2015. július 31., péntek

Megjelent Richard Dawkins új könyve magyarul - mindenkinek jó szívvel ajánlom



Egyetemista koromban talán Richard Dawkins Az önző gén’ című könyve gyakorolta a legnagyobb hatást rám. Elolvasása után úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok úgy tekinteni az élővilágra mint addig (azaz ekkor ébredtem rá a ‘csoportszelekciós’ nézet tarthatatlanságára – amelyet utólag leginkább KonradLorenz hatásának tudok be). Másrészt pedig úgy  éreztem, hogy a kötet fő mondanivalója (a szelekció alapegysége nem a populáció, vagy nem az egyed, hanem a gének, amelyek ebből adódóan a szükségszerűen ‘önzőek’) annyira logikus és magától értetődő, hogy nem értettem, miért nem fogalmazta ezt már más korábban... (Bár azt kell mondjam más nehezen tudta volna átadni az olvasónak a könyv mondanivalóját ennyire lelkesítően brilliáns logikával és egyszersmind mégis bárki számára világosan követhető módon.) A könyv utolsó (memetikai) fejezetében szereplő mémekről mára már szinte mindenki hallott, a mém (meme) szót Dawkins alkotta  (a gén (gene) szó mintájára) és vele a kultúra másolható és másolódó alapegységeinek jelölésére.
Bár ezt követően Dawkins több más könyvét (például Vak órásmester, Folyam az Édenkertből, A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása, Az Ős meséje, A legnagyobb mutatvány: Az evolúció bizonyítékai) is olvastam, de egyik sem volt rám olyan hatással mint az ‘Isteni téveszme’. Szerintem mindenkinek olvasnia kellene. (Érdekes, hogy egy másik brit szerző, Jeremy Legett által jegyzett, látszólag teljesen más mondanivalójú könyve – A fele elfogyott – mondanivalója az emberiség jövőjéről, politikáról és egyebekről mennyire egybeesett Dawkins-éval és ugyanakkor mennyire távol esett a világban elterjedt és a ‘hivatalos’ állásponttól.)
Mostanában került a boltokba Dawkins önéletrajzi indittatású írásának első kötete.




A könyv az első évektől kezdve oxfordi kibontakozásáig kíséri végig a szerző pályáját, miközben megismerhetjük Az önző génig vezető utat is. Dawkins élénk színekkel ecseteli Afrikában töltött, idilli (és kalandos) gyermekkorát, és bemutatja hétköznapinak korántsem nevezhető őseit és elbűvölő szüleit. Magyar szemmel számos érdekességet tartalmaz a könyv, amely felhívja a figyelmünket azokra a különbségekre, amelyek egy világhatalmi tényező (Nagy-Britannia) és kis hazánk polgárai érezhetnek.
A kötet olvasása közben számos fontos és érdekes és látszólag jelentéktelen és érdektelen részletet tudhatunk meg a szerző életéről. Ezek a részletek soha nem öncélúak, hanem végig azt a célt szolgálják, hogy megérthessük a szerző értelmének kinyílását, szellemének fejlődését, motivációinak alakulását, és végig követhessük életszemléletének alakulását. Bármilyen témáról van szó Dawkins mindent (önmagát is) kritikusan és tudományos alapossággal szemléli. Emiatt nem válnak bulvárossá azok a részletek sem, amelyek például korai Elvis Presley imádatáról (és az ehhez kapcsolódó egykori buzgó vallásosságáról) vagy szüzességének elvesztéséről szólnak. Nagyon érdekesek az oxfordi szellemi műhelyről írt részek, különösen annak fényében, hogy Dawkins az ősi angol diákváros egyedülálló oktatási rendszerének tulajdonítja tudományos ébredését. Ez a rendszer arra tanítja a diákokat, hogy kérdezzenek, kételkedjenek, ne vizsgaorientáltan és ne tankönyvekből tanuljanak, hanem kutatási eredményekből, beszélgetésekből és vitákból. Megtudhatjuk, hogy kutatói karrierjében komoly változást hozott az 1973-as év, amikor hosszú áramszünetek sújtották Nagy-Britanniát, emiatt a szerző hosszabb időre kényszerből szüneteltette a számítástechnikára alapozott kutatásait (azaz saját megfogalmazása szerint kigyógyult súlyos számítógép-függőségéből).
Persze emellett számos fontos és érdekes információval gazdagodhatnak az olvasók, beavatást nyernek tudománytörténeti műhelytitkokba, megismerhetnek érdekes pletykákat és meghökkentő tényeket, vagy éppen műhelytitkokat.
A kötet fordítása (Kelemen László munkája) is dicséretet érdemel, bár szerintem tanulságos lett volna a magyar fordításban egyes angol szakkifejezések, frázisok, gúny- és becenevek eredeti változatának feltüntetése is. A magyar kiadás (A csoda bűvöletében. Egy tudós lenyűgöző életútja) főcímét kifejezetten jól sikerültnek, alcímét viszont kifejezetten szerencsétlennek tartom. Mivel a kötetet Dawkins maga jegyzi szerzőként szerintem a magyar alcím a szerénytelenség látszatát kelti (bár elképzelhetőnek tartom, hogy ez nem a fordító, hanem a kiadó döntése volt...). Dawkins maga sokkal mértartóbb volt a címadásnál (An Appetite for Wonder. The Making of a Scientist. A Memoir).
Köszönöm Simán László barátomnak az ajándékba kapott könyvet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése