Trabant kabrióval a bangók nyomában

Valamikor mintegy 30 évvel ezelőtt szeretve tisztelt atyai barátunk, Seregélyes Tibor feleségével és kisebb baráti társasággal tavasszal Krétára és Görögország szárazföldi területeire kirándult. Tibor útibeszámolója és csodálatos diái új távlatokat nyitott az orchideázás mezején. Míg ugyanis kosborfélék többsége nálunk igen ritka növény, addig a mediterráneumban sokkal több fajuk él és egy részük elég gyakran látható is. Különösen a különleges bangó-fajok voltak igen csábítóak. Mindez arra sarkallt bennünket, hogy következő tavasszal dél felé vegyük az irányt. Utitársunk és az expedíció vezetője a trabant-tulajdonos Raksányi Zsolt barátunk volt, aki Tiborék második görögországi túráján már részt vett s így tapasztalatokkal rendelkezett a mediterrán „bangászásban”. Úticélul Törökországot tűztük ki, annak is áprilisban a legtöbb zsákmánnyal kecsegtető tengerparti részeit. Úgy gondoltuk hogy addig hatolunk kelet felé ami a túra három hetébe belefér.

No, de előbb oda kellett érni! Mivel akkoriban a délszláv háború miatt a szétesőben lévő Jugoszlávia területére nem merészkedtünk, rosszabb utakon és valamelyes kerülővel Románián és Bulgárián keresztül utaztunk. Ez azonban némi nehézséget jelentett. A trabant üzemanyag tartálya ugyanis körülbelül 22 literes volt, amellyel mintegy 500 kilométert lehetett megtenni. Ennek következtében úgy számoltunk, hogy egyszer legalább tankolnunk kell Romániában. Ez azonban nem volt nagyon egyszerű, mert ebben az országban akkoriban még nem jelentek meg az üzemanyagot forgalmazó multinacionális cégek. A kevés számú és lerobbant „Petrom” kútnál többnyire pedig éppen nem volt benzin. Szerencsére azokat a kutakat, amelyeknél volt könnyen fel lehetett ismerni a felejük kígyózó kilométer-hosszú dacia-sorról... Nem kis örömünkre már Krassó-Szörény megyében (Jud. Caras-Severin) találtunk is benzint, ahol tíz amerikai dollárért 25 litert adtak. Mivel a tankba ez a mennyiség nem fért be, egy ötliteres műanyag vizeskannából kiöntöttük tartalmát és ebbe tankoltunk. (Ezzel egyébként későbbi víztárolásra használhatatlanná tettük.)
A Romániát és Bulgáriát elválasztó – ott már elég széles – Dunán a Calafat és Vidin közötti kompjárattal kívántuk átkelni, mert a másik lehetőség, a giurgiu-i híd kerülőút lett volna... Fel is jutottunk az aprócska vidini kompra – 25 órás várakozás után... A Jugoszláviát elkerülő forgalom miatt ugyanis több száz kamion várakozott az átkelésre, ennek következtében óriási torlódás volt, amit tovább súlyosbított az általános szervezetlenség és fejetlenség. Egy alkalommal rémülten figyeltük, hogy a rozoga kompocska – rajta általában három kamionnal és néhány személyautóval – bizonytalanul elindult a túlpart felé, majd kis idő elteltével motorja leállt és szabadon sodródott lefelé a folyón. Ez nem lehetett rendkívüli esemény, mert a helyieken semmiféle aggodalom nem látszott, egy kis vontatóhajó eredt a nyomába és egy óra múlva a komp meg is érkezett a túlpartra...
A komp után utunk szinte zavartalan volt Törökországig. Az olyan apróságok, amellyel ezek az államok némi valutabevételhez próbáltak jutni nem szabad, hogy a balkáni utazót idegesítsék Ilyen volt például a külföldi autók kerekeinek kötelező fertőtlenítése, amelyért természetesen fertőtlenítési adót („taxa dezinfekcijá”) kellett fizetni. A fertőtlenítés abból állt, hogy át kellett hajtani egy betonkádon, amelyben néha (nem mindig!) fertőtlenítő folyadék is volt, ami leginkább sáros víznek tűnt...
Törökországban azután hamar ráéreztünk a mediterrán bangó-keresés ízére. 

Gazdag zsákmányra leginkább mészkő vagy márga alapkőzetű vidékeken számíthat az „orchidea-vadász”. Enyhén legeltetett területek, nem túlságosan sűrű mediterrán cserjések, külterjesen művelt gyümölcsösök és olajligetek, útmenti gyepszegélyek és rézsűk kecsegtetnek a legjobb eredménnyel. Néha azonban mikor utunk vulkanikus alapkőzetű területeken vagy intenzíven művelt (felszántott talajú) olajfa-kultúrák között vezetett több száz kilométert utaztunk egyetlen orchidea nélkül...

A Cesme-félszigeten azután ismét elemünkben voltunk, a kis kanyargós utak melletti kopár, sziklás talajon nagy számban nyílott a szivárvány színeiben pompázó, hatalmas (3-4 centiméteres) mézajkú bangó, az Ophrys iricolor. Szebbnél szebb példányokat találtunk, de a késő délutáni sárgás színű, lapos fények nem voltak alkalmasak a fényképezésre, ezért elhatároztuk: másnap délelőtt visszatérünk a helyszínre. 

Tengerparti alvóhelyünk tőszomszédságában viszont találtunk egy kis gyepfoltot ahol csupán 1-2 szamarat legeltettek és itt lépni nem lehetett a bájos, kelet-mediterráneumban megtalálható bangótól, az Ophrys umbilicata-tól. Ennek fényképezése több órát vett igénybe és emiatt igencsak siettünk vissza az előző nap kifigyelt iricolor-okhoz. Zsolt ahogy lehetett nyomta a gázpedált, talán a kelleténél jobban is. Egy éles kanyarban (Karaburun mellett) ugyanis kisodródtunk és – felburultunk. Miközben a „papírjaguár” a tetején csúszott, mindhárman kezünkkel támasztottunk ki az alattunk lévő tetőre, ami csúszás közben szép lassan kopott és ekkor keletkeztek a fejemen és a jobb kézfejemen kisebb sebek. De ezektől eltekintve épségben kászálódtunk ki az autóból. A karosszéria összenyomódott, emiatt az ajtók nem nyíltak, de ez nem akadályozta a ki és beszállást, mert az ablakok kitörtek... Ezen felül ez egyik hátsó kerék tengelye hajlott kissé el. Talpra állítva az autót kiderült, hogy a motor továbbra is működik. Először az én sebeimet mosták le és kötötték be egy helyi rendelőben, majd másnap a trabi sérüléseit igyekeztek orvosolni egy izmiri karosszéria-műhelyben. A hátsó szélvédő szerencsére épségben úszta meg a kalandot, az árok gyepében landolt. Ezt rögzítették két behegesztett fémszalaggal az első szélvédő helyére. Nem zárt tökéletesen, kb. tíz centivel kisebb volt a kelleténél és a hiányzó oldalsó ablakokon át is vidáman fütyült a szél. Ennek ellenére folytattuk a túrát és Bodrumig jutottunk, útközben „letartóztatva” még több szép orchideát. Az autó sérülései azonban okoztak számunkra néhány kellemetlen pillanatot. Először is megszűnt a kocsi „menedék jellege”, ha tehát valahol esni kezdett az eső azonnal meg kellett állnunk és lefednünk, nehogy elázzon mindenünk. Elég mulatságosak lehettünk, mikor ilyenkor kipattantunk a roncs autóból gyorsan ráterítettük és rögzítettük rajta a nálunk lévő piros sátorponyvát, majd visszabújtunk a ponyva alá az autóba és ott ücsörögve vártuk meg, hogy elálljon az eső... Hazafelé úton még több ezer kilométer várt ránk és bizony nemegyszer este vagy reggel mikor hűvösebb volt, a „menetszél” miatt nagyon fáztunk. Mi utasok könnyebb helyzetben voltunk: bebújtunk a hálózsákba, de Zsolt aki vezetett ezt nem tehette meg. Sajnos kesztyű sem volt nálunk s így, hogy legalább kezei ne fagyjanak le, zoknit húzott rájuk s így vezetett.

Bulgáriában egyszer megállított bennünket egy rendőr és „gyorshajtásért” 20 márkát követelt (a német márka természetesen nem volt hivatalos fizetőeszköz ebben az országban). Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak azért lehetetlen, hogy túl gyorsan hajtottunk mert, bennünket megelőzött egy bolgár rendszámú autó – akit ő nem állított meg –, hanem azért is, mert ilyesmire az autónk képtelen... Végül is húsz levát fizettünk, mert állítólag a kocsi nem felelt meg a bolgár közlekedési szabályoknak.
Nagyon fellélegeztünk, mikor eljutottunk a magyar határra. A magyar határőrök megkérdezték nincs-e nálunk ital, dohányáru vagy kábítószer.
– Csak a szagunk! – feleltük megkönnyebbülten.
– Azt érzem... – válaszolta mosolyogva a határőr. Majd derülve a kocsi állapotán megkérdezte:
– Hát ezzel a trabanttal mi történt? Találkozott a gömbvillámmal?
– Dehogyis – válaszolt helyettünk a társa – ez a kabriolet változat!