalmaszálon fújt hang, kukoricaszár-hegedű, dióhéj-csörgő: ezekben a
játékokban a gyerek nemcsak játszik, hanem akusztikai kísérleteket is végez. A
hang attól születik, hogy a növényi anyag üreges, vékony, feszes, rostos vagy
rugalmas. A sípkészítéshez ráadásul időzítés is kell: nem mindegy, mikor válik
le a kéreg a fűzvesszőről, mikor elég zsenge vagy elég száraz egy szár. A népi
gyermekjátékokban ezért a növényismeret nem pusztán fajismeret volt, hanem
anyagismeret is.
A növényekből épített világokban a gyerek a
felnőttek világát kicsinyíti le. Kukoricacsutkából ökör, kukoricaszárból
szekér, csuhéból baba, nádból kunyhó, gyékényből párna, dióhéjból bölcső vagy
csónak, makk-kupacsból pipa készülhetett. A játék itt nem bolti tárgy, hanem
folyamat. Meg kell találni az anyagot, fel kell ismerni az alkalmasságát, át
kell alakítani, majd szerepet kell adni neki. A növény nem passzív tárgy:
ellenáll, törik, hajlik, szárad, szúr, színez, illatozik. A gyermek képzelete
és a növény anyagszerűsége együtt hozza létre a játékot.
A nemzetközi „nature play” és „loose parts”
szemlélet tulajdonképpen ugyanezt a tapasztalatot fogalmazza meg mai pedagógiai
nyelven. A természetes játékanyag nem egyfunkciós tárgy. A bot lehet kard, ló,
pecabot, varázspálca vagy kerítés; a levél lehet pénz, tányér, takaró, zászló
vagy hajó; a termés lehet állat, étel, gomb, szem, lövedék vagy építőelem.
Hachey és Butler (2009) hangsúlyozzák, hogy a kertészkedés és a természetalapú
játék nem igényel bonyolult infrastruktúrát: már a magok, csírák, levelek,
talaj, víz és egyszerű természetes anyagok is elindítják a gyermeki
megfigyelést és kérdezést. A lényeg nem az előre gyártott játékszer, hanem az
alakítható anyag és a gyermeki képzelet találkozása.
E ponton érdemes hazatérni Magyarországra, mert a
magyar népi gyermekjátékok növényvilága meglepően gazdag. Dénes Andrea
etnobotanikai áttekintése archív adatok és mai online adatgyűjtés alapján
összesítette a gyermekjátékokhoz hagyományosan használt vad- és
kultúrnövényeket; a források közel 100 olyan növényfajt említenek, amelyet
játékként, változtatás nélkül vagy tárgykészítő játékok alapanyagaként
használtak (Dénes 2024). A kép még szélesebb, ha nemcsak a szigorúan vett
játékokat, hanem a gyerekek által rágcsált, szopogatott, kóstolgatott
„gyerekcsemegéket” is figyelembe vesszük. A Kárpát-medence magyar
vadnövényhasználatát összegző etnobotanikai munka számos olyan adatot közöl,
amelyben virágok, hajtások, termések vagy növényi nedvek gyermeki
fogyasztásként, szopogatásként, rágcsálásként jelennek meg (Dénes et al. 2012).
A pásztortáska, Capsella bursa-pastoris, jó példa a
jelentéktelennek látszó növény játékos újraértelmezésére. Terméskéit félig
lehúzva és a szárat megrázva csörgőféle lett belőle. A termések letépkedésével
kiszámolókat is játszottak: „élek-e, halok-e”, „menjek, ne menjek”. A
pásztortáska tehát egyszerre volt hangadó játék, jósló növény és gyerekcsemege.
A „csörgővirág” jellegű használat jól mutatja, hogy a gyerek nem a rendszertani
helyét, hanem a működését nevezte meg. A népi növénynevekben gyakran éppen ez a
működés, hang, íz, forma vagy játékos asszociáció őrződik meg.
Az útifűfajok, különösen a lándzsás útifű, Plantago
lanceolata, a gyerekek kezében fegyverré, órává, főzőeszközzé és
ékszeralapanyaggá válhattak. A virágzati fejjel lődöztek, a szárból fonott kis
tárgyakat készítettek, a lemorzsolt termések a játékfőzésben borsként vagy
borsóként szerepeltek. A szár elszakításakor előtűnő rostszálak alapján órát is
jósoltak. Ez a játékos használat különösen szép példája annak, hogyan lesz a
növény morfológiája gyermeki technikává (Dénes 2024).
A pitypang, pongyola pitypang, Taraxacum officinale
agg., talán a legismertebb botanikai gyerekjáték. A bóbitát elfújni, „órát”
játszani, kívánságot küldeni: ez ma is élő gyakorlat. A pitypang üreges
tőkocsánya is játékra termett. Darabjait vízbe téve felpöndörödő kis csigákat kaptak,
egymásba dugva nyaklánc lett belőle, virágaiból koszorút fontak, szára sípként
vagy szívószálként is szolgálhatott. A pitypang azért tökéletes gyereknövény,
mert minden része csinál valamit: repül, pöndörödik, tejel, hajlik, fonható. A
magyar népi nevek között a pitypang mellett olyan alakok is előfordulnak, mint
láncvirág, pipevirág, pimpó, kákics, kutyavirág, tejesfű vagy gyermeknyelvi,
tréfás névváltozatok; ezek a nevek részben a növény tejnedvére, részben
virágára, részben játékos használatára utalnak (Dénes et al. 2012).
A közönséges bojtorján, Arctium lappa, a magyar
gyermekjátékok egyik királya. A bogáncsnak nevezett terméságazatokkal lehetett
dobálózni, de ennél sokkal érdekesebb volt az építés. Az egymásba akadó
termésekből állatok, bababútorok, katonai rangjelzések, buzogányok, apró
eszközök készültek. A lapulevélből esernyő vagy szoknya, a szárból fonott vagy
alakított tárgy lehetett. A bojtorján nem szép, nem nemes, nem ünnepi növény;
de gyerekszemmel az egyik legtökéletesebb szerkezeti anyag. Népi nevei között a
bojtorján mellett előfordul a lapu, bogáncs, büdös lapu, parti lapu és más
változat is; ezek közül a játék szempontjából legfontosabb nem a „hivatalos”
név, hanem a termés tapadóképessége és építhetősége (Dénes 2024; Dénes et al. 2012).
Az egérárpa (Hordeum murinum), másféle örömöt
adott: csiklandó, alattomos örömöt. Akadó kalászával dobálóztak, egymás hajába
vagy ruhájába hajították, ingujjba, kabátujjba dugták, és a kar mozgatására a
kalász lassan „felmászott”. A jelenség mögött a szálkák irányítottsága és a
termés mozgásmechanikája áll; a gyerekek számára viszont ez egy élőnek tűnő
növényi kisállat volt, amely makacsul halad fölfelé. Az ilyen játékokban van
egy kevés csúfolódás, egy kevés testi kellemetlenség, de sok megfigyelés is: a
gyerek megtapasztalja, hogy a növényi képleteknek irányuk, tapadásuk, mozgásuk,
szinte „viselkedésük” van (Dénes 2024).
A nád (Phragmites australis), a magyar vízivilág
klasszikus játékanyaga. Nádsíp, nádi hegedű, nyílvessző, papírsárkány váza,
pecabot, kunyhó, sátor, tutaj, nádparipa: a nád egyszerre építőanyag, hangszer
és „fegyver”. Könnyű, üreges, vágható, hajlítható, nagy tömegben hozzáférhető.
A magyar vadnövényhasználati adatok szerint a nád fiatal hajtása és rizómája
táplálékként vagy szükségtáplálékként is előfordult, ami jól mutatja, hogy
ugyanaz a növény egyszerre lehetett élelem, tetőfedő, eszköz és játékanyag
(Dénes et al. 2012).
A kukorica, másnéven tengeri, a falusi
gyermekjátékok egyik leggazdagabb alapanyaga volt. Csutkából ökör, baba,
építőkocka, ház, ól és torony készülhetett; csuhéból baba, kötél, bajusz,
szakáll, esernyő; kukoricahajból hajfonat; kukoricaszárból hegedű, szánkó,
szekér vagy csónak. A kukorica különlegessége, hogy a növény szinte minden
része játszható. A termés táplálék, a csutka szerkezeti elem, a csuhé
textilpótlék, a haj dísz, a szár építőanyag és hangszer. A növény itt már nem
vadnövény, hanem kultúrnövény, mégis ugyanúgy belép a gyermeki botanikai
képzeletbe.
A dió, a makk, a vadgesztenye és más termések a
tárgykészítő játékok keményebb anyagai voltak. Dióhéjból pörgettyű, bölcső,
szemüveg, csörgő vagy kis hajó készülhetett. Makkból és kupacsból pipa, síp,
babaedény vagy ékszer. A vadgesztenye magja játék-szappan is lehetett, mert
valóban habzott. Ezek a játékok már szinte kézműves tudást igényeltek: fúrás,
faragás, kötözés, illesztés, egyensúlyozás. A növényanyag itt félúton áll a
játék és a népi technológia között.
A növények a gyerekek testét is bevonták a játékba.
Pipacsszirommal arcot lehetett pirosítani, faeperrel rúzsozni, bizonyos
termések nedvével körmöt festeni. A csalánnal ijesztgették egymást. A hóbogyó
termését földhöz vágva „petárdáztak”. A maszlag tüskés termése kis sündisznó
vagy malac lett. A százszorszép, margaréta, akáclevél, herevirág vagy pitypang
a „szeret, nem szeret” és más jósló játékok kelléke volt. A növény itt már
nemcsak anyag, hanem társas érintkezés: udvarlás, csúfolódás, versengés,
ijesztés, szépítkezés, titkos kívánság.
A gyerekcsemegék világa különösen izgalmas
határterület. A gyerekek virágok nektárját szopogatták, savanykás leveleket
rágtak, édeskés szárakat kóstoltak, terméseket ettek, gyantát vagy fanedvet
rágtak, szopogattak. A fehér akác virága, az árvacsalánok virága, a madársóska,
a sóska, a fűfélék édeskés szára, a bükk tavaszi levele vagy a vadrózsa termése
nem mindig „ételként” jelent meg, hanem gyermeki próbaként, ízlelésként,
alkalmi csemegeként (Dénes et al. 2012). Ez már nem játék a szoros értelemben,
mégis ugyanahhoz a világhoz tartozik: a gyerek a növényt közvetlen testi
tapasztalattal ismeri meg.
Ezeknek a játékoknak volt egy fontos, ma gyakran
elfelejtett tulajdonságuk: nem lehetett őket megvenni. Tudni kellett, hol nő az
útifű, mikor jó a fűzfasípnak való vessző, melyik bojtorján ragad jól, melyik
kukoricaszár ad hangot, melyik nád elég egyenes nyílvesszőnek. A gyerek nemcsak
fogyasztó volt, hanem gyűjtő, megfigyelő, készítő és kísérletező. Ez a tudás
nem könyvből származott, hanem egymástól: nagyobb gyerektől kisebbnek,
testvértől testvérnek, pásztoroktól, parasztgyerekektől, utcabeliektől.
Ma ezeknek a játékoknak egy része eltűnt, más része
emlékként él. Nem azért, mert a növények tűntek el teljesen, hanem mert a
gyerekek szabad mozgástere szűkült be. Kevesebb az árokparti csatangolás,
kevesebb a mezsgye, kevesebb a felügyelet nélküli, hosszú, unalmas délután,
amikor egy bojtorjánból kutyát lehet építeni. A modern gyermek gyakran sokkal
több kész játékot kap, de kevesebb alkalmat arra, hogy maga találja ki, miből
mi lehet.
Nem kell azonban mindent visszasírni. Néhány régi
növényi játék ma már biztonsági vagy természetvédelmi okokból nem ajánlható
változatlanul. Mérgező növényekkel, védett fajokkal, útszéli szennyezett
élőhelyek növényeivel nem érdemes játszani. A cél nem az, hogy kritikátlanul
újrajátsszuk a múltat, hanem hogy megértsük a lényegét: a gyereknek szüksége
van alakítható, élő, változatos természetes anyagokra, és szüksége van arra,
hogy a növényeket ne csak tananyagként, hanem személyes tapasztalatként ismerje
meg.
A növények mint gyerekjátékok végső soron arról
beszélnek, hogy a természet nem puszta háttér. Nem „zöld környezet”, nem
dekoráció, nem is kizárólag védelemre szoruló objektum. A gyerek számára a
természet működő világ: hangot ad, mozog, ragad, repül, fest, csíp, szúr, épül,
szétesik. Aki gyerekként pitypangórát fújt, útifűvel lőtt, egérárpát
csempészett a másik kabátujjába vagy bogáncskutyát épített, az nem egyszerűen
játszott. Botanikai tapasztalatot szerzett – csak éppen nem annak nevezte.
És talán éppen ez a legfontosabb. A növényismeret
nem mindig latin névvel kezdődik. Néha egy csörgő pásztortáskával, egy ragadós
bojtorjánnal, egy pitypangból font nyaklánccal vagy egy ingujjban felfelé mászó
egérárpával kezdődik. A gyerek előbb játszik a növénnyel, és csak később
tanulja meg, hogy neve is van. De amit egyszer a kezével, bőrével, szájával,
fülével és képzeletével megismert, azt már nem felejti el egészen.
Irodalom
Dénes A. 2024: A botanikai gyermekjátékok növényei.
Etnobotanikai áttekintés. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 57: 25–50.
https://doi.org/10.62148/JPME.2024.02
Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár
Zs. 2012: Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the
Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 381–396.
https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040
Hachey A. C. & Butler D. L. 2009: Science
Education through Gardening and Nature-Based Play. Young Children, November
2009: 42–48.
White R. & Stoecklin V. 1998: Children’s Outdoor
Play & Learning Environments: Returning to Nature. Early Childhood News
10(2): 24–30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése