Képek Kitaibel Pál életéből

Hamarosan megjelenik Kitaibel – Egy magyar tudós élete című könyvem, amely az egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású magyar természettudós életét és munkásságát igyekszik bemutatni.

Korábban beszámoltam róla, hogy a könyv borítóját Kitaibel Pál elképzelt dolgozószobája fogja díszíteni. Ebben a bejegyzésben két másik festmény kapcsán Kitaibel kutatóútjairól emlékezem meg. A két képet előzetes terveim alapján ugyancsak Heinczné Rási Katalin festette.

Az a tény, hogy olyan keveset tudunk Kitaibel külsejéről és életéről, beszédes bizonyítéka szerénységének. Hatalmas tömegű kézirata között egyetlen önéletrajzi írást, még egy vázlatot sem hagyott hátra, nem gondolta tehát – vagy nem törődött vele –, hogy élete az utókort igencsak érdekelni fogja. Míg irányításával a jól képzett grafikus, festő és rézmetsző Schütz növények százairól készített remekbe szabott ábrázolásokat, Kitaibelben – sajnos – fel sem merült, hogy önmagát megörökíttesse vele. Emiatt tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy pontosan hogyan nézett ki… Külső megjelenését illetően mindössze három forrásunk van: az őt személyesen ismerő Schuster János emlékezése, és két, 19. századi portré. A két fennmaradt portré egymásnak részben ellentmond. A korábbi kép a Pietro Ermini rajza nyomán Lántz József által 1829-ben készített kőmetszet. A másik – idealizált és romantikus stílusú – portré 1863-ban, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók munkálataiban jelent meg, 46 évvel a tudós halála után, mikor már az őt személyesen ismerők sem éltek sokan. Valószínűnek látszik, hogy a neves itáliai művész egykorú rajza után, a grafikusként is tehetséges magyar mérnök által, Kitaibel halála után csak 12 évvel készült kép állhat közelebb a valósághoz. Ennek ellenére a másik ábrázolás lett általánosan ismert, mint Kitaibel képmása, ez szolgált mintául szinte minden róla készült későbbi ábrázoláshoz és művészi alkotáshoz – így a mostani könyvben megjelenő festményekhez is.

Kitaibel 1792 és 1815 között 18 nagyobb kutatóutat tett, amelyek során bejárta a Magyar Királyság legnagyobb részét. Útjai összesen mintegy 1400 napot (tehát csaknem 4 évet!) és összesen körülbelül 20 ezer kilométert tettek ki. Útjait manapság gyakran botanikai kutatóútakként emlegetik. Bár eredményük elsősorban valóban botanikai szempontból volt kiemelkedő, de a hivatalos céljuk egyáltalán nem a növénytani kutatás volt. Kitaibel útjait azért támogatták, mert egy-egy konkrét feladat elvégzésével, probléma megoldásával bízták meg. 1798-ban például a Nagyvárad környéki, 1800-ban azzel bízták meg vizsgálja meg, hogy a mehádiai ásványvizek okozzák-e az arrafelé gyakori golyvát. 1803-ban a Károlyi grófok veszteségesen működő timsófőzdéjének vizsgálatára küldték ki, 1804-ben az észak-magyarországi ásványvizek vizsgálatát kapta feladatul, 1815-ben pedig azért küldték ki Máramarosba, hogy az ottani vizeket a „nagyszámú félkegyelmű ügyében” megvizsgálja. A Helytartótanács az iparban és mezőgazdaságban gyakorlati haszonnal kecsegtető információkat várt tőle.

Az első kép egy kutatóút során, a magyar Alföldön mutatja Kitaibelt, aki a földön ülve egy virágzó tátorjánt (Crambe tataria) tanulmányoz.

A tátorján mára nálunk vészesen megfogyatkozott, de Kitaibel nem kevesebb mint 18 helyről említette. 1798-as nagyváradi útja során Cegléd mellett vetette papírra, hogy a tátorjánt (Crambe tataria) nyersen fogyasztják; leveleinek olyan az íze, mint a káposztáé, de annál édesebb és kevésbé csípős. Népi neveiként a tátorján, tatarján elnevezéseket rögzítette. 1803-ban Heves megyében tataria néven hallotta emlegetni és leírta, hogy gyökereit kiássák, felakasztják, és három hét után lisztet szitálnak belőle, amelyet főzésre használnak. A löszpuszták zöme akkoriban már legelőként használt parlag lehetett, ritkább fajaikat (mint a szennyes ínfű, tátorján, nagyezerjófű, nyúlánk káposzta, törpemandula) elsősorban útszéleken, a szántókat a legelőktől elválasztó földhányásokon, mezsgyéken láthatta.

A festményen látható továbbá a vázlatokat készítő ’növénypiktor’ is. 1796 és 1805 között legalább 5 úton vett részt Johann Anton Schütz grafikus, rézmetsző képzőművész, aki Kitaibel fő művének (Descriptiones et Icones Plantarum rariorum Hungariae) ábráit is rézbe metszette.

A kép hátterében megfigyelhető lovas kocsi a 18-19. század fordulóján a hosszú távú utazás talán egyedüli módját jelentette. A lovak által vontatott jármű korántsem csak kényelmi célokat szolgált. Ez tette lehetővé, hogy Kitaibel magával vihesse nemcsak a mindennapi élethez szükséges felszerelést, hanem az ásványvízelemzésekhez nélkülözhetetlen eszközöket és vegyszereket is. Jelentős helyet foglalhattak a herbáriumi célra szedett növénypéldányok, a préselésükhöz szükséges papírok, a begyűjtött ásványok és kőzetek is. Útjainak fontos célja volt élő növények gyűjtése és az egyetemi botanikuskertbe való hazaszállítása is. Ezért nemegyszer részt vett az utakon a füvészkert kertésze is. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a legtöbb úton kísérői is voltak (Waldstein, Schütz, Fabrici, Pfisterer), és a növényfestő mester felszerelésének, a megfestett növényeknek, a botanikuskert kertésze szerszámainak is helyet kellett biztosítani, még jobban elképzelhetjük a jármű nélkülözhetetlenségét.

 

 

A második kép hegyvidéki tájon (valahol a Kárpátalján) ábrázolja Kitaibelt, aki háttal állva egy ruszin földműves házaspárral beszélget. A kép alapjául Bécsben, 1816-ban megjelent A legnevezetesebb nemzeti öltözetek hazai gyűjteménye című asztali naptár ruszin parasztokat ábrázoló képe szolgált.

Kitaibelt a nép ruházkodása is érdekelte, amelynek szép példáját adja a máramarosi ruszinok ruhakészítési szokásairól írott beszámolója: „… feleségeik kifejezetten szorgalmasak, végzik a házi munkát és elkészítenek mindent, melyre az uruknak a ruházkodáshoz szüksége lehet. … Orsó nélkül fonják birkáik durva gyapját és az itt igen szépen tenyésző kendert. Ebből szőnek pokrócot és azt a durva posztót, amelyből felsőruházatukat készítik. Lenvásznat is szőnek, amelyre színezett lenfonallal kifejezetten szépen hímeznek. A festésben is igen jártasak. A ruszinoknál a fahéjszín a legáltalánosabb, ezt az enyves éger kérgéből készítik: timsóval főzik, és a posztót színezik vele. Részben a díszítési céllal, de inkább, hogy tartósabbá tegyék. Ezért látja az ember gyakran, hogy csak a nadrág alsó részét – amely gyakran nedves lesz és emiatt gyorsabban megy tönkre – színezik, a felső részét fehéren hagyják. Az inget is ez okból színezik, és a bőrt is amelyből a lábbelijüket (magyarul: bocskor) készítik. A sárgát festőrekettyéből timsóval nyerik, a kéket indigóval festik, amelyet hamulúgban oldanak fel (a hamut mákkóróból készítik). A vörös színt a szurokfű adja nekik, de mint mondják huzamosabb ideig festve a rekettye és a timsóval is ezt a színt adja. A feketét az égerkéreg adja vasvitriollal (vasszulfát).”

Kitaibel mintegy 330 magyar népi növénynevet gyűjtött össze, de emellett a Kárpát-medence más népeinek népi növénynév anyagát illetően is jelentős gyűjtést végzett. Útinaplóiból összesen közel 140 román („walachisch”), szlovák („schlovakisch”), horvát („kroatisch”, „slavonissch”, „illyrisch”), szerb („raizisch”), ruszin („russnakisch”) növénynevet gyűjtöttünk ki. A Kitaibel által gyűjtött népi növény-, gomba- és állatnevek megtalálhatók itt.

 

További információ és megrendelés: