Bulgáriai út

Tegnapelőtt értem haza Bulgáriából, ahol temetők flóráját vizsgáltam, de mindeközben számos ritka és veszélyeztetett növényfajjal is találkoztam. Az alábbiakban utóbbiak közül mutatok be néhányat.



Vidrafű (Menyanthes trifoliata) és semjéksás (Carex limosa)

 

Posvány kakastaréj (Pedicularis palustris)

 

Óriás útifű (Plantago maxima)

Méhbangó (Ophrys apifera) apochrom változata

Sömörös sisakoskosbor (Neotinea ustulata)

 

Pompás sisakoskosbor (Anacamptis palustris subsp. elegans)

 

Csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata) termőhelye



Végre ismét egy jó belvizes év...

Egy óriási vízi hídőr (Alisma gramineum) állomány megtalálása
során nem sikerült kijönni a belvízfoltból gumicsizmában... (Lovas-Kiss Ádám felvétele) 

Ismét az útszegélyekről

Amint arról a blogban már többször megemlékeztem, az útszegélyek, útbevágások és az utak menti mezsgyék számos esetben szolgálnak egyes növényeknek élőhelyül, vagy akár utolsó menedékül.

Osztrák tarsóka (Thlaspi goesingense) sziklás útbevágásban a Kőszegi-hegységben

A bókoló zsálya (Salvia nutans) két utolsó ismert hazai állományának egyike egy forgalmas főút melletti mezsgyében található

A téli kérészpáfrány (Anogramma leptophylla) egyetlen ismert közép-európai állománya egy erdészeti feltáróút bevágásában telepedett meg a Zempléni-hegységben

A fehér acsalapu (Petasites albus) az útbevágások és útszegélyek ritka, de jellegzetes lakója

Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy az utaknak számos negatív hatása van az élővilágra. Ezek közül a legfeltűnőbb a járművek által halálra gázolt gerinces állatok nagy száma. Miközben az ember az utak szegélyét vizslatja, néha bizony a keresett növények helyett ritka és védett fajok elütött példányaira is bukkan.

 

Nyuszt (Martes martes) Biharban

 

Vadmacska (Felis sylvestris) Vas megyében

Vidra (Lutra lutra) a Tiszántúlon

Mocsári teknős (Emys orbicularis) a Mezőföldön

 

 

Érleli és szórja magját a 2016-os év vadvirága

A mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris) bókoló virágaiból mostanra felálló toktermések fejlődtek, amelyek három kopácsra kovadnak.

A magvak sárgásbarna színűek, laposak, hártyás szegélyűek, mintegy 5 mm hosszúak és 3 mm szélesek.

Hazai vizsgálataink szerint egy toktermésben átlagosan 127 mag képződik (min: 89, max: 187), amelyeknek átlagosan 28%-a (min: 7%, max: 88%) a többinél jelentősen kisebb méretű, fejletlen, valószínűleg léha. Az ezermagtömeg átlagosan 1,5 gram körül mozog (min: 1,25, max: 1,85).

Most virít a tátorján

A tátorján  (Crambe tataria Sebeők)  a pontusi sztyeppek maradványa a Kárpát-medencében. Már a 16. század végén felkeltette a Carolus Clusius, németalföldi természetkutató figyelmét, aki beszámol arról, hogy a magyarok szűkös esztendőkben kenyérnek eszik a gyökerét, amit bizonyára a tatároktól tanultak. A 18. század végén a törökszentmiklósi Sebeők Sándor doktori értekezésében ismertette a növényt, előfordulását a Tiszántúl számos helyéről, valamint a Sátor-hegységből és Eger mellől említi és tőle kapta ma érvényes tudományos nevét is. A 20. század elejére úgy tűnt kipusztult hazánkból ez a feltűnő növény. Ma már biztosan tudjuk, hogy a tátorján megfogyatkozását elsősorban élőhelyeinek mezőgazdasági művelésbe vonása okozta. Kisebb mértékben azonban az is hozzájárult, hogy a pásztorkodó, földművelő nép szívesen fogyasztotta a feltűnő „tatárkenyér” káposztára emlékeztető ízű karógyökerét, hajtásait és levélzetét. Az íze nem meglepő, mert a tátorján is a keresztesvirágúak (Brassicaceae) családjába tartozik. Sebeők Sándor leírja, hogy a tátorján fiatal gyökere a karalábéhoz hasonlóan ehető és tatárkenyér néven hallotta emlegetni, de élénken tiltakozik az ellen, hogy például Debrecen környékén a növény gyökerét a nép „tatármódra” enné. Orbán Balázs „A Székelyföld leírása” című munkájában így ír: „Nagy mennyiségben terem a Brasile Tatarica, melyet a nép Tatorján gyökérnek nevez. Annak ritka szép, ölesnél magasabb példányait láttam ott szabadon és tisztelten tenyészni, mert a nép kegyelettel viseltetik e növény iránt, melynek gyökere nagy éhségkor sokakat mentett meg az éhhaláltól. Nem is oly rossz eledel, íze hasonlít a káposzta torzsához, s nagy táperővel bír.”

A tátorján zárt gyepekben nem él meg, nálunk eredeti termőhelyei meredek, erodálódó partoldalak, löszvölgyek. Több lelőhelyén másodlagos termőhelyeken, gyümölcsösök, szőlők bolygatott gyepszintjében található. Kitaibel Pál a 18-19. század fordulóján extenzív szántókon is találta.

A tátorján mint növénynév első írásos említése valószínűleg Szikszai Fabriciusz Balázs 1590-ben kiadott szójegyzékében olvasható. Az alföldön a tátorján szó jelentése: szélvész, orkán, fergeteg. A szélnek egyébként nagyon fontos szerepe van a növény terjedésében, fennmaradásában. Több más sztyeppei növényhez hasonlóan a tátorján gömbalakú kórója – miután megértek termései – leválik tövéről és így a szél ördögszekér módjára görgeti, miközben becőketerméseit nagy területen szórja szét. Nem lehetetlen, hogy ez a feltűnő széllel, összefüggő jelenség tükröződik a magyar tátorján, a német Windbringer és a latin Anemosphoros nevekben.

Ma Magyarországon legnagyobb állományai a Mezőföldön élnek, az Erdélyi Mezőségen viszonylag gyakori.