Negundo!, ó ne, hogy tied a világ!

Tegnapelőtt a Jászságban járva érdekes dologra figyeltünk fel. Az észak-amerikai eredetű, hazánkban idegenhonos, ártéri erdőkben és bolygatott, zavart területeken terjeszkedő kőrislevelű juhar vagy zöld juhar (Acer negundo) példányainak lombozatát teljes mértékben elfogyasztották mintegy 2 centiméter nagyságú, szőrös hernyók, amelyeket a világhálót nézegetve az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea) lárváival vélek azonosnak.

A behurcolt idegenhonos élőlények új földrajzi környezetben történő sikeres terjeszkedését magyarázó egyik hipotézis (’enemy release’) lényege az, hogy ezek a fajok az új környezetben ’megszabadulnak’ azoktól a ’természetes ellenségeiktől’ (például parazitáktól, herbivóroktól, ragadozóktól) amelyekkel eredeti elterjedési területükön együtt evolválódtak és amelyek őshonos állományaikat ’kordában tartják’. Ám könnyen előfordulhat, hogy az ellenségektől csak ideiglenesen szabadulnak meg, mert az eredeti élősködők, növényevők (a vírusoktól, a baktériumokon, gombákon át a rovarokig) követhetik gazdanövényeiket az ’Új világba’ (ez történt a fennt ismertetett esetben), de lehetséges, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló „ki nem használt” táplálék révén olyan élőlények térnek át az idegenhonos faj hasznosítására, amelyek ősei korábban más (általában rokon) fajon éltek. Utóbbi eset történt például akkor mikor mintegy 15–20 éve a kis fehérsávos lepke (Neptis sappho) felfedezte magának az akácot. E faj lárvái eredetileg szintén pillangósvirágú növényeken (Lathyrus niger és L. vernus) táplálkoztak, de úgy tűnik ez a lepke az akácban rátalált az egész országban tömegesen jelenlevő, tápláló „terülj, terülj, asztalkám”-ra. Ahogy arról már korábban is írtam, tartok tőle a feketefenyőnél már előrehaladott állapotban levő folyamat, az akác esetében a még csak most kezdődik…

Akáclevél hólyagosmoly (Parectopa robiniella) ’kártétele’

Most pedig visszatérve a zöld juharhoz (Acer negundo). Úgy érzem a most megfigyelt jelenséget az Illés együttes már megénekelte az 1968-ban készült „Negundó” című slágerében (részlet):

„Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ,

Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád

És ha még most tied a szó,

Ne hidd, hogy így marad örökre,

Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.

(…)

Egész más most ez a világ,

Jobb lesz, ha végre már megérted,

Az idő lassan, lassan eljár feletted.” 

(Köszönöm Takács Attilának, hogy a fennti, növényrendszertan gyakorlatokon számtalanszor "elsütött" és legtöbbször meg nem értett vicc nagyobb nyilvánosság előtt történő bemutatásának lehetőségére a figyelmemet felhívta. Tehát minden felelősség az Övé.)

Hanga és Mandula találkozása a vetővirággal

Az elmúlt héten megérkezett jelentős esőknek köszönhetően már nyílik a kikericsvirágú sárika másnéven vetővirág (Sternbergia colchiciflora). 

Egyik szebb, mint a másik...

Két évvel ezelőtt Siffer Sándor találta e faj jelentős állományát Veszprém belterületén, forgalmas út melletti található járdaszigetek rendszeresen nyírt gyepében.

Meghökkentő látvány...

2015 július: az eddigi legmelegebb hónap

Az amerikai National Oceanic and Atmospheric Administration friss jelentése szerint az idei év júliusa volt az eddigi legmelegebb hónap, amióta megbízható mért adatokkal rendelkezünk. 2015 július globális átlaga 16,61°C, ami az elmúlt 1657 hónap közül az eddigi legmelegebb. (Az eddigi csúcsot 2010-ben mérték.) Nem jó jel, hogy egyre gyorsabban dőlnek meg a rekordok (A NOAA megállapította, hogy a meteorológiai adatok rögzítésének kezdete óta a 10 legmelegebb hónap közül 9-et 2005 óta regisztráltak. A 25 legmelegebb hónap közül 22 a 21. században volt, a többi három pedig 1997-ben és 1998-ban...). A legmelegebb hónap átlaghőmérséklete jelenleg átlagosan évszázadonként 0,65°C-kal emelkedik. Következtetések röviden: a Föld melegszik és a továbbiakban is melegedni fog. A saját véleményem szerint: egyre nagyobb a baj...

Ismeretterjesztő cikk az Év vadvirágairól

Megjelent az Élet és Tudomány e heti számában a fehér szegfüvekről Takács Attilával közösen írt ismeretterjesztő cikkünk.

Az Év Vadvirágai 2015 – A fehér szegfüvek

Istenek, szent királyok, lovagok füvei

Az interneten rendezett nyilvános szavazáson 2015-ben az év vadvirágának jelölt növények közül a fehér (tollas) szegfüveket választották az érdeklődők. Az esemény rendhagyó, mivel ezúttal nem egy faj, hanem egy fajcsoport nyerte el a címet és az ezzel járó kitüntetett figyelmet.

A szegfüvek régtől fogva fokozott figyelmet élveznek a természetkedvelők és természetvizsgálók köreiben. Az ókori görög természettudós-filozófus, Teophrasztosz alkotta meg a Dios anthos szóösszetételt, melynek jelentése: az Isten (Zeusz) virága. Ez öröklődött át későbbi füvészkönyvekbe s Dianthus alakban a szegfüvek ma is használatos tudományos nevévé vált. „Zeusz virága” későbbi korokban is megbecsülésnek örvendett. Ott találjuk a középkor „pestisfüveinek” sorában: IX. (Szent) Lajos mondája szerint a francia seregben kitört a pestis. Lajos király ekkor égi segítségért imádkozott, s akkor a szegfűszegére emlékeztető illatot hozott felé a szellő. (Akkoriban a szegfűszegnek pestist gyógyító hatást tulajdonítottak.) Az illatot követve talált rá a király a szegfűre, amellyel sikeresen gyógyította katonáit. A szegfüvek kezdetben lovagkertek díszei voltak, később széles körben elterjedt dísznövényekké váltak. A szegfű a reneszánsz idején a szerelem és az életöröm szimbóluma volt.

Régre nyúló hagyomány, hogy a tudományra nézve új fajok leírásakor és elnevezésekor valamely nagy elődnek vagy jeles történelmi személyiségnek állítanak emléket a szakemberek. A hazai fehér szegfüvek egyik képviselőjét ennek jegyében keresztelték Lumnitzer-szegfűnek, Lumnitzer István (1749–1806) pozsonyi orvosdoktor tiszteletére, míg Rapaics Raymund névadása nyomán született államalapító királyunk tiszteletére az István király-szegfű neve.

Rendszerezési nehézségek

Hogy ezúttal egy egész fajcsoport nyerte el az év vadvirága címet, az azzal van összefüggésben, hogy a fehér szegfüvek megkülönböztetése (szak)embert próbáló feladat. Valamennyiükre jellemző, hogy leveleik keskenyek, szálasak, hegyes csúcsúak, átellenesek, alapjukon összenőttek. Csőszerűen összeforrt csészéjük 2–3 centiméter hosszú, amelyet zöld vagy pirosló csészepikkelyek kísérnek. Pártájukat öt hófehér sziromlevél alkotja. A szirmok lemeze körülbelül a feléig sallangos, rojtos – erre utal a „tollas szegfüvek” megnevezés. A virágok kellemes illatukkal csalogatják potenciális megporzóikat, amelyek éjjeli aktivitású rovarok, főként szenderek és bagolylepkék.

A fehér szegfüveket hazánkban három faj képviseli: a kései szegfű (Dianthus serotinus) az Alföldünk homokterületeinek bennszülött (endemikus) faja. Egy hajtáson sok virágot hozó, sűrűn gyepes növekedésű növény. Megtalálása és leírása Kitaibel Pál (1757–1817) nevéhez fűződik. A balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus) előfordulása újabb kutatási eredmények szerint csak a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben ismert, míg a tollas szegfű (Dianthus plumarius) a Dunántúli- és Északi-középhegység mészkő és dolomit sziklagyepjeiben fordul elő. Utóbbi fajnak Magyarországon három alfaját tartjuk számon: a korai, a Lumnitzer- és az István király-szegfüvet (subsp. praecox; lumnitzerii és regis-stephani).

Ezeket egyes rendszerezők faji rangon tárgyalják, míg mások még csak változatként sem fogadják el. Az említett fajok és alfajok elkülönítésére olyan esetleges bélyegek szolgálnak, mint például a szár négyszögletes vagy kerek keresztmetszete, a növény zöld vagy többé-kevésbé szürkés színe, az egy hajtáson fejlődő levelek és virágok száma, továbbá a levelek merevsége vagy hajlékonysága, a levélcsúcs szúróssága stb. Mindezek a termőhelyi kondícióktól és az évjárathatástól egyaránt függhetnek, így nem csoda, hogy olykor szakembereknek is komoly fejtörést jelent a fehér szegfüvek pontos azonosítása.

Még a DNS sem segített

A problémát eddig a manapság széles körben használatos molekuláris genetikai módszerek sem tudták megoldani. A rokonsági és leszármazási kapcsolatok leghűbb tükre a sejtmagban és a zöld színtestekben található örökítőanyag (DNS). Ennek vizsgálata során a fehér szegfüvek morfológiai alapon felállított rendszere csak részben nyert támogatást. Úgy tűnik, hogy egy evolúciós értelemben fiatal, „forrongó” csoportról van szó. Ezt támasztja alá az is, hogy egyes fehérszegfű populációkban nem csak diploid, de tetraploid és hexaploid, vagyis négyszeres és hatszoros kromoszómakészletű egyedek is előfordulnak. Ezek földrajzi eloszlása nem mutat szabályszerűségeket, így valószínűleg egymástól függetlenül alakultak, illetve alakulnak ki ma is.

A korai szegfű legjelentősebb állományai Szlovákiában, a Tátrában találhatók. Hazánkban csak a Bükk és a Tornai-karszt néhány mészkőszirtjén fordul elő. A Lumnitzer- és István-király szegfű elkülönítése okozza a legtöbb problémát, e fajok a Dunántúli-középhegység elsősorban dolomit-sziklagyepjeiben fordulnak elő, de ritkán más alapkőzeten is megjelenhetnek.

Bár több képviselőjük magyar és tudományos elnevezése is a virágzási idejükre utal, valójában közös jellemzőjük, hogy nagyon hosszú ideig (májustól–novemberig) virágozhatnak.

Rokon és hasonló szegfűfajok a környező államok hegyvidékein is megtalálhatók, például a Balkánon és a Déli-Kárpátokban az al-dunai szegfű (Dianthus petraeus), a Keleti-Kárpátokban a tűlevelű szegfű (Dianthus spiculifolius), az Alpokban pedig a francia szegfű (Dianthus monspessulanus). Tágabb értelemben a fehér szegfüvek rokonságába tartozik a lápréteken előforduló buglyos szegfű, ennek virágai viszont gyakran rózsaszín futtatásúak, szirmai mélyebben, csaknem tövükig hasadtak, sallangosak, alsó szárlevelei szélesebbek.

Fenyegetett élőhelyek

A fehér szegfüvek élőhelyei, vagyis a homokpuszták, mészkő- és dolomit sziklagyepek a Kárpát-medence legfajgazdagabb, természetvédelmi szempontból legértékesebb élőhelytípusai közé tartoznak. Megőrzésük ritka növény- és állatfajok egész sorának (köztük számos pannóniai bennszülöttnek) a fennmaradása szempontjából kiemelten fontos feladat. Éppen ezért elkeserítő, hogy a múlt századi kopárfásítási törekvéseknek igen sok sziklagyep áldozatul esett. (Ezek a feketefenyő-telepítések azóta mindenütt pusztulásnak indultak, gazdasági értelemben is helytelennek bizonyultak.)

A homoki gyepek kapcsán a túllegeltetés és az özöngyomok terjedése említhető, mint veszélyeztető tényező, de nem feledkezhetünk meg az illegális terepmotorozásról és az időről időre felmerülő nagyberuházásokról sem, amelyek szintén érzékeny károkat okozhatnak ezekben az ökoszisztémákban. A balti szegfű bakonyaljai lelőhelyét a bauxit-bányászat, a korai szegfű bélkői és esztramosi lelőhelyét pedig a mészkő-bányászat károsította súlyosan.

Mivel minden fehér szegfüvünk kis elterjedésű, veszélyeztetett növény, ezért Magyarországon minden fehér szegfű jogszabályi oltalmat élvez. A balti és a kései szegfű pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 5 000 forint, a tollas szegfű (alfajait is beleértve) 1982 óta áll védelem alatt, jelenleg 100 000 forintos értékkel fokozottan védett.

Takács Attila & Molnár V. Attila

 

A kései szegfű ábrázolása Waldstein & Kitaibel 'Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae" című művében

Különböznek egymástól a természetes és az antropogén élőhelyeken élő orchideák magjai?

Természetes és antropogén élőhelyek nagymértékben különböznek a talaj tápanyag-tartalma szempontjából. A vizsgálatot végző lengyel kutatók szerint az emberi befolyás alatt álló élőhelyeken jelentősen kisebb a talajok nitrogén-tartalma. A széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) természetes élőhelyeken és útszéleken élő 4-4 állományából gyűjtöttek magmintákat és vizsgálták a magvak méretét és tápanyag-összetételét. A vizsgált 8 populáció között jelentős különbségeket találtak a mag és az embrió térfogatát illetően, de nem volt szignifikáns különbség a magvak szélességében. Az élőhelytípusnak jelentős befolyása volt a magvak nagyságára, a természetes élőhelyeken élő populációk magjai és embriói nagyobbak, mint az antropogén termőhelyeken találhatóké. A szerzők szerint a mesterséges élőhelyeken élő nőszőfű populációk kisebb magtömege annak tudható be, hogy a faj állományai nem képesek alkalmazkodni az antropogén termőhelyek nitrogénben szegényebb talajához.

A teljes közlemény letölthető innen.

Az útszélekről mint orchidea élőhelyekről korábban itt és itt írtam.

Hivatkozás

Rewicz A., Kołodziejek J. & Jakubska-Busse A. (2015). The role of anthropogenic habitats as substitutes for natural habitats: a case study on Epipactis helleborine (L.) Crantz (Orchidaceae, Neottieae). Variations in size and nutrient composition of seeds. Turkish Journal of Botany 39: doi:10.3906/bot-1404-69

Százezer oldalmegjelenítés

2013. április 13-án indított kutatói blogomon eddig összesen 493 bejegyzést tettem közzé, amelyeket a tegnapi napig összesen több mint százezer alkalommal tekintettek meg. Köszönöm az Olvasók érdeklődését, remélem a jövőben is megtisztelnek figyelmükkel.

Tarka pettyeskosbor a Nagyalföldön

Bán Csaba, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársa a tarka pettyeskosbor (Neotinea tridentata) virágzó példányára bukkant a Kecskemét melletti Csanálosi-erdőben.  A fajnak jelenleg ez az egyetlen ismert előfordulása a Nagyalföldön.