Tépőzáras növények

Mottó:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni kezdenek, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Fekete István: Bogáncs (Regényrészlet, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1972. 7. old.)

Ugyan ki nem bosszankodott azon, hogy valamely gyomos erdőben nadrágjára, zoknijába „csimpaszkodtak” egy bogáncs-szerű növény horgaktól „ragadós” érett termései? Ezek a termések több különböző növénytől származhattak, de leggyakrabban talán a bojtorjánokéval találkozunk. Szinte mindenki ismeri őket, de alig valaki szentel neki figyelmet. A ritka kivételek egyike volt George de Mestral (1907–1990) svájci feltaláló, aki 1948-ban az otthona környékén lévő erdőben sétáltatta kutyáját.

 

George de Mestral, a tépőzár feltalálója (a kép forrása)

Ló sörényébe akadt bojtorjánok

A közönséges párlófű (népi nevén: apróbojtorján) cipőfűzőre tapadt áltermései és egyetlen áltermés közelről

 

Hazatérve nadrágjára, zoknijára és kutyája bundájába ragadt érett bojtorjánfészkek százait távolította el. Legtöbbünk ilyenkor csak bosszankodik, de Mestralt azonban érdekelte, hogy e növényi „potyautasok” miként tapadnak ilyen erősen és mikroszkóp alatt megvizsgálta őket. Megállapította, hogy a fészekpikkelyek horgokban végződnek, amelyek a szőr- és textilszálak hurkaiba akadva teszik „ragadóssá” a gömbölyded terméságazatokat. Tovább gondolkodva jött rá, hogy az elvet alkalmazva a gombnál egyszerűbben és gyorsabban kezelhető, a cippzárnál pedig „üzembiztosabb” rögzítési módszert talált. Ezt a hurkos-kampós módszert utánozta nejlon-szálakkal és ez eredményezte a korunkban rendkívül széles körben használt tépőzár megalkotását. A francia velours (bársony) és crochet (horog) szavak első szótagjának összevonásával "velcro”-nak nevezte el. Eleinte csak ruhákon alkalmazták. Mára azonban az űrhajózástól az orvostudományig számos területen tért hódított. Egy négyzetcentiméternyi tépőzáron közel 750 kampó és mintegy 12 500 hurok van. De Mestralt joggal nevezhetjük a tépőzár atyjának, de ismerkedjünk meg részletesebben „szülőanyjával”, a bojtorjánnal. Ezek  tudományos nevükön Arctium-ként ismert terebélyes, erőteljes növekedésű fészkes virágzatú növények. Jellegzetességeik a gömbölyded vagy tojásdad alakú fészekvirágzataik, amelyek kocsánya a termések beérése után elszakad mikor az állatok szőrbundájára (vagy az ember ruhájára) tapadnak. A szaporítóképletek nemsokára irritálni, szúrni kezdik „viselőjüket”, aki vagy ami igyekszik megszabadulni tőlük, ezáltal jutatva nagyobb távolságra őket az anyanövénytől. A magyar népnyelv általában nem különbözteti meg fajait a bogáncsoktól (Carduus). Kétéves növények, életük első évében terebélyes leveleket nevelnek és a második nyáron hozzák akár 1,5-2 méter magasságot is elérő virágzó hajtásaikat. Európában és hazánkban 5 képviselőjük él. Leggyakoribb hazai fajuk a közönséges bojtorján (Arctium lappa).

A pókhálós bojtorján virágzata (a bal oldalon), a közönséges bojtorján virágzatai (középen) és érett terméságazatai (jobbról)

Szaporítóképleteik terjesztéséhez hasonló módszert fejlesztett ki több más, a bojtorjánokkal (és egymással) rokonságban nem álló növénycsoport is. A hazai flórában ilyenek például a rózsafélékhez tartozó párlófüvek (Agrimonia) és gyömbérgyökerek (Geum), az érdeslevelűek családjának koldustetű (Lappula) fajai, buzérfélék rokonságának faja, a ragadós galaj (Galium aparine) az ernyősök közé tartozó vadmurok (Daucus carota) és a tüskemag- (Torilis) fajok, a pázsitfüvekhez tartozó átoktüske (Cenchrus) és tövisperje (Tragus), valamint a farkasfogak (Bidens) és szerbtövisek (Xanthium) amelyek szintén fészkesek.

 

Változatok egy témára: A. – az apró lucerna termései, B. – a varázslófű termései, C. – a szerbtövis termése, D. – a sarlóboglárka terméságazatai.

 

Különböző növénycsaládok tehát a tépőzárat egymástól függetlenül is „feltalálták. Az elv mindannyiuknál ugyanaz, de a technikai megvalósítás jelentős eltéréseket mutat. Csupán a véletlenen múlt, hogy az ember figyelmét éppen a bojtorján hívta fel erre az egyszerű és nagyszerű eszközre.

Az érdeklődők többet megtudhatnak az emlősszőrök speciális alaktanáról, a  Magyar Természettudományi Múzeum kiadásában a napokban megjelent A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve' című kötetből.