A struccharaszt felfedezése egy újság hasábjain

Boros Ádám (Budapest, 1900. nov. 19. – Budapest, 1973. jan. 2.) a XX. századi magyar flórakutatás kiemelkedő alakja és nemzetközi hírű bryológus. A budapesti tudományegyetemen 1922-ben szerzett tanári oklevelet. 1922–1960-ig különböző agrobotanikai kutatóintézetekben (Gyógynövénykísérleti Állomás, Vetőmagvizsgáló Intézet, Országos Fajtaminősítő Intézet, Agrobotanikai Intézet) dolgozott. 1957-től a biológiai tudományok doktora.

Gyűjtőútjain hazánk szinte valamennyi tájegységén megfordul, de a Kárpát-medence határainkon kívül eső részeit is kutatja. Belső-somogyi és nyírségi művei a hazai flóraművek előfutárai. Foglalkozott a homoki erdők; láperdők, zsombékosok; szikesek; lápok; löszfalak; árterek; jégbarlangok és barlang-szájadékok; hévizek; tavak; homokbányák és rizsföldek növényzetével is. Számtalan nagy jelentőségű florisztikai felfedezés fűződik a nevéhez. Még életében védetté nyilvánított, felbecsülhetetlen értékű növénygyűjteménye az országban a legnagyobb magángyűjtemény volt, a MTM Növénytára őrzi.

Boros Ádám nevéhez számtalan érdekes és fontos florisztikai felfedezés fűződik. Mind közül talán a struccharaszt hazai megtalálása a legszokatlanabb... 8 éves korától kezdve kísérte el anyai nagyapját és nagybátyját kirándulásaikra, többek között eljutott velük az Alpokba is. A növényekkel való ismerkedése is így kezdődött: a magashegyi kirándulások közben csodálkozott rá először a szépséges havasi növényekre. Egész életében lelkes turista volt, nemcsak sokat kirándult, de a „Turisták Lapja” című újságnak is rendszeres olvasója volt. 1938-ban e lapban jelent meg Kolacskovszky Lajos tollából az  „Erdőhorvátitól Göncig” című cikk.

 

Az útleírás egyik illusztrációja Gyarmos Gyula egy fekete-fehér fényképe volt, melyen Boros egy hazánkból akkoriban ismeretlen haraszt jellegzetes leveleit látta meg: a „lefényképezett páfránybozót oly híven adja a páfránysűrűséget alkotó növény képét, hogy abban minden növényismerő teljes biztossággal felismeri a struccharasztot”. 

 

Méteresre is megnövő, körben fejlődő levelei jellegzetes tölcsért formálnak.

 

Spórás levelei kisebbek, a levéltölcsér közepéből nőnek ki. A spórák éréskor ez a levél megbarnul.

A struccharaszt hegyvidéki patakok és folyók jellegzetes kísérőnövénye. A történelmi Magyarország területén előfordulása ismert volt, a Kárpátokban néhol nem számít ritkaságnak. Az első világháborút követően azonban a botanikusok nem tudták e növény előfordulásáról az ország területén. 

A Boros Ádám által egy újságcikk fényképe alapján az Eperjes-Tokaji-hegységben megtalált struccharaszt ma is szépen díszlik a Kemence-patak völgyének égerligeteiben.

 

Később az Északi-középhegység és a Nyugat-Dunántúl néhány további pontján is előkerült, sőt felbukkant Budapest mellett is. Elképzelhető, hogy utóbbi állománya kertből vadult ki, ugyanis napjainkban kedvelt dísznövény is. A Tisza mellett manapság előkerült példányait valószínűleg a folyó hozta magával az Északkeleti-Kárpátokból, ahol igen gyakori.

Magyarország növényritkaságai: lónyelvű csodabogyó

A korábban a liliomfélék rokonságába sorolt, manapság azonban Ruscaceae néven önálló családnak tekintett csodabogyófélék közé fásodó vagy lágyszárú hajtásokkal rendelkező cserjék, félcserjék vagy liánok tartoznak. Leveleik redukálódtak, szerepüket módosult, zöld színű hajtásrészletek (fillokládiumok) vették át. Az Asparagales rendnek nevet adó, mintegy 300 fajt magába foglaló spárga nemzetségnek egyetlen hazai faja van. A közönséges spárga (Asparagus officinalis) száraz gyepekben, bokorerdőkben él. Számos kultúrváltozatát főzeléknövényként termesztik. A hazai flórából ebbe a rendbe tartoznak még a gyöngyvirág (Convallaria majalis) és a salamonpecsét (Polygonatum) fajok. Rokonaik a megtévesztő megjelenésű csodabogyók. A Kárpát-medencében két fajuk fordul elő. Magyarországon mindkettővel leggyakrabban a Dél-Dunántúl erdeiben találkozhatunk.

A csodabogyók fillokládiumai laposak, levélszerűek. Közepükön tavasszal jelennek meg az apró, zöldesbarna virágok. Virágaik kevéssé feltűnőek, novemberre-februárra beérő piros, mintegy egy centiméteres bogyótermésük annál látványosabbá teszi őket.

Az 1–3 centiméteres fillokládiumú szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatum), közel méteres magasságot is elérhet. A Dél-Dunántúlon sokfelé tömeges faj, védetté nyilvánítását az indokolta, hogy mutatós, örökzöld hajtásait virágkötészeti és koszorúkészítési célokra igen nagy mennyiségben gyűjtötték. Hollós László kecskeméti középiskolai tanár, világhírű mikológus – aki az edényes flórát is kutatta – korabeli beszámolója szerint a XX. század elején egyedül Szekszárd környékéről évi kb. 10–12 mázsányit szállítottak belőle Budapestre. A „vad puszpáng”-ként és egértövisként emlegetett csodabogyó szedési jogát Szekszárd vidékén évente 50–400 koronáért adták bérbe. A bérlő munkásokkal szedette, akiknek leszedett kilónként 10–11 fillért fizetett. Az áru mázsáját a bérlő Budapesten 48–58 koronáért értékesítette. Geleta Ferenc kaposvári erdőmérnök szerint „az erdőgazdaságok 1957 és 1967 között összesen 5633 mázsa csodabogyót termeltek ki”.

 

A szubmediterrán elterjedésű, bükkösökben, gyertyános–tölgyesekben élő, szintén örökzöld lónyelvű csodabogyót (Ruscus hypoglossum L.) valószínűleg szórványos előfordulása miatt nem gyűjtötték nagy mennyiségben. Bár nem szúrós hegyű „ál-levelei” jóval nagyobbak (5–12 cm hosszúak), kevésbé feltűnő, hiszen hajtásai rendszerint a talajon elfekszenek. A Dél-Dunántúl domb- és hegyvidékein, továbbá a Keszthelyi-hegységben, a Bakonyban és talán a Velencei-hegységben fordul elő. Állományait néhol a túlszaporodott vadállomány téli rágása veszélyezteti.

Kedvenc íróm, Fekete István Kálvária című novellája

KÁLVÁRIA
Faluhelyen nem nől a temető, csak telik. Egy része látszólag üres, s itt jó szagú, dús füvek nőnek a sírásó örömére, akinek ez a kaszálója: más részen régi sírok süppednek; ismét más részen keményen állnak még a fejfák és a friss földhányásokon kerti virágok bánatoskodnak az otthonvalók helyett. A sírok azután körbejárnak. Mindig másutt vannak az újak, és mindig másutt van a sírásó kaszálója, csak az emberek ezt nem veszik észre, mert mire észrevennék, már maguk is kikerülnek a temetőbe.
Faluhelyen nem nől a temető, hiszen nem is nőhet, mert egyik oldalán az országút határolja, másik két oldalán a megnövekedett falu, míg a negyediken a sírásó kis földje, aki így könnyen megosztja munkáját a halott emberek és az élő kukorica vagy krumpli között. De a temető nem nől, s ezért előfordul, hogy sírásás közben némely sárga csontok kerülnek elő, melyeket az öreg Banai enyhe tisztelettel félrerak, s amikor kész az új sír, a fenékre ismét visszarakja a csontokat, és földet szór rá, nehogy valami avatatlan, borzongáséhes öregasszony észrevegye.
– Nyugodjál, testvér, tovább – mondja gyengéden, és a lapáttal egyenesre simítja lent a földet. Így azután az ősök pora összekeveredik az utódokéval, ami nemcsak helyénvaló, de szeretetteljes dolog is.
Ezek szerint nem is fontos, hogy nőjön a temető, ámbár néha nem ártana, ha kicsit nagyobb lenne, ha teszem azt – kálváriát akarnak benne állítani.
Mert – akarnak.
A bejárattól jobbra éppen van üres hely, és már ki is nézték a kálváriadomb helyét, mert a helybéli felfogás szerint a kálváriának dombon kell lennie. Domb azonban nincs, hacsak a temetőárkán kívül lévő kopasz dombocskát be nem hordják.
– Hát behordjuk – mondták az emberek –, és be is hordták szénakaszálás és aratás között, amikor szuszogtak egy kicsit a lovak. Puha lösz volt a dombocska, nem termett rajta más, mint kakukkfű és benne – amint kiderült – régi-régi csontok, de sok. Temető volt a dombocska is abban az elmúlt világban, amire már nem emlékezett senki.
– Török csontok ezek – mondta Futó Kati néni –, hallottam öreganyámtól, hogy templomuk vagy mijük volt errefelé.
– Löhet – mondta Banai, akit bosszantott, hogy Kati néni ebbe a szakmai kérdésbe is beleüti az orrát –, de embörök voltak ezök is.
– Hát persze – nézték az emberek a megsárgult koponyákat, és rádőltek egy pillanatra az ásónyélre, mert az enyészet szele megérintette nyugodt szívüket.
– Gyerökök – fordult felénk ezek után Banai –, hordjátok a csontokat a temetősarokba, lögyenek szent helön, akárkik vóttak. De tisztösséggel!…
Én nem tudom, a mai gyereknek mi a gyönyörűség, de nekünk embercsontokat hordani nagy gyönyörűség volt. Egy-egy koponya körül már nézeteltérések is támadtak, sőt Berta Jancsi (az a hazudós) egyszerűen be akart bennünket osztani, hogy ki visz kezet, ki visz lábat és ki a bordákat. Ő – természetesen – a koponyákat. Erről persze szó sem lehetett, s a tisztességes, sőt eleinte áhítatosnak indult munka rövidesen és alaposan elfajult. Persze nem a felnőttek előtt, hanem a líceumkerítés mögött! A szelíd Puska Péter már sírva jött vissza, és amikor Jancsi az én utamat is elállta, hogy „ide a fejivel!”, nagyon szép verekedés kezdődött, amelyben a koponya elgurult, de a karcsonttal alaposan orron ütöttem ellenfelemet, amit ő egy combcsonttal viszonzott.
Juj! Ebben a felhevülő pillanatban jelent meg Futó Kati néni, és csípőre tette a kezét… Ezek után már nem is történt semmi, minthogy Kati néni – ahogyan mondani szokás – „leszedte rólunk a keresztvizet” és „ránk adta a tisztát”. Pedig nem is kiabált, csak sziszegett, és még a temető fáit is enyhe borzongás járta át.
– Ti istentelenök! Ti gyalázatosok… de majd, majd! Majd számon kérik, nem ám nappal, de nem ám, majd éccaka, ha tutulnak a kutyák, aztán dobog a pallás!…
És felemelte fehér kezét, amely alig különbözött azoktól a kezektől, amelyeket a föld alól szedtünk ki. Huh!
És attól kezdve elcsendesedve hordtuk a csontokat. Délután már tisztelettel, estefelé félelemmel, és amikor alkonyodott, már senki se akart koponyát vinni, még Berta Jancsi se, ez pedig nagy szó.
Mire hazaértem, este volt, csontszagú, földszagú, félelmetes este. Más a ház és más a szoba. A sarokban csönd és árnyék, az ablak mögött titkos éji világ; megvetett ágyam: mint a ravatal, és a padláson néha dobban valami…
– Mi az? – ültem fel riadtan.
– Mi lenne – ásított nagyanyám –, macska. Aludj!
Ja, ezt könnyű volt mondani. Dehogy aludtam, dehogy aludtam. Az éjszaka zörejei a szívemen kopogtattak. Majdnem felsikítottam, amikor kinyílt az ajtó, és dohos hidegség sóhajtott be a szobába.
– Ez volt az? – kérdezte valaki.
– Ez!!
És már vittek is valakik a temető felé. Szinte repültünk, ámbár én dermedt voltam, akár a jég.
– Itt van! – és odalöktek a többi közé.
Az új kálvária dombja világos volt, s ebben a világosságban alacsony templompadokban ülve vagy mellette állva különös emberek. A földön Berta Jancsi, Vince Ferkó és a többiek. Puska Péter az első padban ült szomorúan és szigorúan. Igaz, ő nem verekedett! – gondoltam.
És rám nézett mindenki.
– Az én kezemmel verekedett – mondta egy turbános, szakállas török –, a fejét akarom…
(Nem is mérgesen mondta.)
– Az én fejemmel gurigázott – mondta egy főkötős asszonyság –, a szívét akarom.
– Kiszedte a kisbaglyokat… a kápolna tornyából – mondta egy csizmás, gatyás siheder –, a kezét akarom.
– Felebarátaim – állt fel egy papi ember –, nem azért kaptátok vissza testi mivoltotokat, hogy bosszút álljatok! Avagy nem voltatok tik is gyerekek?… Megígéred-e, hogy istenfélő, jó gyerek leszel ezentúl?
– Ígérem! – akartam kiáltani, de csak nyöszörögni tudtam, és az az asszonyság a kezemre tette hideg kezét.
– Mit nyögsz? – kiáltotta, és megrázott, gyertyával az arcomba világítva a nagyanyám.
Verejtékben úsztam, és olyan jó voltam hetekig, hogy apám már orvost akart hívatni, ámbár nem volt nekem semmi testi bajom, de azóta tudom, hogy a régi vagy új kálváriadombot elsősorban a lelkével járja meg az ember.

Egy nagy tudós dolgozószobája II.

2015-ben jelent meg a Kitaibel - egy magyar tudós élete című könyvem. A kötet borítóját a főszereplő elképzelt dolgozószobája díszíti. A rendelkezésre álló információk alapján megpróbáltram elképzelni, hogy milyen lehetett a jeles magyar botanikus szobája:

 

A színes megjelenítést (akvarell technikával) Heinczné Rási Katalin végezte. Ezúton is köszönet érte!

Ezt követően a kép némi digitális utómunkán esett át: