Két évvel ezelőtt 2023
márciusában jelent meg az "Eponyms have no place in 21st-century
biological nomenclature" című cikk a neves Nature Ecology
& Evolution folyóiratban, Patrícia
Guedes és munkatársai tollából. (Guedes, P., Alves-Martins, F., Arribas,
J. M., Chatterjee, S., Santos, A. M., Lewin, A., ... & Ladle, R. J. (2023) – Nature
Ecology & Evolution 7(8): 1157–1160.) A cikk központi témája, hogy a tudományos taxonómiában (élőlények rendszerezésében) ne legyen helye a személynevekből képzett fajneveknek (eponímáknak). A szerzők a változások szükségességét az egyenlőség, a tisztesség és a reprezentáció szempontjából indokolják, figyelembe véve a tudományos történelem problémás vonásait, mint például a gyarmatosítást, a rabszolgaságot és a társadalmi igazságtalanságokat.
A cikk körül nagy vita alakult ki a ResearchGate
oldalon. A közlemény iránt messze átlagon felüli érdeklődés mutatkozik amit
jelez a Research Interest Score (1,145), az azóta a közleményre érkezett 85
hivatkozás és az a tény, hogy csak a ResearchGate-en csaknem 50 ezren olvasták.
Jómagam kiemelt figyelemmel fordulok a taxonómiában az eponímia felé, egy könyvet (Növények és emberek – A szeretetre méltó tudomány története) is írtam, amely a növénytan történetét igyekszik bemutatni, azokon a növényeken keresztül, amiket botanikusokról neveztek el. Emiatt igyekszem most részletesebben körbejárni a témát az alábbi bejegyzésben.
Először tisztázom, hogy mi az eponímia, majd
összefoglalom a cikk lényegét és következtetéseit, aztán a vitában az egyet nem
értő kutatók véleményét.
0. Személynevekből köznevek:
eponímia
Az eponímia görög
eredetű kifejezés, amely az epi
(jelentése: -ról, -ről) és az onyma (név)
szavakból ered. Az emberi kultúra eponimákban örökíti meg azoknak a kivételes
személyeknek a nevét, akikre az utókor hálásan emlékezik. Eponima az a szó,
amely valamely kivételes (általában valós, ritkábban kitalált) személyiség
nevét őrzi. Az eponimák jelölhetnek például dinasztiát (Árpád-ház – Árpád),
földrajzi helyet (Amerika – Amerigo Vespucci), jelentős új paradigmát
(darwinizmus – Charles Darwin), intézményt (akadémia – Akadémosz), eljárást
(galvanizálás – Luigi Galvani), eszközt (biro [golyóstoll angol nyelvterületen]
– Bíró László), kémiai elemet (einsteinium – Albert
Einstein), anyagot (dízelolaj – Rudolf Diesel), égitestet (Halley-üstökös –
Edmund Halley), matematikai összefüggést (Poisson-eloszlás – Siméon Denis Poisson), fizikai jelenséget (Brown-mozgás –
Robert Brown), mértékegységet (eotvos – Eötvös Loránd), testrészt (ádámcsutka –
Ádám), sejtalkotót (Golgi-apparátus – Camillo Golgi), betegséget
(Kaposi-szarkóma – Kaposi Mór), és természetesen élőlényeket is. Merton (1973) szerint a tudománytörténész
feladata, hogy „megörökítse a tudományos
ismeret eredetének kollektív emlékezetét. [...] Anonim jelenségeknek nincsen
helye a dolgok rendjében. Eponimitás és nem anonimitás a követendő.” Az
eponímia az egyik legfontosabb – és valószínűleg a legmagasztosabb – tudományos
elismerés. Mivel a tudományos eponimák rangja és becse évszázadokon át
fennmaradt, szükségszerű, hogy nagyon jelentős és valós érdemek alapozzák meg
őket. Ha ugyanis az eponímiát a tudományos érdemeken túli egyéb tényezők, mint személyes
barátság, gazdasági hatalom, politikai nyomás vagy nemzeti hovatartozás
meghatározóan befolyásolnák, az a jelenség fontosságának, elismertségének
elértéktelenedését okozná (Braun–Pálos 1999).
A tudományos
eponímiákat általában az adott diszciplína nagyobb kutatói közösségének
konszenzusa hitelesíti. A biológiában is így áll a dolog a leírt jelenségek,
szervek, sejtalkotók stb. tekintetében, de az élőlények tudományos elnevezése
szigorúan meghatározott szabályrendszer (a növénytanban: International Code of Botanical Nomenclature) alapján történik. Ha
egy élőlény eponimikus neve a nevezéktani szabályoknak megfelel, csupán azon az
alapon nem vethető el, hogy az illető személy a névalkotásra érdemtelen volt.
Számos fajnévben
vagy faj alatti rendszertani egység (alfaj, változat) megnevezésében is
visszaköszönnek jeles személyiségek nevei, de ebben a könyvben elsősorban a
nemzetségekre összpontosítunk. Ennek oka az, hogy Linné kitüntetett
jelentőséget tulajdonított a nemzetségeknek: „Nomine vera plantis imponere Botanicis genuinistantum in potestate est.
Botanicus mihi dicitur is, qui genera naturalia observare intelligit.” (A növények számára valódi neveket csak az
igazi botanikusoknak áll hatalmukban kijelölni. Szerintem botanikusnak azt
lehet nevezni, aki a természetes nemzetségeket képes felismerni.) Linné a Critica Botanica 92–95. oldalain 159
botanikusról elnevezett növénynemzetséget sorolt fel. Napjainkra legalábbis sok
százra tehető azoknak a nemzetségeknek a száma, amelyek emberi neveket
viselnek. Mindannyiukat természetesen nem tudjuk ebben a könyvben bemutatni, de
a legnagyobb jelentőségű füvészekről szinte kivétel nélkül neveztek el
növényeket.
Tapasztalataim
szerint a botanikusokról nem nagyon tudják, hogy mivel foglalkoznak. Leginkább
afféle maguknak való különcöknek tartják őket, akik elmélyülten számolgatják a
virágok porzóit, de a körülöttük lévő világ növényeken kívüli dolgairól alig
vesznek tudomást. Ebből a könyvből reményeim szerint kiderül, hogy a valóság
ezzel szemben az, hogy a régi korok botanikusai mai szemmel nézve hihetetlenül
sokoldalú és igen gyakorlatias gondolkodású tudósok voltak. A Celsius által
kitalált hőmérsékleti skálát Linné módosította úgy, ahogy azt ma is használjuk.
Az élőlények örökítőanyagát hordozó sejtmagot egy skót botanikus, Robert Brown
fedezte fel. Szintén Brown írta le a gázok és folyadékok részecskéinek állandó,
véletlenszerű mozgását is, amely később az anyag atomos szerkezetének
bizonyítékaként szolgált, és ma Brown-mozgás néven ismerjük.
A növénytan
tudománya az orvoslás egyik ágából, a gyógynövények tanulmányozásából fejlődött
ki. Ennek fényében nem meglepő, hogy a régi korok orvosai a hellén
Hippokratésztől és Dioszkoridésztől kezdve a perzsa Ibn Színán át a római
Galénoszig egyúttal kiváló botanikusok is voltak. Ez a hagyomány a 18–19.
századig fennmaradt: a legtöbb botanikus még ebben a korban is orvosi
doktorátust szerzett. Bár voltak köztük olyanok, akik sohasem praktizáltak,
mások viszont koruk legnagyobb gyógyítóiként előkelőségek és uralkodók háziorvosai
lettek (Mattioli, Cesalpino, Ruelle, Bock, Fuchs, Rondelet, Lobelius). Sokuk
nevét az orvostudomány és a botanika egyaránt számontartja. Cesalpino írta le
először a kis vérkört, Marcello Malpighi ismertette a hajszálereket, és
alapvető felfedezéseket tett például a tüdő, a lép, a vese és a mirigyek elemi
szerkezetének feltárásában. Idősebb Olof Rudbeck szerepet játszott a
nyirokrendszer megismerésében. Többük nevét nemcsak növények elnevezései, hanem
anatómiai szakkifejezések is megörökítik (tripus
Halleri, zonula Zinni, valvula Bauhinii).
Most pedig
rátérek Guedes és munkatársai cikkének ismertetésére. A közlemény címe magyarra
fordítva annyit tesz: A 21. századi biológiai nevezéktanban nincs helye az
eponímáknak. Rendkívül kategórikus és elutasító cím.
1. A probléma felvetése
A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a
tudományos taxonómiában alkalmazott eponím fajnevek gyakran olyan személyek
nevét viselik, akik etikai és
társadalmi kérdéseket vetnek fel. A névadók közé tartoznak gyarmatosítók, rabszolga-kereskedők, vagy olyan személyek, akik más módon részt
vettek a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában. A cikk szerzői szerint az
eponim fajnevek nemcsak történelmi
problémákat hordoznak magukban, hanem sértik a mai társadalmi
érzékenységet is, amely az egyenlőségre és a tisztességre épít.
2. A javaslatok
A cikkben a szerzők konkrét javaslatokat tesznek arra
vonatkozóan, hogyan lehetne eltávolítani az eponimákat a tudományos
nomenklatúrából:
- Eponimák eltávolítása: A javaslat szerint a jövőben
az élőlények elnevezése során kerülni kellene az egyének nevének
használatát, különösen, ha azok történelmileg és etikai szempontból
vitatott személyek.
- Alternatív elnevezési gyakorlatok bevezetése: A szerzők úgy vélik, hogy más
típusú elnevezési gyakorlatokat kellene bevezetni, mint például a helyek vagy földrajzi nevek alapján történő
elnevezés, vagy a fajok jellemzőit tükröző nevekkel.
- Tudományos közösség tájékoztatása: A cikk egyik fontos üzenete,
hogy a tudományos közösségnek folyamatosan figyelemmel kell kísérnie és
kritikusan kell értékelnie a névadási gyakorlatokat, figyelembe véve a
társadalmi és történelmi kontextust.
3. Érvek és indoklás
A cikkben számos érvet sorakoztatnak fel a javaslatok
alátámasztására:
- Történelmi kontextus: Az eponimák történelmi
háttere miatt a névadott személyek sok esetben elnyomó, rasszista vagy gyarmati szerepet játszottak a
történelemben. A cikk említi, hogy az ilyen nevek fenntartása folytathatja
a múlt traumatikus örökségét.
- Etikai kérdések: A névadás során használt személyek nevét a cikk
szerint tisztességtelennek
és etikai szempontból problémásnak
tartják. A taxonómia, mint tudományos terület, nem mentesítheti magát a
társadalmi felelősség alól, és a kutatóknak figyelmet kell fordítaniuk
arra, hogy a tudományos elnevezések hogyan hatnak a társadalomra.
- Társadalmi érzékenység: A cikk hangsúlyozza, hogy a
tudományos közösség számára fontos, hogy a tudományos fejlődés és a
társadalmi igazságosság között egyensúlyt teremtsen. Az eponimák
megtartása káros üzenetet közvetíthet a társadalom számára, és
hozzájárulhat a diszkrimináció és a társadalmi igazságtalanság
fenntartásához.
- Modern tudományos gyakorlatok: A szerzők azt állítják, hogy
a tudomány fejlődésével és a globális tudományos közösség egyre
inkluzívabbá válásával az eponimák alkalmazása elavulttá vált. Az ilyen
elnevezések nem tükrözik a modern tudomány értékeit, mint az egyenlőség,
az etikai felelősségvállalás és a sokszínűség.
4. Konkrét példák
A cikk számos konkrét példát hoz arra, hogy milyen
személyekről kapták a fajok az eponim neveiket, és miért lehet problémás
ezeknek a személyeknek a tisztelete:
- Carl Linné (Linnaeus): Bár Linné munkássága
elengedhetetlen a modern taxonómia számára, a cikk szerint néhány második vonalbeli tudós és
egyéb eponimák kapcsolódása a gyarmati
történelemhez etikai kérdéseket vethet fel.
- Alfred Russel Wallace: A cikk említi Wallace
munkáját is, aki szintén nagy hatással volt a biológiai elnevezésekre, de
hozzáköthető a gyarmati tudományos kutatásokhoz is.
- John Gould: Gould is egy névadó, akinek a tevékenysége, bár
tudományos szempontból jelentős, összefonódott a gyarmatosítási
projektekkel, így az ő nevével kapcsolatos fajok elnevezése is vitatottá
válik a mai szemlélet szerint.
- Owen Frederick: Owen nevével is számos élőlény kapcsolódik, de
ő is olyan személy, aki tudományos
eredményei mellett gyarmati
és diszkriminatív tevékenységeket folytatott.
A szerzők ezen példákon keresztül hangsúlyozzák, hogy
a tudományos nomenklatúra nem lehet elvonatkoztatva a társadalmi és politikai
kontextustól, és az ilyen személyekről való elnevezés hozzájárulhat a múlt
negatív örökségének fenntartásához.
5. Következtetések és jövőbeli
kilátások
A cikk végén a szerzők arra ösztönzik a tudományos
közösséget, hogy vizsgálja felül a jelenlegi elnevezési gyakorlatokat, és dolgozzon ki egy új, inkluzívabb,
etikai szempontból elfogadhatóbb rendszert. A jövőben fontos lenne, hogy az
eponimák helyett a tudósok inkább az élőlények jellemzőit, földrajzi eredetét,
vagy a tudományos felfedezéseket figyelembe vevő elnevezési rendszert
alkalmazzanak.
A cikk hangsúlyozza, hogy a taxonómiai közösség előtt
álló kihívás nemcsak tudományos, hanem társadalmi felelősség is, és hogy a
változtatások elősegíthetik egy igazságosabb és tisztességesebb tudományos
környezet kialakítását.
6. Ellenvélemények
és ellenérvek
A
cikk körül heves vita alakult ki a ResearchGate platformon, számos kutató úgy
véli, hogy az eponímákat hiba lenne eltávolítani a tudományos nevekből. Főbb
érveik a következők:
6.a) A történelmi kontextus figyelmen kívül hagyása
Egyes kritikusok
szerint a cikk szerzői túl egyszerűsítik a történelmi összefüggéseket. A
taxonómiai nevek gyakran a tudományos előrelépéshez hozzájáruló jelentős
személyek tiszteletére születtek, és a névadás célja az volt, hogy
tisztelegjenek a tudósok előtt. A cikk szerzői szerint az ilyen nevek a
gyarmati és rasszista múltat tükrözik, azonban sok kritikus úgy véli, hogy a tudományos nevek nem feltétlenül tükrözik a névadók
politikai vagy társadalmi nézeteit, hanem a tudományos hozzájárulásukat.
A névadás történelmi
megértésében a kérdéses tudósok sokszor a tudományos felfedezéseik révén váltak
ismertté, nem pedig a társadalmi politikai aktivitásaik miatt. A névadás tehát
nem feltétlenül mélyebb társadalmi üzenetet
közvetít.
6.b) Az eponimák
kulturális és történelmi értéke
Más kritikusok
azzal érvelnek, hogy az eponimák történeti és kulturális
értéket képviselnek, amelyek a tudományos fejlődés fontos
részét képezik. Az eponimák nemcsak a tudósok munkásságát örökítik meg, hanem a
tudományos kutatás történelmét is. Az ilyen nevekkel való folytatás lehetőséget
ad arra, hogy a tudományos közösség és a társadalom ne felejtse el ezeket a
mérföldköveket.
Sok kritikát
kapott az a megközelítés is, hogy az eponimák eltávolítása felülírja a tudományos előrelépés történelmét. A
taxonómia rendkívül hosszú és bonyolult története során sok tudós dolgozott
együtt, és ezek a tudósok – még ha etikai kérdések is felmerülhetnek a
személyükkel kapcsolatban – nagyban hozzájárultak az élőlények rendszerezéséhez
és az élővilág megértéséhez. Ha eltávolítanák a nevüket a tudományos
elnevezésekből, akkor az elismerés és a tisztelet
egy fontos formáját is eltávolítanák a tudományos közösségből.
6.c) A tudományos
közösség sokszínűsége
Egy másik fontos
érv, amely az eponimák eltávolítása ellen szól, hogy a
tudományos közösség globálisan egyre inkluzívabbá válik. A mai
tudósok sokféle kulturális háttérrel és értékrenddel rendelkeznek, és fontos
lenne, hogy egy-egy névadás lehetőséget adjon arra, hogy különböző kultúrák és tudományos hagyományok is
érvényesüljenek. A cikk szerzői szerint a gyarmatosítók és más etikai
szempontból vitatott személyek nevét viselő fajok eltávolítása jobbá tenné a
tudományos közösséget, de az ellenérvek szerint ez a
pluralizmust és a sokszínűséget is veszélyeztetné.
6.d) A tudományos
gyakorlatok megszorítása
A cikk kritikája
egy másik fontos szempontja, hogy az eponimák eltávolítása korlátozná a tudósok
szabad elnevezési lehetőségeit. A tudományos elnevezésnek fontos szerepe van a
kommunikációban és az élőlények azonosításában, és ha minden névadási döntést túlzott politikai vagy társadalmi normák alá kellene
rendelni, az a tudományos szabad kutatás és felfedezés számára nem lenne
előnyös.
7. Következtetések
A cikk körüli
vitában az ellenzők hangsúlyozzák, hogy a tudományos névadás nemcsak társadalmi
és etikai kérdések kérdése, hanem a tudomány történeti és tudományos
fejlődésének fontos része is. Az eponimák eltávolítása nemcsak a tudományos
örökséget veszélyeztetné, hanem a tudományos közösség globális, sokszínű és
történelmileg gazdag természetét is. Ezen érvek alapján úgy vélik, hogy az
eponimák szerepe továbbra is meg kell, hogy maradjon, miközben a tudományos
közösség figyelemmel kíséri a társadalmi és etikai normák változásait.
Az emberi kultúra, a természettudomány és
szűkebb érdeklődési területem a növénytan egyaránt bővelkedik az eponimákban,
amelyek a kultúránk részét képezik. Éppen ezért – és nem csak az így előidézett
nevezéktani instabilitás miatt – az eponímák elvetését komoly hibának tartanám.
Végezetül
a kettős nevezéktan megalapítója, Carl Linné véleményét szeretném idézni a
témában – amellyel teljes mértékben egyetértek.
Linné Critica Botanica című munkája (1737:
77–79.) szerint a legnagyobb elismerésnek, ami egy botanikust érhet, azt
tartotta, ha az illetőről egy növénynemzetséget neveztek el: „Szentül megtartom azokat a nemzetségneveket,
amelyeket a nagyérdemű botanikusok emlékére állítottak. […] Ez az egyetlen és
legnagyobb jutalma a munkának, amelyet meg kell tartani és kegyesen kezelni a
botanika serkentésére, fejlődésére és dicsőségére.” Ugyanakkor nem
javasolta, hogy olyan személyiségekről – például államférfiakról, főurakról,
egyházi méltóságokról – nevezzenek el nemzetségeket, akiknek a botanikához nem
volt közük. Annak ellenére, hogy kifejezetten vallásos volt, még a szentek
esetében sem tartotta ezt követendőnek. Úgy vélte, hogy ez a tisztesség csak a
növénytan tudománya területén erőfeszítéseket tett embereket illeti meg: „Dulcia non meruit qui non gustavit amara.”
(azaz aki nem aki nem ízlelte a keserűt,
nem érdemli az édeset”)
