A keresztény hitvilág és a Biblia növényvilága

A Szentírás legtöbb nyelvben általánosan használt elnevezése, a Biblia is végső soron egy növény nevéből ered. Az ókori görögök a papíruszpalkából (Cyperus papyrus) készült papíruszt az egykori föníciai város nyomán Byblos-nak (is) nevezték. Ebből keletkezett később a könyv jelentésű szó és a Biblia elnevezése. A Biblia növényeivel és azonosításukkal a növénytannak külön területe, a hierobotanika foglalkozik. Jelen bejegyzésben rövid áttekintést adok a téma gazdag irodalmáról.

Bár a keresztény vallás szimbólumrendszerében a növények nem játszanak olyan fontos szerepet, mint például a buddhizmusban vagy a hinduizmusban, a Szentírás gazdag tárháza a növényekkel kapcsolatos ókori ismereteknek. A Bibliában mintegy 250 növényfaj szerepel, de egy részük azonosítása bizonytalan vagy kétséges. Legtöbbször a gazdasági és áldozati szempontból legfontosabb növények szerepelnek (zárójelben az említések száma): búza (201), szőlő (157), len (91), tölgy és olajfa (76—76), cédrus (75), füge (68), tömjén (49), datolya (47), gránátalma (37) és akácia (34).

Az olajfa (Olaea europaea, zayit vagy zaytim) vad és termesztett alakja egyaránt szerepel a Bibliában. A Jeruzsálem óvárosától keletre eső, a Kedron patak völgyével elválasztott, többcsúcsú hegyet – ahol Jézus keresztre feszítése előtt vérrel verítékezett – az Olajfák hegyének nevezték. Pál apostol a vad olajfát a pogány valláshoz, a nemes olajfát pedig a zsidó néphez és a belőle kinőtt kereszténységhez hasonlította. Az olajat világításra, kenethez, áldozati ételhez, sebkenésre, sőt fizetőeszközként is használták. Az Ószövetségben Noénak egy galamb olajfaágat hozott, ezzel jelezve, hogy vége a vízözönnek.

A mezőgazdaság szempontjából jelentős gyomnövények közül például a konkolyt (Agrostemma githago, caosah vagy boshâh), a búzavirág (Centaurea calcitrapa, dardar) említik, utóbbi jelképként is megjelenik Joás és Amásia királyok között a küldönc szerepét tölti be. Izrael bűne miatt veszélybe került a nép léte és vallása, oltárait búzavirág növi be.

Az elágazó, kissé emberalakra emlékeztető gyökerű, hallucinogén alkaloidokat tartalmazó mandragórához (Mandragora officinarurn, dudâim) számos hiedelem fűződik. Ruben búzaéréskor szed a bogyójából (az hasonlít a burgonya szintén mérgező bogyójához), ami része Ráchel és Lea versengésének.

A növény amely az Úr rendelése nyomán egyetlen éj folyamán felnőtt, hogy árnyékot adjon a hőségben Jónásnak, majd eg nap alatt elszáradt egyes fordításokban tökként szerepel, de valószínűleg a kikayon a ricinusra (Ricinus communis) utal.

A Biblia növényvilágával hazánkban eddig legrészletesebben Haynald Lajos érsek, valamint napjainkban Surányi Dezső és Kereszty Zoltán foglalkoztak. Surányi Dezsőnek az a meggyőződése, hogy a közel-keleti népeknek öt kultikus növénye volt: lótusz, füge, gránátalma, datolya és olajfa. Ezek közül először a lótusz tisztelete kezdett visszaszorulni, a másik négy tisztelete még élt a zsidók körében. A datolyapálma úgy vesztette el a kereszténységben a kultikus jelentőségét, hogy a mohamedán vallás központjába került. A füge és az olajfa kultusza viszont a görögöknél virágzott fel és ezzel párhuzamosan vesztett a jelentőségéből a kereszténységben. Surányi szerint ez az „elnövénytelenedési” folyamat is mutatja, hogy miként vált igazán spiritualistává a kereszténység.

 A kereszténység növényi attribútumai

 A 8. századtól kezdve a betegek ellátásának feladatát jelentős részben szerzetesek végezték és a kolostorkertekben e célból főként az Ószövetségben említett gyógynövényeket termesztettek. A nurisiai Szent Benedek az általa alapított bencés rend (Ordo Sancti Benedicti) legfontosabb feladatának tekintette a gyógyítást. Az első kolostorkerteket is ők alapították a hatszázas években. A bencés szerzetesek által Itáliából magukkal hozott és Európa szerte elterjesztett benedekfű (Cnicus benedictus) elnevezése és egyes népies nevei is (mint áldott bogáncs, áldottfű, áldott bárcs, áldott haloványka, pápafű) is erre emlékeztetnek.

A kolostorkertekben a gyógyhatású növények mellett olyan növényeket is neveltek amelyek egyben vallási jelképként is szolgáltak. A középkori keresztény ábrázolásokon gyakran alkalmaztak virágmotívumokat. A szentek a középkori képzőművészeti alkotásokon gyakran virágjelképeik alapján (is) azonosíthatók. Például a mályva Szent György, a szarkaláb Szent Dorottya, a kúpvirág Szent Apollónia, a ciklámen („kulcsvirág”) pedig Szent Péter gyakori kísérője és növényi jelképe. A virágok nemcsak az azonosítás miatt fontos attribútumok, hanem erkölcsi mondanivalót is hordoztak. Mindez elsősorban az írástudatlan hívek viszonylag nagy száma miatt volt fontos.

A keresztény hitben talán a rózsa hordozza a legsokrétűbb jelentéstartalmat. Vörös és fehér virágai a szenvedésre és a tisztaságra utalnak, ezért Mária jelképei. A szenvedés mellett a szeretetre is emlékeztetõ vörös rózsa Krisztusra is utalhat. A vadrózsa öt vörös szirma a keresztény szimbolika szerint Jézus öt sebére emlékeztet (míg a kelta papok a pentagramot, a mohamedánok Allah öt titkát látták benne). A télen virágzó rózsa csodája pedig Szent Erzsébet és Szent Borbála emlékéhez kötődik. Adorján pápa a 16. században a gyóntatószék díszítésére ajánlotta. A katolikus egyházban a rózsakoszorú egyszerű, lovagkori alakjának az emlékét őrzi a rózsafüzér vagy olvasó, amely az elmondott imádságok számolására („olvasásásra”) szolgál. A vadrózsa öt vörös szirma a keresztény szimbolika szerint Jézus öt sebére emlékeztet.

 A töviskoronától az ártatlanság liliomáig

 De Krisztus megkínzatásának egyéb növényi vonatkozásai is vannak. Több feltételezés van arról, hogy töviskoronáját milyen növényből készítették. A krisztustövis (Paliurus spina-christi) tudományos elnevezése erre a Földközi-tenger keleti részének partvidékein honos növényre utal. Magyarul viszont nemegyszer a lepényfát (Gleditsia triacanthos) nevezik krisztustövisnek és bár ennek a fajnak hatalmas, nemegyszer háromágú töviseket viselő ágaiból fonhattak volna töviskoronát, ám ez mégsem valószínű, ugyanis a növény Észak-Amerikában őshonos. A harmadik elképzelés szerint a Sarcopoterium spinosum nevű rózsafélék rokonságába tartozó alacsony cserjécske szolgált erre a célra, amelyre a magyar töviskoronafű elnevezés is utal.

A Dél-Amerikába érkezett jezsuita misszionáriusok szerint az ott díszlő – és általuk a dél-amerikai indiánok megtérítésére használt – golgotavirág (Passiflora) különleges szépségű virágaiban a töviskorona szimbóluma is megjelenik. A kevéssé feltűnő bimbóból reggel kibomló és mindössze egy–két napig díszlő virágot és Krisztus szenvedéstörténetét (azaz golgota vagy passió) első ízben Jacomo Bosio szerzetes-tanítvány (novícius) állította párhuzamba a 17. században. Később az elképzelést továbbfejlesztette Ferrari szerzetes, aki szerint a virág egyes részei Krisztus keresztútját jelképezik. A háromágú bibe jelenti a három szöget, amellyel Jézust a kereszthez szegezték; a magház a keserű kelyhet, amelyet ki kellett innia; az öt portok az öt sebhelyet, szív alakú magjai pedig a szerető szívet. A 72 szálból álló sugárkoszorú utal a töviskoszorú hagyomány szerinti 72 tövisére; a hármasan szeldelt lomblevél a lándzsa hegyeit, a kapaszkodó kacs a korbácsot, a tíz virágtakarólevél (Pétert és Júdást nem számítva) a tíz apostolt, a virágban megjelenő fehér szín pedig a Megváltó ártatlanságát jelképezi. Más értelmezés szerint a sugárkoszorú a dicsfényt, az oszlopszerű bibe pedig a keresztet szimbolizálják. A növény tudományos neve és megnevezése a legtöbb nyelvben erre a szimbólumrendszerre utal, miként a magyarban a hivatalos golgotavirág mellett a Krisztusvirág és a passiógyümölcs elnevezés is.

Jézus Krisztus a Bibliában mindössze egyetlen növényt, a liliomot nevez nevén. Nem véletlen, hogy a fehér liliom (Lilium candidum) a tisztaság, az ártatlanság, a szűziesség jelképe.

Fehér liliommal a kezében ábrázolja az erényességéről ismert ószövetségi nőalakot, Zsuzsannát Albrecht Altdorfer 1526-ban készült, Zsuzsanna a fürdőben című képe is. Zsuzsanna történetét azért is érdemes röviden feleleveníteni, mert további növénytani vonatkozásai is vannak. Zsuzsanna egy Joakim nevű, gazdag babilóniai férfi felesége volt, akit fürdőzés közben meglesett és bűnös módon megkívánt két vén bíró. Zsuzsanna erőszakoskodásuknak annak ellenére sem engedett, hogy megfenyegették, hogy házsasságtöréssel vádolják meg. Igaztalan vádjuk alapján - miszerint egy ifjúval házasságtörésen kapták – Zsuzsannát halálra ítélték, ám a vesztőhelyre tartó menetet megállította egy Dániel nevű ifjú, aki a két vént egymástól elkülönítve hallgatta ki. Vallomásukban azonban komoly ellentmondásba keveredtek: egyikük szerint mézgafa, másikuk szerint tölgyfa alatt kapták rajta Zsuzsannát a házasságtörésen. Így a véneket ítélték hamis vád alapján halálra. A Zsuzsanna ártatlanságát szimbolizáló liliom héber nevéből (sosannah) lett azután a latinos Susanna és a magyar Zsuzsanna.

Szentek növényei

A fehér liliom később számos szentnek vált jelképévé. Magyarországon a szüzesség erénye leginkább Szent Imréhez kötődik és a legtöbb oltárképen liliommal a kezében ábrázolták, de ismertek hasonló ábrázolások például árpádházi Szent Margitról is. A középkorban a gyakran vértanúhalált halt szentek mellé szívesen festettek a szenvedéseik enyhítésére alkalmas gyógynövényeket. Például a szerencsétlen sorsú, mellétől megfosztott Szent Ágota mellé így került a mellkasi bántalmakra javallott sásliliom (Hemerocallis).

Számos esetben a népi elnevezések is szentekhez kapcsolják a növényeket. Ennek az alapja legtöbbször a népi időszámítás volt, amelyben fontos szerepük volt bizonyos szentek (Szent György, Szent János, Szent István, Szent Mihály) névnapjának. E jeles napok táján nyíló vadvirágokat gyakran az adott szentről nevezték el: a tavaszi kankalint (Primula veris) például Szent György virágának, amely rendszerint április 24-e táján, Szent György nap környékén kezd virágozni.

Mikor a növények számbavételét megkísérlő írástudók elsőként vették számba a növények elnevezéseit, akkor jelentős mennyiségű szentekhez kapcsolódó növénynevet gyűjtöttek össze. Ilyenek voltak például Szent Antal füve, Szent Bernát füve, Szent Kristóf füve, Szent János füve, Szent Patrik füve, Szent Róbert füve, Szent Lőrinc füve, Szent Katalin füve, Szent Ilona füve, Szent Veronika füve, Mária Magdolna füve. Ezek a nevek a ma használatos tudományos nevekben – és a legtöbb esetben a nemzeti nyelvek növényneveiben – kevéssé használatosak. Ennek oka elsősorban az, hogy Carl Linné, akinek elvei máig hatnak az élőlények megnevezésében úgy vélte, hogy az a legszerencsésebb, ha a növényeket jellemző tulajdonságaikról nevezik el. (Linné egy evangélikus lelkész fiaként született, egész életében vallásos volt, de hitvallásából adódóan elvetette a szent kultuszt. De emellett úgy vélte, hogy kerülendők az Istenről, a „jó és gonosz lelkekről” adott növénynevek is. Linné elvei jelentős mértékben érvényesültek. Néhány megmaradt kivételt jelentenek például az ördögharaptafű (ma: Succisa pratensis, egykor: morsus diaboli), a Boldogasszony papucs (ma. Cypripedium calceolus, egykor: Calceolus Mariae), az Inula oculus-christi (magyarul selymes peremizs, de szó szerinti fordításban Krisztus szeme peremizs), az Istenfa (Artemisia abrotanum), a Szent Borbála-füve (Barbarea vulgaris). Szűz Mária nevét őrzi a tudományos és magyar elnevezésében is a Máriatövis (Sylibium marianum). Erről az igen értékes gyógynövényről azt tartották, hogy leveleinek fehér (valójában klorofillhiányos) részei színüket annak köszönhetik, hogy Szűz Mária anyateje e növényre csöppent.

A szentjánoskenyérfáról (Ceratonia siliqua, keration) nem bizonyítható, hogy Keresztelő Szent János ezzel táplálkozott volna a pusztában. A kimagozott hüvelytermés megszárítva súlymérték gyanánt szolgált, a kerationból ered a nemesfémekre, drágakövekre elfogadott súlyegység, a karát.

 A Szentháromság füve

A Szentháromsághoz is több növény is kapcsolódik, amelyekre valamely tulajdonságukban meglévő hármasság jellemző. A manapság májvirágként (Hepatica nobilis) ismert növényt hármasan osztott levelei miatt nevezték a Szentháromság füvének (Herba Sanctae Trinitatis). A szamóca hármas levelei miatt szintén gyakran szimbolizálja a Szentháromságot (például Felső-rajnai mester: Mária és a gyermek Jézus eprek között című, (1425-ben keletkezett festményén). Ugyanezt a témakört jelképezi az árvácska, de nem levélalakja, hanem virágainak színe miatt. Számos faja van, de többnek közülük – például a háromszínű árvácskának (Viola tricolor) – virágai jellegzetesen háromszínűek: a szirmaik fehér, lila és sárga színekben pompáznak. E témakörhöz kapcsolódik még Szent Patrik növénye is. Szent Patrik a legenda szerint a hitetlen keltáknak eleinte hiába magyarázta a Szentháromság egységét. Majd mikor leszakította a „shamrock” nevű növény hármasan összetett levelét, annak segítségével tudta megmutatni, hogy lehet valami hármasan összetett és képezhet mégis egységet. A shamrock-ról nem tudjuk teljesen bizonyosan, hogy milyen növény volt valójában: valószínűleg erdei madársóska (Oxalis acetosella) vagy talán valamely here (Trifolium) faj lehetett, ma az előbbit ismerik ezen a néven.




A Szentírás „névadója”: a papíruszpalka (Cyperus papyrus). Az ókori görögök a papíruszt Byblos-nak nevezték, ebből alakult ki később több nyelvben a könyv és a Biblia elnevezése

Olajliget pipacsokkal. A Bibliában 76 helyen említik az olajfát és gyakran szó esik gyomnövényekről is

 



A Szentháromság növényi jelképei (balról jobbra): A szamóca (Fragaria) Felső-rajnai mester: Mária és a gyermek Jézus eprek között (1425) című képén és a valóságban, a hármasan osztott levelű májvirág, és erdei madársóska valamint a háromszínű árvácska virága



Krisztust keresztre feszítése előtt töviskoronával koronázták meg (mint az El Greco 1580-ban készült festményén is látható). A töviskoronát lehet, hogy töviskoronafűből vagy Krisztustövisből készítették, de kizárható, hogy a magyarul Krisztustövisnek is nevezett Gleditschia ágaiból fonták volna



A golgotavirág (Passiflora) dél-amerikai jezsiuta misszionáriusok szerint Krisztusnak a Golgotán végigélt szenvedését (passió) szimbolizálja

A fehér liliom (Lilium candidum) a tisztaság, az ártatlanság és a szűziesség jelképe a keresztény szimbolikában, mint az Altdorfer 1526-ban készült Zsuzsanna a fürdőben című festményén, a pogrányi (Szlovákia: Pohranice) templom Szent Imrét ábrázoló oltárképén és a mezőkövesdi templom Szent Margitot ábrázoló ablakán is látható

A nurisiai Szent Benedek (~480–543) által alapított bencés rend szerzetesei hozták magukkal Itáliából a benedekfüvet (Cnicus benedictus) és kezdték kolostorkertjeikben Európa-szerte termeszteni emésztésserkentő, májvédő és antibiotikus hatása miatt. A magyar és tudományos fajnevén kívül erre emlékeztetnek olyan népies magyar nevei is, mint áldott bogáncs, áldottfű, áldott bárcs, áldott haloványka, pápafű



 A Máriatövis (Sylibium marianum) elnevezése egy legendára utal, amely szerint a növény leveleinek fehér részei színüket annak köszönhetik, hogy Szűz Mária anyateje e növényre csöppent



A legenda szerint az áruló Júdás egy júdásfára (Cercis siliquastrum) akasztotta fel magát. E fának a legenda szerint azt megelőzően fehér virágai voltak, de azután szégyenében elpirult

 

Festőnövényeink

Vadon termő és termesztett növényeink szemet gyönyörködtető színpompája közismert, az azonban napjainkra szinte teljesen feledésbe merült, hogy néhány évszázaddal ezelőtt milyen kiterjedten használták a növényeket a legkülönbözőbb anyagok festésére. A festőnövények használata a 19. század közepétől, a szintetikus festékek iparszerű gyártásának és forgalmazásának kezdetétől kezdett hanyatlani, e régi – jelentős növényismeretet feltételező – hagyományok legtovább Erdélyben éltek. Napjainkban jó néhány festőnövényünk egykori használatára csak nevük emlékeztet; a legkülönbözőbb fajok magyar elnevezéseiben gyakori a „festő” előtag és tudományos neveikben az ugyanazt jelentő „tinctoria” jelző.

 

A ma embere számára meghökkentő, hogy mi mindent festettek egykoron növényi eredetű természetes festékekkel. A Kárpát-medencében legelterjedtebb a gyapjú, különböző szövetek és fonalak festése volt, de ezen kívül ételeket és italokat, cserzett állati bőröket, faanyagot, csontot és szarut, húsvéti („hímes” vagy „írott”) tojást, sőt eleven jószágot (például lovat) is színeztek növényekből nyert anyagokkal. Más kultúrákban elterjedt az emberi test festése is, ennek jelentősége nálunk kisebb, többnyire csupán az arc pirosítására szorítkozott.

A növények festékanyagai kémiai szempontból igen sokfélék. Kémiai sajátságaiknak megfelelően az évszázadok során alakult ki növényenként és színenként az a technológia amellyel a kívánt hatás elérhető volt. Egyazon fajjal eltérő kezelés után több különböző színre is tudtak festeni. Az is előfordul, hogy a festékanyag az élő növényben színtelen állapotban van jelen és csak bizonyos kezelés (például erjesztés, szárítás) után használható fel festésre.

A növényi festés komoly és sokrétű ismereteket igényel. A megfelelő fajokat meg kell találni és fel kell ismerni, emellett fontos, hogy adott fajnak mely része, szerve tartalmazza a kívánt festékanyagot. Emellett természetesen tudni kell alkalmazni a festés technológiáját is.

Kék vagy liláskék színre a fekete és a földi bodza-, az alkörmös, a fekete áfonya vagy a fagyal terméseivel, a csülleng leveleivel vagy a festőmályva virágaival festettek. Sárga, barnás-sárga színek igen sok növényfajból nyerhetők, többek között a vérehulló fecskefű virágos, leveles hajtásából, a bodza, a sóskaborbolya, a vadalma, a varjútövisbenge és a cserszömörce kérgéből, a vöröshagyma burokleveléből, a nyír, a csalán és a fagyal leveléből, a festő pipitér, a kökény és a rézvirág virágából. Zöld színt ad a csalán és fagyal levele és a sóskaborbolya kérge. Rózsaszín és piros árnyalatokat a rózsa szirmával, a sóskaborbolya termésével a szeklice virágával és a kökény termésével állítottak elő. A barna színt a dió kérge és termésburka, a csipkebogyó, az éger, a nyír, a vadkörte, a tölgyek és a kökény kérge és a lucfenyő toboza adta. Fekete szín előállítására a borostyán termését, a dió termésburkát, az éger tobozkáját és kérgét és a tölgyek kérgét és gubacsát használták.

A magyarság által festésre használt növényfajok száma néhány tucatnyira tehető, de a hazai flórában a fenti szám többszörösére tehető azon fajok száma amelyek ilyen célra alkalmasak. Emellett néhány fajt kizárólag ezért termesztettek. Közülük is legnevezetesebb az ősszel virágzó jóféle sáfrány (Crocus sativus), melyet olyan régen vontak termesztésbe, hogy eredete ma már homályba vész, vadon élő állománya és pontos származási helye nem ismert. Szárított narancsvörös bibéje nagyon nagy hígításban is aranysárgára festette az ételeket. Jelentőségét csökkentette az Egyiptomból származó fészkesvirágzatú sáfrányos szeklice másnéven pórsáfrány (Carthamus tinctorius), melynek virágai hasonló színanyagot szolgáltatnak, de jóval nagyobb mennyiségben, mint a sáfrány bibéje.

 

A jóféle sáfrány narancsvörös bibéje az egyik legrégibb és legértékesebb fűszer volt, mely aranysárágára festi a húslevest

A népi festés általában a lakóhely közvetlen környékén fellelhető, gyakori növényfajokat használta festésre, ezért az ilyen gyűjtés csak igen ritkán veszélyeztetett egy-egy növényfajt. A festő zsoltina (Serratula tinctoria) kaszálók, láp- és mocsárrétek nyár végén és ősszel virágzó növénye, mely közkedvelt festőnövény volt, a gyapjú sárgára festéséhez használták. Hasonló festékanyagot ad az igen ritka, nagy termetű pompás zsoltina (Serratula wolffii) is. Ennek a kontinentális elterjedésű fajnak a legnyugatibb népességei az Erdélyi Mezőségen, Kolozsvár környékén élnek, napjainkban mindössze néhány tucatnyi példányt számlálnak. Populációinak vészes megfogyatkozásához a túlzott mértékű legeltetés mellett festőnövényként való felhasználása, gyűjtése is hozzájárult.

 

A báránypirosító gyökeréből nyert anyaggal festették az eleven birkák gyapját a juhászok

 

A báránypirosító (Alkanna tinctoria) gyökeréből nyert festékanyaggal jelölték a juhászok jószágaikat, az eleven birkák gyapját festették vele. (Az Alkanna tudományos neve a perzsa-arab al-henna szóra vezethető vissza. A henna ősi, trópusi festőnövény, melyet már az ókori Babilonban és Egyiptomban is használtak haj- és köröm festésére.) A báránypirosítót Diószegi Sámuel debreceni prédikátor – a magyar növénytani szaknyelv megteremtője –„pirító fű”-ként említi. Mint az népi neveiből is kiderült a báránypirosító és haszna a pásztorkodó magyarság körében általánosan ismert volt. A 19. század végén Sajó Károly – a hazai természetvédelem egyik úttörője – beszámolt arról, hogy lakóhelyének környékén a „gyökérásók” gyöktörzsének festékanyagtartalma miatt szinte teljesen kiirtották a báránypirosítót. Korábban hazánkban élelmiszerek, fa-, bútor- és kozmetikumok színezéséhez nagy mennyiségben gyűjtötték. Ma már védett növényünk, melynek napjainkban jelentős állományai élnek a Duna-Tisza közének homokpusztáin.

Hasonló, vörös színű, alizarin típusú festékanyag az érdeslevelűek családjában más fajok gyökereiben is van, erre utal például a vértő (Onosma) nemzetség magyar neve. (Ez a festékanyag olyan erős hatású, hogy szárított, préselt példányok gyöktörzséből származó festék rendszerint átüt a herbáriumi lapokon is.)

 

A festő csüllenget mára a szintetikus festékek teljesen kiszorították a termesztésből

 

A csülleng (Isatis tinctoria) Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában fordul elő vadon. Európában már a bronzkorból van adat a csüllenggel való festésről. Hazai populációinak őshonossága vitatott, lehetséges, hogy termesztésből kivadult állományok maradványai. Már a 13. században termesztették. Később a Kelet-Indiából származó, az úgynevezett indigófestéket szolgáltató indigó (Indigofera tinctoria), majd különösen a szintetikus indigó jelentőségét csökkentette, a termesztésből kiszorította. Népies nevei nálunk festőfű, kék fonál festéke, gyapjat festő fű. Jelenleg használatos nyelvújítás-kori nevét hosszúkás, lecsüngő becőketerméséről kapta. Kék színű festékké oxidálódó színtelen, indolvázas vegyületet, indikant tartalmaz. Hazánkban két alakja fordul elő, a rövidebb termésű alfaj április-májusban, a másik pedig júniustól októberig virágzik. Sziklagyepekben, löszpusztákon, sztyeppréteken, gyakran enyhén zavart állományokban fordul elő.

 

A karmazsinbogyó terméseinek segítségével korábban vörös bort hamisítottak, azaz fehér bort színeztek vele vörösre

 

Az alkörmös vagy karmazsinbogyó (Phytolacca americana) észak-amerikai eredetű, 1-2 méteresre is megnövő növény. Fürtben fejlődő, eleinte sötétpiros majd éretten fekete színű (antocián tartalmú) terméseivel korábban élelmiszereket, fagylaltot, bort, szövetet, fonalat, bőrt is festettek, de élelmiszerfestésre ártalmas hatása miatt már nem használják. Az észak-amerikai indiánok gyökerét és levelét használták bíborbarna színezésre. Főként homokos, nyílt erdőkben láthatjuk, helyenként (például Belső-Somogy telepített erdeifenyveseiben) tömeges előfordulású.

 

A festő rekettye adja a székely festékes szőttesek jellegzetes tubáksárga színét

 

A festőrekettye (Genista tinctoria) a népi festés kedvelt anyaga, a székely festékes szőttesek jellegzetes dohányszínét (a tubáksárgát) a frissen szedett növény főzete adta, mellyel a timsóval pácolt fonalat festették. (Virágja genistin és luteolin nevű sárga festékeket tartalmaz.) Üde kaszálók, hegyi rétek júniustól októberig virágzó növénye. Az akár méteres magasságot is elérő, elágazó, tölgyesekben előforduló alakját önálló alfajként írták le.

Több további olyan növényfajunk van, amelyek neve egykori alkalmazásukra utal. A pirítógyökér (Tamus communis) levét arcpirosításra használták, de ezt nem festékanyag tartalma, hanem a bőrt irritáló hatása váltja ki. A szurokfű (Origanum vulgare) virágos, leveles hajtásával feketére, szürkére, barnára festettek.

Napjainkban a vadon termő festőnövényeinknek már nincs gyakorlati jelentősége. Esetleges felhasználásuk során figyelembe kell venni a természetvédelmi jogszabályokat, védett területeken és védett fajokat nem szabad gyűjteni!

Növényi névnapok: Január 13., Veronika

A név eredete: A Veronika görög-latin eredetű női név, jelentése: győzelmet hozó, igaz kép. A névhez kapcsolódik, hogy egy, a Bibliához kapcsolható apokrif irat szerint Veronika volt annak az asszonynak a neve, aki a keresztúton Jézusnak egy kendőt nyújtott át. A veronika ugyanakkor egy növénynemzetségnek is neve.

Névnapjai: január 12., január 13., január 19., január 24., február 4., július 9.

A veronikák (Veronica) kis- vagy közepes termetű, változatos életformájú növények. Vannak közöttük rendkívül rövid életidejű (efemer) egyévesek és évelők egyaránt, utóbbiak közül néhánynak szára még kissé fásodik is. A nemzetségnek hozzávetőlegesen 250 faja ismert, melyek zöme az Óvilág extratrópikus területeinek lakója, néhányuk Amerikába, Kelet-Afrikába és Ausztráliába is eljutott. Pártájuk négytagú, mert a felső két sziromlevél összenőtt. Méh-, zengőlégy megporzású és önbeporzó fajaik is vannak. A száraz szikla- és pusztagyepektől a mocsarakig, a mészkerülő erdőkig és a magashegységekig igen sokféle élőhelyet meghódítottak.

Nyelvújításkori nevükön „szigoráll”-nak nevezték őket. A nemzetségnek közel 30 képviselője él hazánkban. Virágaik lehetnek magányosak vagy fürtökben fejlődők, levélhónaljiak vagy végállóak. Nagytermetű, felálló szárú, hengeres pártacsövű, hosszú fürtvirágzatú fajaikat Pseudolysimachion néven gyakran önálló nemzetségbe sorolják.

Közéjük tartozik a hosszúlevelű veronika (Veronica longifolia). a magaskórósok egyik leglátványosabb, ma még elég gyakori növénye. Hosszú, kecses fürtbe tömörült virágai júniustól szeptemberig nyílnak.

A macskafarkú veronika (Veronica spicata) hazánkban száraz gyepekben gyakori, de kedvelt kerti növény is. Mintegy fél méteres magasságú virágzó hajtásokat nevelő évelő. Hajtásai kopaszok vagy rövid szőrűek, felső részükön mirigyesek. Alapjuk felé elkeskenyedő, ülő, levelei elérhetik a 9 cm-es hosszúságot és a 3 cm-es szélességet. Virágzata karcsú, sűrű, elérheti a 15 cm-es hosszúságot. A párta sötétkék, ritkábban kékeslila színű, 4-8 mm átmérőjű, csöve kb. 3 mm hosszúságú. Kertekben gyakran látható fehér színváltozata is. Júniustól októberig virágzik.

A száraz gyepekben élő egyéves veronikák közül kerül ki a borostyánlevelű veronica (Veronica hederifolia) kora tavasszal nyíló jellegzetes növényünk. Kocsányainak hosszúsága és leveleinek alakja alapján több alfaját különítették el. Ezek pontos elterjedése és élőhelyigénye nálunk még nem ismert. Hasonló termetű és élőhelyigényű a fényes veronika (Veronica polita). Az ösztörűs veronika (Veronica chamaedrys) üde és száraz tölgyesek április-májusban nyíló faja. Könnyen felismerhetjük a szára két átellenes oldalán található szőrsorról, melyről nevét kapta. (Az ösztörű jellegzetes juhászviselet volt, mely összecsavarva szintén szőrcsíkos lett.) A deréceveronika (Veronica beccabunga) forráslápokban, patakok vizében, patak  menti növényzetben élő termetesebb, sokszárú fajunk. Viszonylag apró virágai májustól augusztusig nyílnak. A lecsepült veronika (Veronica prostrata) nevének megfelelően heverő termetű növény, melynek arasznyi magasságot ritkán meghaladó hajtásai alig emelkednek ki a száraz gyepek kora tavaszi szőnyegéből. A kakukkveronika (Veronica serpyllifolia) hazánkban elég gyakori. Nedves kaszálórétek, mocsárrétek, legelők nyílt talajfelszínein, utak mentén, pázsitokban és szántókon is előfordul.

 

Ösztörűs veronika

Borostyánlevelű veronika

Deréceveronika

 

Hosszúlevelű veronika

Lecsepült veronika

Kakukkveronika

Fényes veronika