Egyetemista
koromban talán Richard Dawkins ‘Az önző gén’ című könyve gyakorolta a
legnagyobb hatást rám. Elolvasása után úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok
úgy tekinteni az élővilágra mint addig (azaz ekkor ébredtem rá a
‘csoportszelekciós’ nézet tarthatatlanságára – amelyet utólag leginkább KonradLorenz hatásának tudok be). Másrészt pedig úgy
éreztem, hogy a kötet fő mondanivalója (a szelekció alapegysége nem a
populáció, vagy nem az egyed, hanem a gének, amelyek ebből adódóan a
szükségszerűen ‘önzőek’) annyira logikus és magától értetődő, hogy nem
értettem, miért nem fogalmazta ezt már más korábban... (Bár azt kell mondjam
más nehezen tudta volna átadni az olvasónak a könyv mondanivalóját ennyire lelkesítően
brilliáns logikával és egyszersmind mégis bárki számára világosan követhető
módon.) A könyv utolsó (memetikai) fejezetében szereplő mémekről mára már
szinte mindenki hallott, a mém (meme) szót Dawkins alkotta (a gén (gene) szó mintájára) és vele a
kultúra másolható és másolódó alapegységeinek jelölésére.
Bár
ezt követően Dawkins több más könyvét (például Vak órásmester, Folyam az
Édenkertből, A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása, Az Ős meséje, A
legnagyobb mutatvány: Az evolúció bizonyítékai) is olvastam, de egyik sem
volt rám olyan hatással mint az ‘Isteni téveszme’. Szerintem mindenkinek
olvasnia kellene. (Érdekes, hogy egy másik brit szerző, Jeremy Legett által
jegyzett, látszólag teljesen más mondanivalójú könyve – A fele elfogyott
– mondanivalója az emberiség jövőjéről, politikáról és egyebekről mennyire
egybeesett Dawkins-éval és ugyanakkor mennyire távol esett a világban elterjedt
és a ‘hivatalos’ állásponttól.)
Mostanában
került a boltokba Dawkins önéletrajzi indittatású írásának első kötete.
A könyv az első évektől
kezdve oxfordi kibontakozásáig kíséri végig a szerző pályáját, miközben
megismerhetjük Az önző génig vezető utat is. Dawkins élénk színekkel ecseteli Afrikában
töltött, idilli (és kalandos) gyermekkorát, és bemutatja hétköznapinak
korántsem nevezhető őseit és elbűvölő szüleit. Magyar szemmel számos
érdekességet tartalmaz a könyv, amely felhívja a figyelmünket azokra a
különbségekre, amelyek egy világhatalmi tényező (Nagy-Britannia) és kis hazánk
polgárai érezhetnek.
A kötet olvasása közben
számos fontos és érdekes és látszólag jelentéktelen és érdektelen részletet
tudhatunk meg a szerző életéről. Ezek a részletek soha nem öncélúak, hanem
végig azt a célt szolgálják, hogy megérthessük a szerző értelmének kinyílását,
szellemének fejlődését, motivációinak alakulását, és végig követhessük
életszemléletének alakulását. Bármilyen témáról van szó Dawkins mindent
(önmagát is) kritikusan és tudományos alapossággal szemléli. Emiatt nem válnak
bulvárossá azok a részletek sem, amelyek például korai Elvis Presley imádatáról
(és az ehhez kapcsolódó egykori buzgó vallásosságáról) vagy szüzességének
elvesztéséről szólnak. Nagyon érdekesek az oxfordi szellemi műhelyről írt
részek, különösen annak fényében, hogy Dawkins az ősi angol diákváros
egyedülálló oktatási rendszerének tulajdonítja tudományos ébredését. Ez a
rendszer arra tanítja a diákokat, hogy kérdezzenek, kételkedjenek, ne
vizsgaorientáltan és ne tankönyvekből tanuljanak, hanem kutatási eredményekből,
beszélgetésekből és vitákból. Megtudhatjuk, hogy kutatói karrierjében komoly
változást hozott az 1973-as év, amikor hosszú áramszünetek sújtották
Nagy-Britanniát, emiatt a szerző hosszabb időre kényszerből szüneteltette a
számítástechnikára alapozott kutatásait (azaz saját megfogalmazása szerint
kigyógyult súlyos számítógép-függőségéből).
Persze emellett számos
fontos és érdekes információval gazdagodhatnak az olvasók, beavatást nyernek
tudománytörténeti műhelytitkokba, megismerhetnek érdekes pletykákat és
meghökkentő tényeket, vagy éppen műhelytitkokat.
A kötet fordítása (Kelemen
László munkája) is dicséretet érdemel, bár szerintem tanulságos lett volna a
magyar fordításban egyes angol szakkifejezések, frázisok, gúny- és becenevek
eredeti változatának feltüntetése is. A magyar kiadás (A csoda bűvöletében. Egy
tudós lenyűgöző életútja) főcímét kifejezetten jól sikerültnek, alcímét viszont
kifejezetten szerencsétlennek tartom. Mivel a kötetet Dawkins maga jegyzi
szerzőként szerintem a magyar alcím a szerénytelenség látszatát kelti (bár
elképzelhetőnek tartom, hogy ez nem a fordító, hanem a kiadó döntése volt...). Dawkins
maga sokkal mértartóbb volt a címadásnál (An Appetite for Wonder. The Making
of a Scientist. A Memoir).
Köszönöm Simán László barátomnak az ajándékba kapott könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése