A füzértekercs illata

Az egyetemi évek elején történt, hogy  a nyári szünidő utolsó napjait általában a Vendvidéken töltöttük barátaimmal, Józsival és Robival. Mivel az első tanítási héten az egyetemen még semmi érdemleges nem történt, előadások és gyakorlatok sem voltak ("tantáérgyfelvételi hét"), rendszerint „hozzácsaptuk” szeptember első hetét is.

A Vendvidéken, az országnak ebben a félreeső zugában a természetközeli állapotú és számos ritkaságot rejtegető növényzet hazánkban szinte egyedülálló harmóniában maradt fenn a hagyományos külterjes gazdálkodási módokkal. Talán ez volt ami évről évre visszacsábított bennünket. Pénzügyi lehetőségeink – finoman szólva – szerények voltak, ezért fizetővendég szobára vagy hasonló fényűzésre nem is gondoltunk. Általában kisebb hátizsáknyi cókmókkal: élelemmel, ruhával, esőkabáttal és – ami a legfontosabb – fényképező felszereléssel érkeztünk. A felszerelés gondos összeállítása azért  volt fontos, mert állandó szálláshelyünk nem lévén mindent, amit magunkkal hoztunk nap mint nap magunkkal kellett cipelnünk. Éppen emiatt a sátrat is felesleges luxusnak éreztük. Egyedül az eső jelentett némi fenyegetést, de erre is találtunk megoldást. Már a legelső túrán felfedeztük Kétvölgyben azt a buszmegállót, amely a Lajos bácsiék által vezetett, egymásba nyíló (ez akkoriban nem volt ritkaság faluhelyen)  vegyesbolt és kocsma mellett volt található. A buszmegálló bungalója lett a főhadiszállásunk, amely kiváló menedéket nyújtott az eső elől. „Hotel Kétvölgy”-nek neveztük. Jó időben azonban inkább a szabadban aludtunk., aminek nemcsak az volt az oka, hogy elalvás előtt a városi fényektől alig zavart csillagos égboltban gyönyörködhettünk, hanem az is, hogy kint a levegő is sokkal kellemesebb volt, az esőbeállót szaga alapján ugyanis volt aki nyilvános illemhelyként használta... A kétvölgyi kocsmában azonban ma már alig tapasztalható vendégszeretettel találkoztunk: hamarosan kiderült, hogy hol alszunk és onnantól kezdve Lajos bácsiék szénapadlásának vendégei voltunk. Nemcsak roppant kényelmes volt, hanem esőbiztos és a friss szénától nagyon jó illatú is. Ennek köszönhetően soha sem fogom elfelejteni, hogy a széna illatát adó kumarin mennyivel kellemesebb aromájú, mint az említett buszmegálló légterét betöltő ammónia...

A szénapadlás annál is inkább kapóra jött, mert Robi barátom, hogy a magával cipelt terhet a lehető legkisebbre csökkentse még hálózsákot sem hozott magával. Úgyis meleg lesz – mondta. Hajnalonként azonban már elég hűvös volt és így örömmel fogadta a háziak által felajánlott takarót, egy durva szövésű, nehezen meghatározható színű pokrócot, amely roppant „határozott” szaga alapján korábban minden bizonnyal lópokrócként szolgált... Nem baj – veregettük a vállát kárörvendőn mosolyogva – büdösben még nem fagyott meg senki!

A szénapadlást nagyon otthonosnak találtuk és a belőle hiányzó civilizációs „vívmányok”-at  (mint a televízió vagy a hűtőgép) cseppet sem hiányoltuk. Mint később kiderült, egy fürdőkád vagy egy lavór azonban talán mégis jól jött volna. Egyik nap mikor korpafüveket, körtikéket és egyebeket kerestünk délutánra alaposan leizzadtunk és elfáradtunk. Egy erdeifenyőkkel szegélyezett szép kis tisztáson telepedtünk le és szalonnázni kezdtünk. Az evés végeztével én jólesően nyúltam el a gyepben, de azonnal felordítottam! Társaim azt hitték talán darázs csípett meg, de amit ők artikulálatlan ordításnak hallottak az valójában örömkiáltás volt. Bár kétségtelen, hogy az örömöm nagy volt ás a kiabálás is jókorára sikeredett... A fűben hanyatt fekve fejem mellett ugyanis egy őszi füzértekercs sziluettje rajzolódott ki a kék égre! Ezt az aprócska orchideát addig még sehol sem láttuk. Hogy a felkészületlen szemnek milyen nehezen észrevehető jól mutatja, hogy legalább fél órát eszegettünk és beszélgettünk mellette ülve, anélkül, hogy megpillantottuk volna. Most már azonban tudtuk mit, mikor és hol kell keresnünk! Arasznyi magasságú, szürkés színű, fehéren szőrös hajtásain csavarvonalban nyíltak az apró virágok. A nyár végi, ősz eleji esők beköszöntét követően kezd el virágozni. (Azok az esős éjszakák amelyek a buszmegállóba kényszerítettek bennünket nem voltak tehát hiábavalók!) A tisztás gyepjének négykézláb történő átvizsgálásával még több tucatnyi példányát találtuk. Természetesen hamarosan előkerültek a fényképezőgépek is, majd még a lemenő nap sugaraival versengve még több más lelőhelyen is megtaláltuk.

Pár nap múlva elégedetten indultunk haza. Szentgotthárdon szálltunk fel a zsúfolásig tömött vonatra, ahol alig találtunk pár üres helyet. Ám éppen, hogy leültünk utastársaink kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kisvártatva távoztak a fülkéből. Rájöttünk, hogy mi ugyan megszoktuk a saját szagunkat, de a több napig tartó, tökéletesnek nem nevezhető mosdásaink kiegészülve a lópokróc ruhánkba ivódott markáns „illatával” a fővárosig tartó magányos és kényelmes utazást biztosítottak nekünk. Néhány év múlva, mikor a füzértekercsről beszélgettünk, Miklós barátunk hívta fel a figyelmünket e növényke kellemes illatára. Vele még az is előfordult, hogy először megérezte kellemes, édeskés illatát és csak utána pillantotta meg. Utólag már nem csodálkozom rajta, hogy az első találkozásnál nem figyeltünk fel a füzértekercs vaníliaszerű illatára. Alighanem az émelyítő buszmegállóban töltött pár esős éjszaka és a lópokróc lehetett az oka...