Mit kaptunk a növényektől 22.

 

 Növényi inspiráció – viragok, amelyek ecsetet adtak a művészek kezébe

A képzőművészet történetében a növények soha nem pusztán háttérdíszletek voltak. A virág, a fa, a termés vagy a kert sokszor ugyanúgy főszereplővé vált, mint egy emberi alak. A növényekben a művészek egyszerre találtak formát, színt, ritmust, jelképet és lelkiállapotot. Egy napraforgó lehetett a fény és a barátság emblémája, egy tavirózsa a látás feloldódása, egy olajfa pedig festői és erkölcsi vita tárgya.

A legismertebb példa természetesen Vincent van Gogh napraforgó-sorozata. Van Gogh 1888–1889-ben Arles-ban festette nagy napraforgós csendéleteit. Ezek nem botanikai illusztrációk, hanem a sárga szín szinte mániákus, mégis fegyelmezett kísérletei. A virágok egyszerre érettek, hervadók, ragyogók és esendők. A napraforgó nála nemcsak növény, hanem temperamentum: a dél-francia fény, a barátság utáni vágy és a festői önazonosság jelképe.

Kevésbé közismert, de talán még izgalmasabb Van Gogh olajfa-szenvedélye. Saint-Rémy-de-Provence környékén 1889-ben újra és újra visszatért az olajfaligetekhez. A göcsörtös törzsek, az ezüstösen változó lomb, a kékes, sárgás, lilás fényviszonyok olyan motívumot adtak számára, amelyben a természet megfigyelése és a belső zaklatottság egyszerre jelenhetett meg. Egy gyakran félreértett megjegyzés szerint az olajfák „őrületbe kergették”. Valójában Van Gogh nem az olajfákra panaszkodott, hanem arra, hogy Gauguin és Émile Bernard bibliai olajfakerti képei szerinte nem a természet valódi megfigyeléséből születtek. Ő ezzel szemben a konkrét fát, a konkrét fényt, a konkrét tájat akarta megfesteni.

Claude Monet esetében már nem egyetlen virág, hanem egy egész kert vált művészeti programmá. Givernyben nemcsak festette, hanem meg is teremtette motívumait. Tavirózsás tava és japán hídja a festészet történetének egyik legismertebb növényi univerzumává vált. Monet tavirózsái nem virágportrék a szó hagyományos értelmében. Inkább azt mutatják meg, hogyan bomlik fel a látvány a víz tükrén: levél, virág, felhő, égbolt és fény szinte szétválaszthatatlanul olvad össze.

A magyar festészetben különösen szép példa erre Szinyei Merse Pál Pipacsos mező című képe. Itt a pipacs nem egyszerű vadvirág, hanem a kép egész látványvilágát szervező festői elem. A májusi-zöld rétben szétszóródó vörös virágfejek ritmust adnak a tájnak, élénkítik a levegős, napsütötte kompozíciót, és olyan közvetlen természeti frissességet teremtenek, amely a szabadban festés élményét idézi. Szinyeinél a pipacsok nem botanikai pontosságuk miatt fontosak, hanem azért, mert a fény, a szín és a táj örömének hordozói. A vörös foltok a zöld mezőben egyszerre természetesek és festőileg tudatosak: a növény motívumból színhatás, a színhatásból pedig életérzés lesz.

Édouard Manet kedves virága a pünkösdi rózsa volt. A peóniák széles, húsos szirmai kiváló alkalmat adtak neki a lazább, érzékibb ecsetkezelésre. Ezeken a képeken a virág már nem a régi virágcsendéletek pontos, fegyelmezett tárgya, hanem festői anyag: szín, fény, puhaság, múlandóság.

A növények iránti vonzalom a szimbolistáknál is erős volt. Odilon Redon virágképei különös átmenetet képeznek a természetmegfigyelés és az álom között. Redon érdeklődött a biológia iránt, Bordeaux-ban botanikus környezetben is mozgott, de virágai mégsem egyszerűen „valóságos” virágok. Sokkal inkább belső tájak növényei: lebegő, ragyogó, néha szinte kozmikus élőlények.

A 20. században Georgia O’Keeffe radikálisan új nézőpontból közelített a virágokhoz. Kannák, íriszek, mákvirágok és csattanó maszlagok kerültek képeire, gyakran hatalmasra nagyítva. O’Keeffe virágai azért hatnak olyan erősen, mert a nézőt közel kényszerítik a növényhez. Amit a hétköznapokban csak futólag látunk, nála monumentálissá válik: a szirom redője, a virág torka, a színátmenet, a forma belső feszültsége.

Gustav Klimt napraforgója egészen más, mint Van Goghé. Klimtnél a napraforgó nem vibráló sárga robbanás, hanem szinte emberalak-szerű, ünnepélyes növényi figura, amely sűrű, ornamentális zöld háttér előtt áll. A növény nála a dekorativitás és a monumentalitás határán mozog: egyszerre virág, portré és díszítőmotívum.

Henri Rousseau növényei pedig arra emlékeztetnek, hogy a botanikai inspiráció nem mindig közvetlen terepi élményből származik. Rousseau híres dzsungelképei egzotikusnak tűnnek, pedig a festő soha nem járt trópusi őserdőben. Képzeletbeli dzsungeleit párizsi botanikus kert, állatkert, képes források és saját fantáziája alapján építette fel. A levelek, indák és virágok így nem földrajzilag pontos trópusi flórát alkotnak, hanem egy európai képzelet dzsungelét.

A növények a dekoratív művészetben is óriási szerepet kaptak. William Morris és az Arts and Crafts mozgalom számára a virágos, leveles ornamentika nem puszta minta volt, hanem világnézet. Eper, lonc, akantusz, gránátalma, kerti és erdei növények hálózták be tapétáit és textilterveit. Morris növényeiben a természet ritmusa az ipari tömegtermeléssel szembeni kézműves ellenállás jelképe lett.

Ezek a példák jól mutatják, hogy a művészet növényei sokfélék. Van, amelyik pontosan felismerhető fajként jelenik meg, más inkább hangulat, ornamentum vagy emlékkép. A napraforgó, a tavirózsa, az olajfa, a pünkösdi rózsa, az írisz vagy a dzsungel levelei azonban mind ugyanarról tanúskodnak: a növények nem néma háttérszereplők az emberi kultúrában. Néha ők adják a kép szerkezetét, színét, ritmusát — sőt olykor magát a festői gondolatot is.