Az Év Vadvirágai
2015 – A fehér szegfüvek
Istenek, szent
királyok, lovagok füvei
Az interneten
rendezett nyilvános szavazáson 2015-ben az év vadvirágának jelölt növények
közül a fehér (tollas) szegfüveket választották az érdeklődők. Az esemény
rendhagyó, mivel ezúttal nem egy faj, hanem egy fajcsoport nyerte el a címet és
az ezzel járó kitüntetett figyelmet.
A szegfüvek régtől fogva fokozott figyelmet élveznek a
természetkedvelők és természetvizsgálók köreiben. Az ókori görög
természettudós-filozófus, Teophrasztosz alkotta meg a Dios anthos szóösszetételt, melynek jelentése: az Isten (Zeusz)
virága. Ez öröklődött át későbbi füvészkönyvekbe s Dianthus alakban a szegfüvek ma is használatos tudományos nevévé
vált. „Zeusz virága” későbbi korokban is megbecsülésnek örvendett. Ott találjuk
a középkor „pestisfüveinek” sorában: IX. (Szent) Lajos mondája szerint a
francia seregben kitört a pestis. Lajos király ekkor égi segítségért
imádkozott, s akkor a szegfűszegére emlékeztető illatot hozott felé a szellő. (Akkoriban
a szegfűszegnek pestist gyógyító hatást tulajdonítottak.) Az illatot követve
talált rá a király a szegfűre, amellyel sikeresen gyógyította katonáit. A
szegfüvek kezdetben lovagkertek díszei voltak, később széles körben elterjedt
dísznövényekké váltak. A szegfű a reneszánsz idején a szerelem és az életöröm
szimbóluma volt.
Régre nyúló hagyomány, hogy a tudományra nézve új fajok
leírásakor és elnevezésekor valamely nagy elődnek vagy jeles történelmi
személyiségnek állítanak emléket a szakemberek. A hazai fehér szegfüvek egyik
képviselőjét ennek jegyében keresztelték Lumnitzer-szegfűnek, Lumnitzer István (1749–1806)
pozsonyi orvosdoktor tiszteletére, míg Rapaics Raymund névadása nyomán született
államalapító királyunk tiszteletére az István király-szegfű neve.
Rendszerezési
nehézségek
Hogy ezúttal egy egész fajcsoport nyerte el az év vadvirága
címet, az azzal van összefüggésben, hogy a fehér szegfüvek megkülönböztetése
(szak)embert próbáló feladat. Valamennyiükre jellemző, hogy leveleik keskenyek,
szálasak, hegyes csúcsúak, átellenesek, alapjukon összenőttek. Csőszerűen
összeforrt csészéjük 2–3 centiméter hosszú, amelyet zöld vagy pirosló
csészepikkelyek kísérnek. Pártájukat öt hófehér sziromlevél alkotja. A szirmok
lemeze körülbelül a feléig sallangos, rojtos – erre utal a „tollas szegfüvek”
megnevezés. A virágok kellemes illatukkal csalogatják potenciális megporzóikat,
amelyek éjjeli aktivitású rovarok, főként szenderek és bagolylepkék.
A fehér szegfüveket hazánkban három faj képviseli: a
kései szegfű (Dianthus serotinus) az Alföldünk homokterületeinek
bennszülött (endemikus) faja. Egy hajtáson sok virágot hozó, sűrűn gyepes
növekedésű növény. Megtalálása és leírása Kitaibel Pál (1757–1817) nevéhez
fűződik. A balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus) előfordulása újabb kutatási eredmények
szerint csak a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben ismert, míg a tollas szegfű
(Dianthus
plumarius) a Dunántúli- és Északi-középhegység mészkő és dolomit
sziklagyepjeiben fordul elő. Utóbbi fajnak Magyarországon három alfaját tartjuk
számon: a korai, a Lumnitzer- és az István király-szegfüvet (subsp. praecox; lumnitzerii
és regis-stephani).
Ezeket egyes rendszerezők faji rangon tárgyalják, míg
mások még csak változatként sem fogadják el. Az említett fajok és alfajok
elkülönítésére olyan esetleges bélyegek szolgálnak, mint például a szár
négyszögletes vagy kerek keresztmetszete, a növény zöld vagy többé-kevésbé
szürkés színe, az egy hajtáson fejlődő levelek és virágok száma, továbbá a
levelek merevsége vagy hajlékonysága, a levélcsúcs szúróssága stb. Mindezek a
termőhelyi kondícióktól és az évjárathatástól egyaránt függhetnek, így nem
csoda, hogy olykor szakembereknek is komoly fejtörést jelent a fehér szegfüvek
pontos azonosítása.
Még a DNS sem
segített
A problémát eddig a manapság széles körben használatos
molekuláris genetikai módszerek sem tudták megoldani. A rokonsági és
leszármazási kapcsolatok leghűbb tükre a sejtmagban és a zöld színtestekben
található örökítőanyag (DNS). Ennek vizsgálata során a fehér szegfüvek
morfológiai alapon felállított rendszere csak részben nyert támogatást. Úgy
tűnik, hogy egy evolúciós értelemben fiatal, „forrongó” csoportról van szó. Ezt
támasztja alá az is, hogy egyes fehérszegfű populációkban nem csak diploid, de
tetraploid és hexaploid, vagyis négyszeres és hatszoros kromoszómakészletű
egyedek is előfordulnak. Ezek földrajzi eloszlása nem mutat
szabályszerűségeket, így valószínűleg egymástól függetlenül alakultak, illetve
alakulnak ki ma is.
A korai szegfű legjelentősebb állományai Szlovákiában, a
Tátrában találhatók. Hazánkban csak a Bükk és a Tornai-karszt néhány
mészkőszirtjén fordul elő. A Lumnitzer- és István-király szegfű elkülönítése
okozza a legtöbb problémát, e fajok a Dunántúli-középhegység elsősorban
dolomit-sziklagyepjeiben fordulnak elő, de ritkán más alapkőzeten is
megjelenhetnek.
Bár több képviselőjük magyar és tudományos elnevezése is a
virágzási idejükre utal, valójában közös jellemzőjük, hogy nagyon hosszú ideig
(májustól–novemberig) virágozhatnak.
Rokon és hasonló szegfűfajok a környező államok
hegyvidékein is megtalálhatók, például a Balkánon és a Déli-Kárpátokban az
al-dunai szegfű (Dianthus petraeus), a Keleti-Kárpátokban a tűlevelű
szegfű (Dianthus spiculifolius), az Alpokban pedig a francia
szegfű (Dianthus monspessulanus). Tágabb értelemben a fehér
szegfüvek rokonságába tartozik a lápréteken előforduló buglyos szegfű, ennek
virágai viszont gyakran rózsaszín futtatásúak, szirmai mélyebben, csaknem tövükig
hasadtak, sallangosak, alsó szárlevelei szélesebbek.
Fenyegetett
élőhelyek
A fehér szegfüvek élőhelyei, vagyis a homokpuszták,
mészkő- és dolomit sziklagyepek a Kárpát-medence legfajgazdagabb,
természetvédelmi szempontból legértékesebb élőhelytípusai közé tartoznak.
Megőrzésük ritka növény- és állatfajok egész sorának (köztük számos pannóniai
bennszülöttnek) a fennmaradása szempontjából kiemelten fontos feladat. Éppen
ezért elkeserítő, hogy a múlt századi kopárfásítási törekvéseknek igen sok
sziklagyep áldozatul esett. (Ezek a feketefenyő-telepítések azóta mindenütt
pusztulásnak indultak, gazdasági értelemben is helytelennek bizonyultak.)
A homoki gyepek kapcsán a túllegeltetés és az özöngyomok
terjedése említhető, mint veszélyeztető tényező, de nem feledkezhetünk meg az
illegális terepmotorozásról és az időről időre felmerülő nagyberuházásokról
sem, amelyek szintén érzékeny károkat okozhatnak ezekben az ökoszisztémákban. A
balti szegfű bakonyaljai lelőhelyét a bauxit-bányászat, a korai szegfű bélkői
és esztramosi lelőhelyét pedig a mészkő-bányászat károsította súlyosan.
Mivel minden fehér szegfüvünk kis elterjedésű,
veszélyeztetett növény, ezért Magyarországon minden fehér szegfű jogszabályi
oltalmat élvez. A balti és a kései szegfű pénzben kifejezett természetvédelmi
értéke 5 000 forint, a tollas szegfű (alfajait is beleértve) 1982 óta áll
védelem alatt, jelenleg 100 000 forintos értékkel fokozottan védett.
Takács Attila &
Molnár V. Attila
 |
| A kései szegfű ábrázolása Waldstein & Kitaibel 'Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae" című művében |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése